Volt egy rendszerváltás, de a rendszer működési szabályai a felszín alatt nem sokat változtak. Magyarország elsősorban nem azért teljesít tartósan a képességei alatt, mert rossz emberek vezetik. Hanem mert rossz a juttatások és elismerések szabályrendszere. Ezt a szabályt pedig az elit írja. Az 1989 előtti periódus most nincs a fókuszban. A rendszerváltás nem ártatlan, csak adott, ami persze több külön írást is érdemelne, hiszen a nomenklatúra jelentős része megőrizte elitstátuszát, a vagyon pedig többnyire kapcsolati úton cserélt gazdát, nem piacon. Az Orbán-korszakot sem vesézem ki. Azért nem, mert éppen az az érvem, hogy nem az a magyarázat. Az Orbán vagy a NER nem a rendszer okozója, hanem a legkövetkezetesebb kihasználója, a legsúlyosabb tünete. Ha a probléma 2010-ben kezdődött volna, korábban nem lennének ugyanezek a jelenségek. Pedig vannak, és a bizonyítékaim többsége 2010 előtti időszakra vonatkozik. Ezért nem pártügy ez. Aki csak az egyik oldalt keresi benne, csalódni fog.

“A magyar elit dominánsan taker... Ez egy rossz minőségű elit.” — Küllői Péter, befektetési bankár, filantróp, aki saját meghatározása szerint a rendszerváltás egyik nyertese

Számok és szakadékok

Két szám, és a közöttük húzódó távolság. Erről szól ez az esszé.

Ilonszki Gabriella 2009-es monográfiája szerint a magyar képviselői elit már a kilencvenes évek közepétől kezdve folyamatosan „besimul az európai elit átlagába”.1 Az országgyűlési képviselők körében ez az arány meghaladja a 90 százalékot, ami magasabb, mint számos nyugat-európai parlamentben. A magyar elit 92–96 százaléka rendelkezik egyetemi diplomával. Látszólag az elitünk egyáltalán nem tűnik iskolázatlannak!

Ezzel szemben a magyar munkatermelékenység körülbelül 30 százalékkal alacsonyabb az Európai Unió átlagánál. Az egy főre jutó GDP az uniós átlag 77 százalékán áll. Exportunkban a hozzáadott érték nagyjából felét itthon állítják elő; például Csehországban ez az arány majdnem 60 százalék, Romániában pedig több mint 70 százalék. Kutatás-fejlesztésre a GDP 1,5–1,7 százalékát fordítjuk, miközben az unió átlagában ez meghaladja a 2 százalékot, és még mindig mintegy 17,9 milliárd eurónyi uniós forrás várakozik befagyasztva.2

Bár látszólag a régió egyik legképzettebb diplomás elitje irányítja, ez a gazdaság mégis az egyik leggyengébben teljesítő. Ezt az ellentmondást értelmezni kell. A magyarázat nem az, hogy ostobák lennének. Bármi is a probléma, az nem abból fakad, hogy az ország vezetői ne lennének iskolázottak.

A magyarázatot abban kell keresni, hogy mi az, amit a rendszerünk ösztönöz és jutalmaz.

A szó, amit használhatatlanná tettünk

Egy 2025-ös esszémben — “Vezetői kultúra, amely visszahúz” — már érintettem, hogy komoly, több évtizedes elitproblémánk van, és hogy ez az ország működési zavarai közül többet is magyaráz. Ez az írás annak a folytatása.3

Küllői Péter jó kiindulópont, nemcsak azért, mert egy vele készült Forbes-interjú elitről szóló részei adtak inspirációt ehhez az íráshoz, hanem azért is, mert annak a rendszernek a nyertese, amelyet bírál. Eredetileg építőmérnöknek tanult, majd a lehető legjobb pillanatban nyergelt át a pénzügyi szektorra. Társalapítója volt egy tanácsadó cégnek, amelyet részben felvásárolt a Coopers & Lybrand4; közreműködött a MOL, a Richter és a Matáv tőzsdei bevezetésében, végül egy befektetési bank londoni működését vezette. Harmincegy évesen eldöntötte, hogy negyvenévesen visszavonul, és elkezd visszaadni a társadalomnak — és pontosan ezt tette. 2001 óta a Bátor Tábor Alapítvány elnöke. Amikor arról kérdezték, a rendszerváltás egyik nagy nyertesének tartja-e magát, nem kertel: “Abszolút. Én jókor voltam, jó helyen.”5

A rendszerváltás egyik nyertese elmagyarázza, miért volt nagy lehetősége Magyarországnak 1990-ben, és miért nem élt vele jól. Amikor a magyar elittel kapcsolatban a „takerekről” beszél, Grant Adam6 szervezetpszichológus ismert felosztását használja. Ez a felosztás az emberek három csoportját különbözteti meg: adakozók („givers”), viszonzók („matchers” — Küllői szóhasználatában „dealerek”) és kihasználók („takers”). Az adakozók anélkül adnak, hogy elvárnák a viszonzást. A viszonzók annyit adnak, amennyit kapnak. A kihasználók elsősorban kapni akarnak. Innen jut el a következtetéshez: “A magyar elit dominánsan taker... Ez egy rossz minőségű elit.”.

Igaza van. Ebben a formában viszont használhatatlan a rendszer megértéséhez.

Használhatatlan, mert erkölcsi címke, az erkölcsi címkék pedig nem magyarázzák el a különbségeket. A mindenkori elit mindenütt elvesz vagy kihasznál valamit. Ha a kihasználás egyszerűen általános emberi hajlam, akkor nem magyarázza meg, hogy miért állunk az uniós átlag 77 százalékán, miközben a csehek nem. Azért is használhatatlan, mert csak egyetlen gombot nyom be: “de hát minden elit ilyen”. Ezért a jellemre épített magyarázatnak nincs érdemi válasza. És azért is, mert nem kínál igazi kiutat. Ha a magyar elit azért taker, mert egyszerűen ilyen jellemű emberekből áll, akkor ezen nem lehet semmit változtatni, és ezt az írást akár itt is be lehetne fejezni.

Ezért a fogalomnak pontosabb jelentést kell adnunk:

Ez már nem a személyiségre, hanem egy pozícióra vonatkozó állítás. Mérhető is. Mihályi Péter és Szelényi Iván7 egy egész könyvet szenteltek annak, hogy megkülönböztessék a “járadékból” származó jövedelmet – amely monopóliumokból, engedélyekből, politikai kapcsolatokból vagy szabályozási kiváltságokból ered – attól a jövedelemtől, amely versenyben megszerzett profitból vagy munkabérből származik. Ez országonként eltér, és épp ezért lehet Magyarországról állítást megfogalmazni. A meghatározás a személycseréket is túléli, mert a pozíció tovább él, mint az, aki éppen betölti. És — ahogy látni fogjuk — megmagyaráz valamit, amit a jellemvonásokra épülő magyarázat nem tud: hogy ugyanazok a magyarok miért kezdenek teljesen másképp viselkedni, amint átlépik a határt.

Ha ebből a nézőpontból tekintünk rá, az állítás nem sértésnek, hanem diagnózisnak hat. Magyarországon a magas jövedelemhez és társadalmi státuszhoz jellemzően nem a versenyben létrehozott értéken keresztül, hanem kiosztott járadékok (én olvasatomban kisajátítások) megszerzésével vezet az út. Az évek során e járadékok forrásai változtak: a kilencvenes évek elején az állami vagyon privatizációja, később a bankkonszolidáció, az uniós csatlakozás után a kohéziós források, 2011 után az adórendszerből kinyerhető előnyök, miközben a közbeszerzések mindvégig meghatározó szerepet játszottak. Az alapvető ösztönzőrendszer azonban változatlan maradt. Ennek következtében az elitnek kevés személyes érdeke fűződik a nemzeti termelékenység8 növeléséhez, ami részben megmagyarázza annak tartósan alacsony szintjét.

Az egyoldalúan felmondott alku

Mire való az elit? Ha lehántjuk róla a szociológiai fogalmakat, az elitstátusz valójában egy társadalmi alku, amely alapján aránytalanul nagyobb jutalom jár aránytalanul nagyobb felelősségért cserébe.

Ez az alku legitimálja az elit státuszát, nemcsak tényszerűvé teszi. A történelem minden működő elitje megfizette pozíciója árát — katonai szolgálattal, kockára tett tőkével, közigazgatási felelősséggel vagy valamilyen erkölcsi színvonal őrzésével. A noblesse oblige nem üres frázis és nem romantikus eszmény. Ez a kiváltság ára. A jutalom, fizetség azért, hogy valaki olyasmit visz a hátán, ami nem az övé: egy intézményt, egy ágazatot, egy ország működőképességét. Ez az alku, és ezt az alkut mondták fel egyoldalúan. A kisajátító (taker) elit az, amelyik a jutalmat megtartotta, a felelősséget pedig magáról lerázta.

Ennyi a definíció, és ez adja az írás további érvelésének gerincét.

És itt nem is az én értelmezésemről van szó. 2011-ben jelent meg az Elitek a válság korában című kötet, az MTA Politikatudományi Intézete, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete és az Argumentum Kiadó gondozásában.9 A kötet a magyar politikai, gazdasági és kulturális elit körében 2009–2010-ben végzett felvételsorozat eredményeit közli — annak a kutatásnak a legfrissebb hullámát, amely 1992–93-ban indult Szelényi Iván és Donald Treiman hatországos vizsgálatával, és amelynek magyar folytatásai 1997-ben és 2001-ben is lezajlottak. A kötet előszavában Kovách Imre szerkesztő így fogalmazza meg azt a kérdést, amellyel a kutatók szembesültek:

“…vajon mire képes ez az elit abban a korban, amikor igazán szükség van arra, hogy anyagi, kulturális, hatalmi, kapcsolati és szimbolikus tőkéiket ne csak felhalmozzák, hanem fel is használják a közjó érdekében? A válaszok nem igazán biztatóak.” — Kovách, 2011.

Ez ugyanaz a következtetés, amit Küllői mond a hazai elitről, csak éppen egy akadémiai kötet előszavában, empirikus adatokra támaszkodva, olyan kutatásból, amelynek adatfelvétele egy évvel a 2010-es kormányváltás előtt zajlott.10

Ugyanezen kötet két másik szerzője tovább árnyalta a képet. Girst Noémi és Keil András11 a 2009-es adatok elemzése alapján arra jutottak, hogy a politikai elitnek csupán 36 százaléka sorolta magát az elitbe, szemben a kulturális elit 76 százalékával.

Az az elit, amely nem tekinti magát elitnek, már eleve visszautasította az alkut. Nem akar felelősséget vállalni olyasmiért, aminek a birtoklását sem ismeri el.

A kisajátítás öt módja

Ami következik, nem botránykrónika, hanem tipológia — a saját olvasatomban. Nem az időrend rendezi, hanem az, hogy mit sajátít ki az elit. Az öt mód egyszerre létezik, de minden korszaknak megvan a maga uralkodó változata.

I. A közvagyont átváltó

Pozíciót vagyonná alakítani. A vállalatigazgató, akiből a vállalat tulajdonosa lesz. A KISZ-titkár, akiből a kereskedőcégé.

A legszembetűnőbb ebben az, amit David Stark amerikai szociológus 1990-ben publikált, Privatization in Hungary: from Plan to Market or from Plan to Clan (Privatizáció Magyarországon: a tervtől a piacig, vagy a tervtől a klánig?) címmel. A rendszerváltás után nem sokkal, már arra figyelmeztetett, hogy Magyarországon nem piac formálódik, hanem klánszerveződés. Ez a vállalatigazgatók és pártfunkcionáriusok sűrű hálózata, amely „annyiban klánszerű, hogy sűrűsége és kiterjedtsége koordináló központ nélkül is lehetővé teszi az összehangolt cselekvést” (saját fordítás).12 Ezért lett az, hogy a pozícióval és információval rendelkező bennfentesek vagyont szereztek, a régi hierarchiák pedig új tulajdonformák keretében maradtak fenn. Mindez húsz évvel azelőtt íródott, hogy megalakult volna az a 2010-es második Orbán-kormány, amelyet ma mindenki a klientelizmussal és nepotizmussal kapcsol össze.

A számok csak később érkeztek, és Starkot igazolták. Az 1992–1993-as, hat országra kiterjedő kutatásban Szelényi és munkatársai13 megtalálták azt a mintázatot, amely azóta szinte minden komoly vitát meghatároz: a politikai elit cserélődött, a gazdasági elit pedig újratermelődött. Kolosi Tamás és Sági Matild14 1997-es, 331 fős felmérése a nagyvállalkozókról (legalább 500 millió forint akkori éves árbevételű cégek tulajdonosai, ami mai értéken inflációval korrigálva 2.3 milliárd forint bevételküszöb lenne)15 azt találta, hogy háromnegyedük vezető pozíciókat foglalt el a rendszerváltás előtti gazdaságban: állami gazdasági vezetőként, önálló vállalkozóként, a második gazdaság szereplőjeként, vagy a kettős gazdasági struktúra mindkét szegmensében. Kolosi külön hipotézist is megfogalmazott arról, melyik réteg emelkedett fel. Kolosi ezzel Szalai Erzsébet technokratamenedzser-modelljét16 utasította el: szerinte az adatok nem igazolják. Ő „az osztályvezető-helyettesek forradalmáról” beszélt.

Itt szót kell adnom Küllőinek, mert nem ért egyet velem — és ő ott volt. Ragaszkodik hozzá, hogy ez nem fosztogatás volt:

„…nem arról szólt, hogy az elit ki akarta magának aknázni és használni ezt az egészet és lenyúlni, hanem arról szól, hogy volt egy hit abban, hogy azt a fajta utat végig lehet menni… semmilyen területen nem volt elég érettség és profizmus, hogy ez végigmenjen." — Küllői, 2026.

Éretlenség és a szakmaiság hiánya, nem lenyúlás. Ok. De ettől még a közvagyon a tervből a klánba került Stark után szabadon. A kisajátító klánnak a vagyont kiosztották, és nem versenyben nyerte el. A szándék irreleváns a rendszerszintű juttatás és ösztönző szabály szempontjából. A szabályt nem érdekli, milyen indítékból működteted.

II. A tocsikoló vámszedő

A második kisajátítási mód semmit sem állít elő. Csak ott áll a kapuban. A tanácsadó, a pályázatíró, a kijáró, a sikerdíjas közvetítő vagy a bértömegen keresztül pénzt mosó: egyikük sem gyárt, épít vagy szolgáltat semmit. Azért kapnak pénzt, mert nélkülük nem lehet átmenni.

A nagyságrendet nem én találom ki. A Közbeszerzések Tanácsa 2009-ben a GKI Gazdaságkutatóval végezte el a saját területének felmérését. Az eredmény: a korrupció a hazai közbeszerzési eljárások mintegy kétharmadát–háromnegyedét befolyásolja, és nagyjából 25 százalékkal emeli az árakat.17 Érdemes hozzátenni, hogy a kutatás a nála is súlyosabb, 90 százalékos becslést kifejezetten túlzottnak minősítette — vagyis ez az óvatosabb, lefelé korrigált szám. A kutatók egy teljes fejezetet szentelnek annak bemutatására, hogy a valós arány minden bizonnyal ennél is alacsonyabb.18 Még az ő óvatos becslésük szerint is legfeljebb minden harmadik–negyedik eljárás tekinthető tisztának.

A kapupénz nem áll meg a közbeszerzésnél.

Fazekas Mihály 2010-es diagnózisa19 szerint a pártok súlyosan túllépik a kampányköltési plafonokat, a többletforrások pedig az üzleti szférából érkeznek, amely a választások után különféle kedvezményeket és előnyöket vár cserébe. A tanulmány egy másik mechanizmust is azonosít: a pártok olyan alapítványokat hoznak létre, amelyek jogszerűen fogadhatnak el névtelen adományokat, így a finanszírozás nyomon követhetetlenné válik. Aki egy kampány finanszírozásában részt vesz, jó eséllyel később is kedvező pozícióból fér hozzá a politikai döntéshozókhoz. A tanulmány pedig egyértelműen megnevezi, kik élnek ezekkel a módszerekkel:

“… semmi nem támasztja alá azt, hogy a parlamenti pártok közül bármelyik kevésbé lenne korrupt, mint a többi.” — Fazekas, 2010; saját fordítás.

Ez az a mondat, amelynek minden magyar politikus emlékiratában ott lenne a helye.

Fazekas később a közbeszerzésekhez egy másfajta bizonyítékkal is visszatért: egy objektív korrupciós kockázati mutatóval, amelyet a közbeszerzési adatokból épített fel. Nem interjúkban elhangzott állításokra támaszkodott, hanem olyan mérhető jelenségekre, mint a korlátozott verseny vagy ugyanazon vállalatok ismétlődő pályázati győzelmeire. A kép nem lett kedvezőbb. A mutató szerint magas korrupciós kockázatú cégek nyereségesebbek voltak, a szerződéses érték a becsült árhoz képest nagyobb felárral alakult, és nagyobb valószínűséggel rendelkeztek politikai kötődésű tulajdonosokkal vagy vezetőkkel, illetve offshore bejegyzéssel.20

A korszak emblémája az 1996-os Tocsik-ügy, a privatizációs tanácsadói botrány, amely az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányzása alatt robbant ki. Ami utána maradt, többet mond, mint maga az ügy: a nyelv befogadta, és igét csinált belőle. Ez lett a tocsikolás.21 Az a társadalom, amely egy bevett gyakorlatra igét alkot, azt üzeni, hogy a gyakorlat már rutin.

Gazdasági értelemben ez a legrombolóbb az öt mód közül. A tőkeátváltó a végén legalább működtet valamit, és akár jól is működtetheti. A vámszedő semmihez nem tesz hozzá. Minden forintja tiszta holtteher.

III. A piacot kapó koncessziós

A harmadik mód nem ragad meg vagyont, és nem szed díjat a kapuban. Piacot kap — olyat, amelyet az állam kifejezetten erre a célra gyártott. Neki. A trafikkoncessziók, az állami hirdetési piac, az online pénztárgépek kötelező bevezetése: mindhárom esetben a kereslet nem létezett, amíg jogszabály nem teremtette meg, és a kínálati oldalt is jogszabály jelölte ki.

Scheiring Gábor22 ezt a berendezkedést felhalmozó államnak nevezi, amelynek alapfunkciójává a nemzeti burzsoázia tőkefelhalmozása válik.

A háttér mérhető, még ha a mérőeszközzel vitám is van. A Transparency International korrupcióérzékelési indexét szubjektívnek, valamint a média és a politikai légkör által befolyásolhatónak tartom, hiszen csak percepciót mér. Mégis beszédes, hogy a 2025-ös index Magyarországot negyven pontra tette, sorozatban negyedik éve az Európai Unió utolsó helyére (Bulgáriával holtversenyben), tizenöt ponttal lejjebb, mint 2012-ben. Ez az összes tagállam közül a legmeredekebb visszaesés.23

„A szervezett közpénzlopásban megmutatkozó rendszerszintű korrupció a fő oka a gazdaság immár tartós mélyrepülésének.” — Transparency International Magyarország, CPI 2025.

Egy dologban viszont vitatkoznék velük. A tartós hanyatlás oka nem maga a lopás. Az ok az a szabályrendszer, amelyben a lopás a racionális stratégia, és amely ugyanezzel a logikával fogja kiválasztani a következő kedvezményezettet is.

IV. A támogatott producer

A negyedik mód a legkifinomultabb, és erről írnak a legkevesebbet. Itt a kisajátító elit valóban előállít valamit — egy musicalt, egy futballakadémiát, egy stadiont. Csakhogy a finanszírozás nem függ a termék sikerétől. Amint ez a kapcsolat elszakad, a gyártás és a kisajátítás megkülönböztethetetlenné válik. Kockázat nélkül gyárt.

A nagyságrendet nehéz felfogni. 2011 és 2024 között Magyarország 4416 milliárd forintot fordított a sportra, ebből 1411 milliárd a TAO-rendszeren keresztül jutott a kedvezményezettekhez,24 ami lehetővé tette a cégeknek, hogy társasági adójukat az általuk választott kedvezményezetthez irányítsák. A legtöbbet a Magyar Labdarúgó Szövetség gyűjtötte be 2011 és 2025 között: 600,2 milliárd forintot, amelyből 186,4 milliárdot az utánpótlással összefüggő feladatokra fordított. A Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány 2019-ig több mint 27 milliárd forintot kapott25. A pénz nagyrészt a MOL-hoz tartozó cégektől, valamint Mészáros Lőrinc és üzlettársai vállalkozásaitól érkezett — a felajánlók kilétét éveken át titkolták.

És akkor jöjjön az, ami helyettem is bizonyít. A Magyar Olimpiai Bizottság megrendelésére készült egy közel 300 oldalas tanulmány a magyar sport két évtizedéről. A sportvilág, amint saját magát auditálja. Azt találta, hogy a tizenhat kiemelt sportágból kilencnél romlott az eredményesség azután, hogy a támogatás a sokszorosára nőtt. A kézilabda nagyjából százszoros pénzből a 2010 előtti eredményességi szint huszonegy százalékára esett vissza. A tanulmány máig nem nyilvános. A MOB honlapján csak a módszertani fejezet érhető el; a szöveg újságírói úton került nyilvánosságra.26 A kedvezményezett intézmény tehát megvizsgálta önmagát, megtalálta a választ — és megtartotta magának. Ha ez a rutin, kritikusra nincs is szükség.

Az előadó-művészeti változat párhuzamosan futott, és 2019-ben ért véget. Helyébe 37,4 milliárd forintnyi közvetlen költségvetési támogatás lépett,27 amelynek elosztási szabályai a döntés idején nem voltak világosak — a Magyar Narancs akkori címe egyenesen azt kérdezte, jön-e a kézivezérlés a színházaknál. A válasz megérkezett: több pénzt kapnak a színházak, de ez együtt jár a politikai függőséggel.28 Ez a lényeges részlet. A rendszer önmagát reformálta politikaivá. Az átirányítás megszüntetése nem állította helyre a függetlenséget, csak lerövidítette a láncolatot.

Amikor a finanszírozás elválik az eredménytől, még a valódi gyártás is járadékká válik. A kérdés soha nem az volt, hogy jó volt-e a musical. A kérdés az, hogy senkinek nem kellett kiderítenie.

V. A diplomás potyautas

Ezzel visszatérünk az említett két számhoz: több mint 90 százalék a diplomások aránya a magyar elitben, és 30 százalékkal alacsonyabb az ország termelékenysége.

Fényes Hajnalka elemzése ez, ugyanabból a 2009–2010-es adatfelvételből; ő maga úgy összegzi, hogy az iskolai végzettség és a státus között erős az összefüggés. Papíron tehát az elitünk pontosan az, amit egy modernizálódó országnak kívánnia kellene.29

Most állítsuk mellé azt, amit ugyanennek a kötetnek a szerkesztője írt le az előszóban, néhány száz oldallal korábban:

„Az eliteken belüli hierarchia világosan megmutatkozik: a magasabb státushoz az eliten belül is a nagyobb kapcsolati háló társul, és azt nem a teljesítmény határozza meg, mint ahogyan az egy legitim működő intézmény- és szabályrendszerben elvárható.”30 — Kovách, 2011: 11.

Ugyanaz a kutatás, ugyanaz a kötet, két különböző fejezet. Az egyik azt mutatja, hogy a diploma bejuttat. A másik azt, hogy odabent már nem a teljesítmény rendez. A kérdezés 2009-ben indult, a kötet 2011-ben jelent meg. Vagyis a mérés azelőtt készült, hogy felépült volna az Orbán-rendszer, amelyet ma mindenki ezért hibáztat.

Olvassuk össze a kettőt, és a diploma jelentése megváltozik. Belépőjegy, de nem termelőképesség. A magyar elit nem alulképzett — egy olyan versenyre képzett, amelyen nem kell elindulnia.

Ezért kell kihúzni ebből a vitából az „alkalmatlan” szót is, a Küllői-változatból is. Nem azért, mert hamis. Azért, mert ugyanaz a hibája, mint a „taker” morális olvasatának: emberekről szól, nem pozíciókról, ezért nem mérhető és nem cáfolható — aki hozzányúl, könnyű győzelmet ad az ellenfelének. A pontosabb fogalmak: kontraszelektált, járadékfüggő, kapcsolat alapján kiválasztott. Nehezebb kimondani őket. És sokkal nehezebb válaszolni rájuk.

Két kisajátítás, amely a pénznél is többet számít

A fenti öt mód a látható kisajátítást írja le. Van azonban két másik, láthatatlan kisajátítás is, amely mindegyiknél tartósabb kárt okoz. Nem pénzről szólnak, hanem arról, hogy ki kerülhet be egyáltalán, és hogy mi számít jónak. És éppen ezek teszik az elitet elitté, nem pedig pusztán gazdag emberek csoportjává.

Az első a belépés. Az elitet az különbözteti meg, hogy kiválaszt — eldönti, ki juthat még be. Ez a legsúlyosabb következményekkel járó hatalma, és ez az, amelynek gyakorlását a legritkábban látjuk. A 2009-es felvétel szerint a mai Magyarországon az alacsonyabb társadalmi osztályokból csekély az esély az elitbe kerülésre; a rekrutációs bázis a középosztály és a felső középosztály.31 Ennél is rosszabb az irány, amelyet Kovách rögzít:

“Az elitek bezárulással válaszolnak a válságkorszak kihívásaira” — Kovách Imre, 2011:11.

Emelkedő átlagéletkor, lassuló beáramlás a fiatalabb generációkból. A három közül a kulturális elit a legzártabb: ide a legnehezebb fiatalon vagy alulról bejutni. A kötet mintavételi fejezete pedig kimondja azt is, amit ebből következtetni lehet: az alacsonyabb társadalmi osztályokból ma Magyarországon csekély az esély az elitbe kerülésre, mert az elit rekrutációs bázisa a középosztály és a felső középosztály.

És van a kötetben egy részlet, amely többet ér a körülötte álló statisztikáknál. 2009-ben, számolnak be a kutatók, összehasonlíthatatlanul nehezebb lett rávenni az elit tagjait a válaszadásra. Sokan intoleránsnak bizonyultak; többen a felkérés és a kérdések miatt a kutatásvezetőknél és hivatali vezetőiknél tiltakoztak. A korábbi három időpontban erre egyszer sem volt példa. Az az elit, amely egy szociológiai kérdőívre úgy válaszol, hogy felhívja a főnöködet, mindent elmondott a saját viszonyáról az elszámoltathatósághoz — és ezt 2009-ben mondta el.

A második a mérce. Az elit azt is eldönti, mi számít jónak. Ez a csendes, szerkezeti funkciója: hatalomtól független mércét tartani, hogy a kudarcot ki lehessen mondani. Erre a feladatra a kultúra elitje van kijelölve — és ugyanez a felvétel róluk ezt állapította meg:

“Kiszolgáltatottak az állami forrásoknak és az azok felosztása fölött diszponáló döntéshozóknak” — Kovách Imre: Előszó, 2011: 11.

Egy ilyen helyzetben lévő kulturális elit nem tud független minőségi mércét tartani. És amikor nem tud, a jó csendben azt kezdi jelenteni: támogatott.

Ez — és nem a véleményem bármelyik konkrét előadásról — a magyar kultúra támogatási korszakának valódi vádirata. Nem az, hogy rossz dolgok készültek. Hanem hogy az ország elvesztette a képességét, hogy ezt kimondja.

Tedd egymás mellé a kettőt, és megkapod az újratermelődés mechanizmusát. Vedd el a belépést, és új nem érkezik. Vedd el a mércét, és senki nem mondhatja, hogy nincs ott helyed. A pénz az, amit egy kisajátító elit elvesz. A belépés és a mérce az, amelyekkel biztosítja, hogy holnap is elvehesse.

A nép megérdemli a vezetőit és ez miért nem igaz

Van ennek az érvelésnek egy lusta változata, amelyben az egész társadalom bűnrészes, és ezért senki nem felelős. A nép megérdemli a vezetőit, tartja a mondás. Érdemes pontosan kimondani, miért téves.

Szervezeti nézőpontból Edgar Schein32 válasza az, hogy a kultúra nem valamiféle köd, amely az intézmény fölött lebeg. Annak felhalmozódott lenyomata, amit a vezetés jutalmazott. Abban ölt testet, hogy a vezetők mire figyelnek, hogyan osztják a státust, és hogyan viselkednek válsághelyzetben. Ezen az alapon az elit és a kultúra nem ugyanaz. Az elit állítja elő a kultúrát. Az a vezető, aki a lojalitást jutalmazza a teljesítmény helyett, nem passzívan tükröz egy bizalomhiányos kultúrát. Gyártja azt.

Chris Argyris és Donald Schön33 ezt olyan formába élezi, amely ténylegesen ellenőrizhető. Megkülönböztetik a vallott elméletet — amit a vezetők mondanak arról, mi vezérli őket — a használt elmélettől: attól, amit valójában jutalmaznak.

In Hungary, unusually, both halves have been measured. On the espoused side, a 2008 survey coordinated by György Lengyel and Gabriella Ilonszki questioned eighty members of parliament and forty senior business leaders (heads of major companies, banks and employers’ associations). It found support for competition running through the whole elite. The same elite was more sceptical about the EU than its European counterparts, but on competition there was no ambiguity. On the theory-in-use side, the elite survey a year later found that within this same stratum, higher status went with a larger network of connections, not with better performance.

Magyarországon, szokatlan módon, mindkettőről van mérésünk. A vallott oldal: a Lengyel György és Ilonszki Gabriella koordinálta, 2008-ban publikált vizsgálat nyolcvan országgyűlési képviselőt és negyven gazdasági felsővezetőt kérdezett meg — nagyvállalatok, bankok és munkaadói érdekvédelmi szervezetek vezetőit.34 Eredménye szerint az egész elitre jellemző a versenypártiság. Ugyanez az elit európai összevetésben inkább szkeptikus volt az EU-val szemben — a verseny megítélésében azonban nem volt kétértelműség. A használt oldalról nézve az egy évvel későbbi elitfelmérés azt mutatta, hogy ugyanezen a társadalmi rétegen belül a magasabb státusz nem a jobb teljesítménnyel, hanem a kiterjedtebb kapcsolati hálóval járt együtt.35

Két külön kutatás, átfedő, de nem azonos mintán — ezt be kell számítani. A kép mégis nehezen félreérthető: versenyt vallanak, és kapcsolatot jutalmaznak. Pontosan az a rés, amelyet Argyris és Schön leír, csak nem egy szervezetben, hanem egy ország vezető rétegében.

És van egy harmadik mérés is, amely a felelősségvállalásról szól. Mint láttuk, a politikai elit tagjainak csak 36 százaléka tartja magát a politikai elit tagjának.36 Az az elit, amelyik nem ismeri el, hogy elit, nem is fogja vállalni az elit felelősségét.

Ezért kell a társadalom többi részének viselkedését következményként olvasni, nem párhuzamos bűnként. A TÁRKI 2009-es zárójelentése37 közvetlenül megmérte a magyar társadalom értékszerkezetét — a tanulmány címe önmagában is diagnózis: bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus. Az utóbbi azt a várakozást jelenti, hogy nem a piac és nem az egyén, hanem az állam a megélhetés forrása. Ebben a szerkezetben a hatalomhoz fűződő személyes kapcsolat ápolása nem jellemhiba. Ez a domináns stratégia. A hálapénz, a kijátszott szabály, az ügyeskedés, amelyre nemzeti leleményként szoktunk büszkék lenni — ezek racionális alkalmazkodások egy olyan ösztönző szabályhoz, amelyet máshol írtak, méghozzá azok, akik hasznot húznak belőle.

Simon Gächter és Jonathan Schulz38 kísérleti becsületesség-mérést vetettek össze a szabályszegés elterjedtségének intézményi mutatóival, és azt találták, hogy az egyéni becsületesség mérhetően gyengébb ott, ahol a szabályszegés általános — az intézmények alakítják a jellemet, nemcsak fordítva. A vizsgálatuk nem tartalmazta Magyarországot, ezért mechanizmusként vegyük, ne rólunk szóló mérésként. De itt épp a mechanizmus a lényeg: a felelősség azé, aki a szabályt írja, nem azoké, akik igazodnak hozzá.

A teszt, amely eldönti: a határ

Ezen a ponton az olvasónak joga van gyanakodni, hogy mindez csak egy bonyolult módja annak, hogy azt mondjuk: a magyarok már csak ilyenek. Van rá döntő válasz, és több mint húsz éve ott van a szemünk előtt, rossz címszó alatt iktatva: „agyelszívás”.

Magyar orvosok, ápolók, mérnökök, kutatók vagy egyéb magasan képzett szakemberek elmennek. Münchenben, Bécsben, Manchesterben és Koppenhágában nem tűnnek ki semmivel. Nem hősök lesznek — normálisak. Sorban állnak. Dokumentálnak. Nem tesznek semmit borítékba. Nincs róla felvételem, csak annyi, amennyit bárki lát, akinek van kint dolgozó ismerőse.

Ugyanazok az emberek. Ugyanaz az iskola. Ugyanaz a himnusz, ugyanazok a nagymama-történetek, ugyanazok a viccek arról, hogy a világ összeesküdött ellenünk. Más viszont a jutalmazási szabály — és más a viselkedés. Nem azért, mert ott tiszta minden; nem az. Hanem mert miután átlépték az országhatárt, megváltozik, hogy mi éri meg a legjobban.

Ami tehát Magyarországgal baj, az nem a magyarokban van, hanem azokban a pozíciókban, amelyeket Magyarország kínál nekik — a pozíciókat pedig azok alakítják, akik eldöntik, mit jutalmaznak. Ez magyarázza azt is, miért nem épül fel soha igazán a nyomás a szabály megjavítására: azoknak van a legerősebb okuk működő rendszert követelni, akik a legkönnyebben el tudnak menni, és elmenni könnyebb, mint megjavítani. Ahogy Hirschman leírta, a kivonulás helyettesíti a tiltakozást39 — és minden távozás csökkenti annak politikai költségét, hogy minden maradjon a régiben.

Három dolog, amiben tévedhetek

Nem vagyunk egyedülállóan rosszak, és az összehasonlító adatok ezt világosan kimondják.

Az 1992–93-as kutatásban „minden elitcsoportra igaz, hogy Magyarországon volt a legnagyobb mértékű a cirkuláció”, és „az elit kiválasztódása korábban is meritokratikusabb volt, mint a másik két vizsgált országban” (Lengyelország és Oroszország).40 Jacek Wasilewski lényegében azonos nómenklatúra-pozícióőrzést talált Magyarországon, Lengyelországban és Oroszországban — a nyugdíjba vonulókat leszámítva nagyjából kétharmaduk megőrizte elitstátusát.41 Higley és Lengyel György szerint mindhárom átmenet az elitcirkuláció klasszikus példája volt: békés és fokozatos, ugyanakkor kellően mélyreható ahhoz, hogy kiszorítsa az elit szerepeire alkalmatlan szereplőket.42 A 1992–93-as kutatás eredményeihez korlátot maguk a szerzők tettek hozzá: az 1993-as adatok túlbecsülték a cirkuláció mértékét, mert az első kormányzati ciklus adminisztratív úton erőltetett elitcseréje után visszarendeződés következett.

A cseh kuponos privatizáció pedig, amelyet Küllői jobb modellként állít elénk, nem működött jobban. A kuponok kiosztása után jött az, amit a csehek tunelovánínak (csatornázás) neveznek, ami a befektetési alapok módszeres kifosztását és a kisrészvényesek kiszorítását jelentette a cégekből. Legismertebb figurája Viktor Kožený, aki tízszeres hozamot ígért, és a kampányával rávette a cseh háztartásokat, hogy a kuponjaikat az ő alapjaiba tegyék, majd kiszivattyúzta belőlük a pénzt. Egy cseh pénzügyi elemző 2005-ben úgy becsülte, hogy a csehek mintegy háromnegyede már kedvezőtlenül ítélte meg a kuponos privatizációt.43

Az én érvem egy jutalmazási szabályról szól, nem nemzeti alacsonyabbrendűségről, és épp ez az a bizonyíték, amely kikényszeríti a különbségtételt.

Valami tényleg megváltozott, és nem tehetek úgy, mintha nem.

Csite András, Himesi Zsuzsa és Kovách Imre44 kutatása szerint 2001-re a politikai tőke csökkenő szerepet játszott az elitbe jutásban, és a hazai magáncégek alapítói lettek a gazdasági elit legnépesebb csoportja. Következtetésük: az ezredfordulóra a magyar gazdaságban véget ért a posztszocializmus. Ha ez igaz (és ez az ő adatuk, nem az enyém), akkor 2010 volt a politika visszatérése, egy valódi törés. Nem állítom egyáltalán azt, hogy soha semmi nem változott. Hanem az, hogy ami 2010 után visszatért, azért tért vissza ilyen könnyen, mert a kiválasztási norma közben egy pillanatra sem mozdult el. A piaci közjáték azt változtatta meg, hogy ki jár jól. Azt nem, hogy mit jutalmaznak.

Nem vagyunk tekintélytisztelő társadalom.

Magyarország Hofstede-féle hatalmitávolság-pontszáma 46 — mérsékelt, inkább alacsony.45 A Hogan Assessments 2025-ös, több mint 350 magyar középvezetőt és felsővezetőt vizsgáló mérése szerint a Megfelelési Készség (Dutiful) skálán tizenkét percentilisponttal a globális benchmark alatt vannak — a leírás szerint önálló gondolkodásúak, és hajlandók megkérdőjelezni a tekintélyt.46 Ugyanez a mérés az Elismerést (Recognition) találta a legerősebb motivációjuknak, az Ambíciót (Ambition) jóval a globális átlag felett, az Altruizmust (Altruism) pedig a leggyengébbnek. Több forrás is jelzi, hogy nem nagyon tisztelünk tekintélyt, és hogy a vezetőink látszani akarnak, nem elrejtőzni.

A kép tehát nem egy engedelmes népességet mutat a hierarchia alatt. Valamivel keményebben fogalmazva, Magyarország nem szervilis társadalom. De az együttműködésben nem jeleskedik. Alacsony tekintélytisztelet, alacsony altruizmus, nagyon magas versengő teljesítményorientáció, alacsony engedékenység. Nem alattvalók nemzete — egyénileg magabiztos emberek nemzete, gyenge közösségi normákkal, akik mind egy olyan játszmát játszanak, amelyről meg vannak győződve, hogy zéró összegű.

Küllői észrevette a tünetet anélkül, hogy megnevezte volna az okát: „valahogy itt mindig zéró összegű játszmát játszottunk.” Ami azt jelenti, hogy az elit nem idegen kaszt, amely fölöttünk ül, hanem egy eloszlás nyerő vége, amely végigfut az egész társadalmon. Attól viszont, hogy ugyanabban az eloszlásban vagyunk, még nem lesz közös a felelősség: az eloszlásnak csak az egyik vége írja a szabályt.

Az első száz nap még nem ítélet

2026 áprilisában a magyar választók tizenhat év után leváltották az Orbán-kormányt. Felemelő dolog látni, hogy a társadalom, amikor kell, tud lépni, és minden érvelés, amely ezt nem tudja befogadni, téves. Nem tudom, mit épít majd az új kormány az első száz nap után. Senki nem tudja. Egyelőre csak jelek látszanak. Ezek a jelek egyelőre nem túl biztatóak.

Amit ma el lehet mondani, hogy az eszközöket még nem szerelték le, csak gazdát cseréltek. A közmédia irányítása, az állami hirdetések elosztása, az egyetemi alapítványi kuratóriumok, a közbeszerzési mérlegelés — mind megvan, mind használható. Hogy használják-e, az a személyekről szóló kérdés. Hogy rendelkezésre állnak, az a rendszerről szóló kérdés — és erre már megvan a válasz.

Van pár példa, amit csak óvatosan szeretnék előadni, mert tudom, hogy egyetlen kinevezés vagy egy hiba még nem rendszer.

Az egyik: 2026. április 30-án, tizennyolc nappal a földcsuszamlás után, a leendő miniszterelnök a sógorát jelölte igazságügyi miniszternek.47 Másnap megvédte: elismerte, hogy a rokoni kapcsolat „komoly dilemmát” jelentett, és hogy a kritika érthető, a jelöltet pedig azzal méltatta, hogy a mozgalomnak a legelejétől kezdve része volt. Magyar hozzátette, hogy a húga felfüggeszti bírói tisztségét, és hogy a miniszter munkája a lehető legnyilvánosabb lesz, minden döntése átlátható. Ez tisztességes válasz — és pontosan a probléma. Az átláthatóság ígéret, nem szabály. Attól függ, ki ígéri. Az árulkodó nem a kinevezés, hanem az, hogy a védekezés a jóindulatra hivatkozik, nem egy eljárásra: az elejétől velünk volt. Ez patronális igazolás, annak az embernek a szájából, akit a paternalizmus felszámolására választottak meg, a második héten.

És van egy második adat is, amely nem jelent vádaskodást senki ellen. Az újonnan kinevezett gazdasági és energiaügyi miniszter, harminchét évet töltött a Shellnél többféle pozícióban, legutóbb globális ügyvezető alelnökként, 45 000 töltőállomásért felelve 85 országban.48 Első ránézésre pontosan az a kinevezés, amelyért ez az ország könyörgött: egy magyar, aki kiment Nyugatra, versenyzett egy globális cég csúcsán, és visszajött. A vagyonnyilatkozata alapján a legvagyonosabb kormánytag többek között mintegy 8,7 millió euró értékű részvényállománnyal rendelkezik. Bár a vagyonnyilatkozat nem sorolja fel tételesen a Shell-részvények számát,49 júliusban a Fidesz követelte, hogy adja el részvényeit, azzal vádolva őt, hogy majdnem egy milliárd forintot keresett az olajárak emelkedésén.50

Marad valami, és az érdekesebb, mint a vád. Harminchét évig olyan világban dolgozott, ahol ez a kérdés fel sem merülhetett volna. Minden nagy multinacionális cégnél van összeférhetetlenségi szabályzat; aki dolgozott ilyenben, évente aláírta a nyilatkozatot, rendszerint a korlátozott értékpapírok listájával együtt. Most egy ország energia- és üzemanyagpolitikáját alakítja, ismeretlen mennyiségű részvényt tart egy globális energiacégben, és semmi nem kötelezi arra, hogy eladja, vagyonkezelésbe adja, vagy akár csak megmondja, mennyi az.

Semmi okom feltételezni, hogy bármi helytelent tett. Nem állítom ezt. A lényeg szerkezeti, és ugyanaz, mint minden fentebbi: a magyar állam gyengébb összeférhetetlenségi mércét támaszt a gazdasági és energiaügyi miniszterével szemben, mint amilyet a korábbi munkáltatója támasztott vele szemben alkalmazottként. Egy londoni compliance-osztály ezt egy délután alatt lezárta volna, egy űrlappal. A mi szabályaink nem követelik meg, hogy egyáltalán lezárják — így nem is zárul le, a kérdés nyitva marad, és a válasz teljes egészében azon múlik, milyen ember tölti be éppen a hivatalt.

Így néz ki egy gyenge jutalmazási és ösztönző szabály belülről. Nem tesz senkit korrupttá. Egyszerűen nem hajlandó szerkezetivé tenni a tisztességet, és ránk hagyja a reménykedést.

Küllői derűlátóbban nézi az új kormányt, mint én, és talán ezért kalibrálta ezt pontosabban, mint ahogy nekem sikerülne:

„Történt az elején két hiba. Egy rokonnak a bevétele… meg egy olyan miniszter, aki túl sok ellenállást váltott ki, és mind a kettőben történt korrekció. Hogy ez azért történik, mert a hibázás kultúrája jó-e, vagy azért, mert nem akartak olyat, ami a közvéleményt borzolja — azt majd az idő eldönti.” — Küllői, 2026.

A lista

Minden ilyen írás ugyanúgy hal meg. Felépít egy rendszerszintű kritikát, eljut oda, hogy a rendszer a probléma, és kifinomult indokot ad az olvasónak arra, hogy ne csináljon semmit. Ez a befejezés nemcsak lehangoló, hanem kényelmes is — pontosan azoknak, akikről szól.

Legyek tehát konkrét a kijáratot illetően, mert van kijárat.

A jutalmazási szabály nem lelki állapot. Le van írva. Ott él a közbeszerzési értékhatárokban és az egyajánlatos eljárások tűréshatáraiban. Az állami hirdetések elosztását szabályozó rendelkezésekben. A közérdekű vagyonkezelő alapítványok irányítási szabályzataiban. Az adóátirányítási konstrukciók megtervezésében. A közmédia kinevezési eljárásaiban. Ezek dokumentumok. A dokumentumokat át tudja írni egy felhatalmazással bíró kormány, és ennek a kormánynak van a legnagyobb felhatalmazása, amit tizenhat éve bárki kapott.

A jobb elit nem kívánság kérdése. A kívánságot mérhető elvárásokká kell fordítani, azokat pedig ellenőrizni lehet. Egyelőre öt területet nyitnék, amelyekre vissza fogok térni:

A maradék négy azt méri, mi a válasz.

Az érvem konkrét előrejelzést tesz: a személyek cserélődnek, a szerkezet nem. Ezt nem kell hinni, ellenőrizni lehet. Ha 2028-ra az egyajánlatos eljárások aránya és a közbeszerzési kockázati mutatók érdemben csökkennek, közpénz kedvezményezettjei között a koncentráció is csökken— nemcsak a nevek változnak —, akkor az már egy nagy lépés lesz az ösztönző rendszerek megváltoztatására, és akkor én tévedtem. Én nagyon szeretnék tévedni.

Ha ez így lesz, akkor tényleg rendszerváltás zajlik majd!

Végszó

Az elitalku nem jelent mást, mint azt, hogy több jutalom jár több felelősségért. Magyarországon már harminchat éve ismételjük az első részét ennek a mondatnak, míg a második részt általában csendben kitöröljük. A legfontosabb kérdés előttünk nem az, hogy ezek az emberek jobbak-e az előzőeknél. A legtöbbjük valószínűleg jobb. Az igazi kérdés az, hogy szándékozik-e bárki átírni azt, amit ez az ország jutalmaz.

Ez a kérdés nyomot hagy, ezért végre egyszer ellenőrizni is lehet.

The post-communist transition changed many things, but beneath the surface, the main rules didn't change much. Hungary keeps performing below its capacity. Not mainly because the right people don't run it, but because its operating system’s reward rule is bad. However, the elite writes that rule. The transition was not innocent or given, and it deserves many essays of its own. Much of the nomenklatura kept its elite status, and most wealth changed hands through connections rather than on a market. But this is not the scope now. Nor is the scope to take the Orbán era apart. The reason why is precisely that it is not the explanation of the problems. The Orbán regime, or the NER, is not the cause of this system. They are the operating system’s most consistent exploiters and its gravest symptom. If the problem had begun in 2010, we would not find the same phenomena before it. We do, and most of my evidence comes from before 2010. So this is not a party matter. Anyone looking for one side only will be disappointed.

“The Hungarian elite is predominantly composed of takers rather than makers. It’s a poor-quality elite.” — Küllői Péter, investment banker, self-described winner of the 1990 transition

Figures and fissures

The problem begins with two facts that do not fit together.

Gabriella Ilonszki’s 2009 monograph found that from the 1990s onward, our parliamentary elite steadily “blended into the European average”.1 More than ninety percent of members of parliament hold degrees— a higher share than in Western European legislatures. Across the wider elite this figure is ninety-two to ninety-six percent. On paper, none of them look uneducated.

Benchmarked against the EU average, our labour productivity is about thirty percent below, while GDP per capita is seventy-seven percent of it. Only about half of the value added in our exports comes from us. Czechia has this share closer to sixty percent, and Romania above seventy percent. We spend 1.5 to 1.7 percent of GDP on research and development, compared with a European average above two. And €17.9 billion in EU funds remain suspended.2

The two facts. We have one of the best-educated elites in the region and one of its worst-performing economies. That gap needs an explanation, but it is not because our leaders failed to finish school.

The answer is in what this country rewards systemically. And most importantly, in who writes that rule.

A word that has lost its meaning

In my 2025 essay, “A Leadership Culture That Holds Back,” I looked at one elite problem, namely leadership culture, that has produced many of the country’s structural failures. This piece continues that discussion.3

Péter Küllői is a good place to start. I heard him on the Forbes Deal 2036 podcast. The podcast is an interview series that asks Hungarian prominent figures what kind of country Hungary should be by 2036. Got my essay title from him and the drive to build on his points about the Hungarian elite. Trained as a civil engineer, moving into finance at a key moment, he co-founded an advisory firm later partly sold to Coopers & Lybrand,4 helped with the flotations of MOL, Richter, and Matáv, and eventually led an investment bank’s London office. He also chaired Bátor Tábor, the foundation running therapeutic camps for seriously ill children, for more than twenty years. Asked whether he gained a lot from the post-communist transition, he replied, “Absolutely. I was in the right place at the right time.”5

Küllői, as a winner of the transition, talks about the opportunity Hungary had in 1990 and why it was not taken well. During the discussion, he talks frequently about the Hungarian elite, borrowing a framework from the organizational psychologist Adam Grant.6 Grant sorts people into givers, matchers and takers. Givers give without expecting anything back, matchers trade fairly, takers only want to receive. Küllői applies the labels to an entire elite rather than to individuals, as Grant does not. On that basis, he ends up claiming:

“the Hungarian elite is predominantly taker… This is a poor-quality elite.” - Péter Küllői (2026); my translation.

I fully agree with his opinions regarding the predominant Hungarian elite!

However, framed this way, it offers little practical value. This label doesn't help with analysis, since it’s a moral judgment, not an explanation. All elites act in their own interest to some degree. Every elite group takes something. If being a taker is just a human trait, it doesn't explain why Hungary stays at seventy-seven percent of the European average while Czechia does better. The term also makes it easy to argue that all elites act the same, which weakens any point based on character. If our elite are takers by nature, then there is no way forward and any further analysis is pointless.

So, in this context, the term needs a clearer definition:

This already concerns a position, not a personality or personal quality. Therefore, it can be measured better. Péter Mihályi and Iván Szelényi7 wrote a book that separates income earned as rent (taken through monopoly, licences, political connections, or regulatory privilege) from income earned as profit or wages in competition. These patterns vary by country, which matters when discussing Hungary. The position remains even when the people change. This view also helps in explaining why Hungarians act differently once they cross a border, which a character-based explanation cannot do so.

Seen this way, the statement makes a point. It’s not meant to offend. In Hungary, people predominantly achieve high income and status by securing allocated rents instead of creating value through competition. Over the years, the sources of these rents have shifted: state assets in the early 1990s, bank recapitalisations, EU cohesion funds after joining the EU, tax diversions after 2011, and public procurement throughout. However, the basic reward system has stayed the same. As a result, the elite has little personal interest in improving national productivity,8 which helps explain why it remains low.

The bargain that was broken

What is the purpose of an “elite”? At its core, being part of an elite means getting greater rewards in exchange for taking on greater responsibility.

This trade-off is what makes elite status legitimate. In the past, successful elites earned their place by serving in the military, fighting wars, risking their own life or money, managing important tasks, upholding high standards or investing for the public good. Noblesse oblige is not simply a nice idea, but the price of these roles. The rewards are meant to balance the responsibilities that help a group, an institution, or a country. Today, Hungarian elite have stopped accepting this responsibility predominantly. Some keep the rewards but ignore the duties. This difference is key to what comes next.

This idea of a problematic elite is not mine alone. In 2011, the Institute for Political Science of the Hungarian Academy of Sciences, the Institute for Minority Studies of the Hungarian Academy of Sciences, and Argumentum Publishing published the volume called Elites in the Age of Crisis.9 The book shares results from a 2009–2010 survey of Hungary’s political, economic, and cultural elites. This survey was part of a research project that began back in 1992–93 with Iván Szelényi and Donald Treiman’s six-country elite study, and continued in Hungary with more surveys in 1997 and 2001. That gives longitudinal data on the same elite positions. In the book’s preface, editor Imre Kovách asks:

“I wonder what this elite is capable of in a time when it truly is necessary to not only accumulate their material, cultural, power, relational, and symbolic capital but also to use it for the common good. The answers are not very encouraging.” — Kovách, 2011; my translation.

This fits Küllői’s giver-and-taker framing. Kovách wrote it in the preface to that volume, and survey data stand behind the claim. The fieldwork was done in 2009, a year before the post-2010 order acquired its name.10

Two contributors to the same volume sharpened the point. Noémi Girst and András Keil,11 working from the same 2009 data, found that only 36% of the political elite regarded themselves as elite, against 76% of the cultural elite.

If an elite group does not see itself as elite, it has already turned down the bargain. You cannot take on responsibility if you do not recognize it.

Five ways to take

This typology is based on what is taken, not on specific scandals. All five types exist simultaneously, but they have different weights at different times.

I. Taking assets: the converter

This means turning a position into property. For example, a state enterprise director or a KISZ (Communist Youth Alliance) secretary might end up owning the enterprise or trading company with zero or close to zero investment.

A foreign observer noticed this trend early on. In 1990, American sociologist David Stark published an article called “Privatisation in Hungary: from Plan to Market or from Plan to Clan?”. He warned that a clan was forming instead of a market, including a close network of enterprise directors and party officials, “clanlike to the extent that its density and its extensiveness makes coordinated action possible even without a coordinating centre.”12 People with the right positions and information gained assets, and old hierarchies stayed in place under new ownership. Stark’s analysis came twenty years before the 2010 Orbán government, which many now criticize for corruption, nepotism and clientelism.

Later data backed up Stark’s points. In a 1992–93 study of six countries, Szelényi and colleagues13 found a pattern: the political elite changed, but the economic elite stayed the same. In 1997, Tamás Kolosi and Matild Sági14 surveyed 331 members of Hungary’s large-business elite (company owners with annual revenues of at least HUF 500 million, equivalent to HUF 2.3 billion today).15 Almost three-quarters had held top economic jobs before the transition, either as managers of state-owned companies, independent entrepreneurs, or participants in the “second economy,” or both. Kolosi showed this continuity and also looked at which group ended up on top. Unlike Erzsébet Szalai’s technocratic-managerial model,16 Kolosi called it “the revolution of the deputy department heads.”

Küllői’s view is important because he disagrees. He says this was not looting:

“It wasn’t about the elite wanting to exploit and use all of this for themselves and to steal it, but rather about having a belief that such a path could be followed... [but] there was not enough maturity and professionalism in any area for it to succeed.” — Küllői, 2026; my translation.

Regardless of whether the real problem was a lack of maturity or professionalism, rather than personal gain, most of the state-owned wealth ended up in private hands for pennies. The main point is that in both cases, people got public assets without competition, not just because of their intentions. The reward rule does not depend on motives.

II. Taking tolls: the gatekeeper

The second way of taking adds no value. Instead, it acts as a barrier. Consultants, grant writers, fixers, and middlemen who earn success fees or launder money through payroll do not make, build, or provide real goods or services. They get paid only because others need their help to gain access.

These numbers are documented. In 2009, the Public Procurement Council commissioned GKI Economic Research to survey the field. The study found that corruption affects roughly two-thirds to three-quarters of Hungarian public procurement procedures, raising prices by about 25 percent.17 These are deliberately cautious figures, since a widely cited estimate put the share at 90 percent. The researchers give a whole section to why the real figure must be lower.18 Even on their cautious number, only one procedure in three or four comes out clean.

This is not limited to public procurement.

Mihály Fazekas’s 2010 diagnosis19 reports that parties gravely exceed campaign spending limits, with the money coming from the business sector awaiting special favours after the election. It also records a second mechanism: parties set up foundations that can legally take money from anonymous donors, which cannot be tracked. Whoever finances a campaign is well placed to be on the right side of access afterwards. And the paper is blunt about who does it:

“There is no evidence supporting that one or another party would be less corrupted among those in the parliament.” — Fazekas, 2010: 11.

That sentence deserves a place in every Hungarian politician’s memoir.

Fazekas came back to public procurement with a different kind of evidence: an objective corruption risk index built from the procurement records themselves. Restricted competition, repeat awards to the same firms, rather than what anyone said in an interview. The picture did not improve. Firms scoring high on the index were more profitable, won contracts further above their estimated price, and were likelier to have political owners or managers and offshore registration.20

The Tocsik affair of 1996, a privatization-consultancy scandal involving the Socialist–Free Democrat coalition, became a symbol of the era. Its impact is clear in the language: the term ‘Tocsikolás’21 was created, showing that the practice had become routine. The gatekeeper adds nothing of value. Every forint spent is a total loss.

This way is the most harmful to the economy out of the five. While the converter at least manages operations and might do it well, the gatekeeper adds no value. All related costs are lost.

III. Taking markets: the concessionaire

The third approach does not involve taking assets or collecting fees. Instead, it gives access to a market set up by the state. Examples are tobacco concessions, land leases, procurement channels, media, and required online cashiers. In each case, laws created demand and chose the suppliers.

Gábor Scheiring22 calls this result the accumulative state, where the main goal is to build up capital for a politically loyal national bourgeoisie.

It is possible to measure the background, but I doubt the reliability of current tools. I see Transparency International’s Corruption Perceptions Index as subjective, open to media and political influence since it measures perception only. Still, the 2025 CPI gave Hungary 40 points, putting it last in the European Union for the fourth year in a row (tied with Bulgaria) and 15 points lower than in 2012. This is the biggest drop among member states.23 Their summary:

“Systemic corruption, manifested in the organised theft of public funds, is the main reason behind the country’s now chronic economic decline.” — Transparency International CPI, 2025.

I would add that the real cause of long-term decline is not theft itself, but the rules that make theft a logical choice and determine who benefits in the future.

IV. Taking budgets: the subsidised producer

The fourth way is subtle and rarely talked about. Here, the recipient actually creates something, like a musical, a football academy, or a stadium. But the funding does not depend on the project's success. Without this link, it is hard to tell the difference between real production and simply taking resources, so the producer faces no real risk.

The scale of funding is large. Between 2011 and 2024, Hungary spent HUF 4,416 billion on sports. Of this, HUF 1,411 billion was given out through the TAO scheme, which let companies choose where their corporate tax went.24 The Hungarian Football Federation got the biggest share: HUF 600.2 billion between 2011 and 2025, with HUF 186.4 billion for youth development. By 2019, the Foundation for Youth Development in Felcsút had received over HUF 27 billion.25 Most of this money came from companies in the MOL group and businesses owned by Lőrinc Mészáros and his associates. For years, the names of the donors were not made public.

The Hungarian Olympic Committee ordered a review of twenty years of Hungarian sport, nearly three hundred pages long, as a self-audit. The study showed that in nine of sixteen key sports, performance worsened even as funding increased. For example, handball got about one hundred times more money but fell to just twenty-one percent of its performance before 2010. The full study has not been published; only the first few pages of the report are on the Committee’s website. Some journalists were able to share the findings with the public.26 The institution that benefited from the funding did the review, found the problem, and then kept the results hidden. If this is common, outside criticism loses its purpose.

The performing-arts funding model operated in parallel to sports until 2019, when it was replaced by HUF 37.4 billion in direct budget support.27 Allocation rules were unclear at the time. According to Magyar Narancs, concerns arose about increased political influence over theatres. These concerns were confirmed: theatres received more funding but became more politically dependent.28 This shift is significant. The system moved to a directly political model. Removing the previous funding diversion did not restore independence; it only made the connection more explicit.

When funding is not linked to results, even real production turns into a kind of rent. For example, no one checked the deliverables (like the musical) because no one needed to.

V. Taking positions: the credentialed rider

Let’s return to the two important numbers: more than ninety percent of Hungary’s elite have a degree, but the productivity is still thirty percent lower than the EU average.

Hajnalka Fényes’s analysis of the 2009–2010 survey finds that education is closely tied to social status. The elite matches what a modernizing country would aim for.29

This view is different from what the editor says in the preface of the same book:

“The hierarchy within the elite is clearly evident: higher status within the elite is associated with a larger network of connections, and this is not determined by performance, as one would expect in a legitimately functioning system of institutions and rules.”30 — Kovách, 2011: 11.

The same study offers two different conclusions in separate chapters. One shows that having a degree gets you in, but the other finds that, after entry, performance does not decide your rank. The research began in 2009, and the book came out in 2011, before the Orbán system was often blamed for these results.

Taken together, these results suggest that a diploma is more like a ticket to enter than proof of real ability. Hungary’s elite is not lacking in qualifications; instead, they are prepared for a competition that does not demand real merit.

For this reason, it is better not to use the word incompetent here, even in Küllői’s view. The facts do not support it, and using it weakens the case. More accurate terms are contra-selected, rent-dependent, and connection-selected. These are clearer and harder to dispute.

The two takings that matter more than money

The five ways mentioned earlier show how resources are taken in ways we can see. But two less obvious forms do even more lasting damage and set elites apart from simply wealthy people.

The first is entry. Elites set themselves apart by deciding who can join, which is their most important but least obvious power. A 2009 survey in Hungary showed that people from lower social classes have little chance of joining the elite. Most new members come from the middle and upper-middle classes.31 Kovách points out that this trend is getting worse:

“The elites respond to the challenges of the crisis era with closure.” — Kovách, 2011: 11.

The average age of elite members is going up, and fewer young people are joining. The cultural elite is the hardest group to enter, especially for young people or those from lower social classes. As the book’s sampling chapter explains, in Hungary today, most new elite members come from the middle and upper-middle classes.

One detail from the book stands out besides the numbers. In 2009, researchers had a much harder time getting elite members to take part. Many were uncooperative, and some even complained to the researchers’ bosses about the invitation and questions. This had not happened in earlier surveys. When elite members respond to a survey by contacting your supervisor, as they did in 2009, it shows how they feel about being held accountable.

The second is the standard. Elites decide what counts as good. Their role is to keep a standard that stands apart from power, so problems can be noticed. The same 2009 survey found that the Hungarian cultural elite are

“at the mercy of state funds and the decision-makers who allocate them.” — Kovách, 2011: 11.

A cultural elite in this situation cannot keep its own standard of quality. Instead, what is seen as good ends up being decided by whoever provides the money.

This is the real problem with the subsidy era in Hungarian culture, not just personal judgements about certain works. The main issue is not that poor-quality works were made, but that people lost the ability to notice and fix this.

These two factors together explain how elites keep their power. Without entry, no new people can join. Without a standard, no one can question who is already there. While money is what a taking elite gets, controlling entry and standards lets them keep getting it in the future.

The view that every nation gets the leaders it deserves is not accurate

A simple version of this argument says that if everyone is complicit, then no one is responsible. It is important to show why this idea is wrong.

From an organisational standpoint, Edgar Schein’s32 view is that culture is not an intangible presence within an institution. Instead, it is influenced by what leadership rewards, reflected in leaders’ priorities, status allocation, and crisis behavior. Therefore, elite and culture are distinct; one largely shapes the other. A leader who rewards loyalty over performance does not simply reflect a low-trust culture but strongly creates it.

Chris Argyris and Donald Schön33 build on this idea by making a distinction between what leaders say they value (espoused theories) and what they actually reward (theories-in-use).

In Hungary, unusually, both halves have been measured. On the espoused side, a 2008 survey coordinated by György Lengyel and Gabriella Ilonszki questioned eighty members of parliament and forty senior business leaders (heads of major companies, banks and employers’ associations).34 It found support for competition running through the whole elite. The same elite was more sceptical about the EU than its European counterparts, but on competition there was no ambiguity. On the theory-in-use side, the elite survey a year later found that within this same stratum, higher status went with a larger network of connections, not with better performance.35

Although these are two different studies with similar but not identical groups, the conclusion is clear: the elite claim to support competition, but they actually reward personal connections. This shows the gap Argyris and Schön describe, not just in one organization but across the country’s elite.

A third measurement concerns responsibility. Only 36 percent of political elite members identify themselves as such.36 An elite that does not recognize its own status will not accept the responsibilities that come with it.

Because of this, the actions of the wider society should be seen as a result of the system, not as shared guilt. TÁRKI’s 2009 report37 looked at the values in Hungarian society and found a lack of trust, a sense that rules do not matter, feelings of injustice, and paternalism. Here, paternalism means expecting the state to provide for people, instead of the market or individual effort. In this situation, building personal connections to those in power is not a character defect but a sensible strategy. Practices like hálapénz, getting around rules, and ügyeskedés, which are often seen as cleverness, are logical responses to a system set up by those who benefit from it.

Simon Gächter and Jonathan Schulz38 showed through experiments that people are less honest in societies where breaking rules is common. This means that institutions shape people’s character just as much as the other way around. Even though their study did not include Hungary, the point still applies: responsibility belongs to those who make the rules, not those who follow them.

The test that settles it: the border

Some readers might think this argument is just about Hungarians having certain traits. But for the past twenty years, the answer has been clear: it is often called “brain drain.”

Hungarian doctors, nurses, engineers, researchers, or other highly skilled professionals who move to cities like Munich, Vienna, Manchester, or Copenhagen settle in quickly. They follow the rules, avoid informal shortcuts, and earn promotions based on their work. Within a year, they modify their expectations to fit the new environment.

These people have the same background, education, cultural traditions, and even share the same jokes about their homeland. The real difference is in the incentives. Their behavior changes not because life abroad is perfect, but because moving to another country changes what is most rewarding.

The problem in Hungary is not with its people, but with the opportunities they have, which depend on those who set the incentives. This also helps explain why there is little pressure for reform. The people most keen for change are often the ones who can leave, and it is easier to emigrate than to push for big changes at home. As Hirschman pointed out, exit substitutes for voice,39 and every person who leaves makes change feel less urgent.

Three things I might be wrong about

Not alone in this situation.

Comparative data show that my argument cannot rest on Hungary having been worse than its neighbours. On the measures available, it wasn’t.

In the 1992–93 study, Hungary had the highest rate of elite circulation among the countries examined, and its elite selection was already more merit-based than in Poland or Russia before the transition began.40 Jacek Wasilewski found that the persistence of the nomenklatura was nearly identical in Hungary, Poland, and Russia, with about two-thirds keeping elite status once retirements are excluded.41 John Higley and György Lengyel described all three transitions as classic cases of elite circulation, peaceful and gradual, but large enough to filter out those unsuited to elite roles.42 The authors of the 1992–93 study added a caveat of their own: the 1993 data exaggerated circulation, since the initial forced turnover was followed by a partial return to earlier patterns.

The Czech voucher privatization, which Küllői suggests was a better option, did not lead to better outcomes. After vouchers were handed out, tunelování (tunnelling) started, which meant systematically stripping assets from investment funds and leaving minority shareholders out. Viktor Kožený, the best-known figure in that process, promised investors “ten times the value,” drew in many Czech households, and moved the assets elsewhere. A Czech financial analyst estimated in 2005 that around three-quarters of Czechs had come to regard the voucher scheme as a bad thing.43

My argument is about a reward rule, not about national inferiority. This is the evidence that forces me to be precise about that.

There were real changes too.

According to research by András Csite, Zsuzsa Himesi and Imre Kovách,44 found that by 2001 political capital had become less important as a route into the elite, while the founders of domestic private companies had emerged as the largest group within the economic elite. Their conclusion was that, by the turn of the millennium, post-socialism had ended in the Hungarian economy. If that is correct—and these are their data, not mine—then 2010 marked the return of politics, a genuine rupture. I am not saying nothing changed, but that the way people were chosen stayed the same, which made it easy for the old system to come back after 2010. The market period changed who benefited, but not what was valued.

Not a particularly deferential society.

We are not a particularly deferential society — even though I almost wrote this essay as if we were. Hungary’s Hofstede power-distance score is 46, moderate to low.45 Hogan Assessments’ 2025 benchmark of more than 350 Hungarian managers and executives puts them twelve percentile points below the global average on Dutiful: independent-minded, willing to challenge authority, and on that scale no risk at all. Recognition is their highest-scoring value, indicating a strong desire for visibility and acknowledgement. Altruism is the lowest.46 We do not defer much, and our leaders would rather be seen than hidden.

That is not a passive population under a strict hierarchy. Put plainly, the reality is harsher than the one I expected to find. Hungary is not a servile society, but rather an uncooperative one. People here show little deference or altruism, are highly competitive, and do not indulge much. Instead of being a nation of followers, Hungary is made up of assertive individuals with weak group norms, each thinking they are in a zero-sum game.

Küllői named the symptom but not the cause: “We have always played a zero-sum game.” Which means the elite is not a separate group above society but the winning end of a spectrum that runs through all of it. That is a less comfortable conclusion than the one I set out to write. But sharing a spectrum does not spread the responsibility evenly. Only one end writes the rules.

The first hundred days are not a verdict

In April 2026, Hungarian voters ended the sixteen-year Orbán government, even though media control was strong. This is one of most important political changes since 1989, and it deserves recognition. Still, it is not yet clear what the new government will represent after its first hundred days. So far, the early signs are few and not especially promising.

At this stage, all we can say today is that the tools of power were not taken away; they just have new owners. Control over public media, state advertising, university boards, and procurement decisions all remain in place. Only the people have changed or are changing. How these tools are used depends on the people in charge, but the continued existence shows the system has not changed. Yet.

I want to share just a few examples out of many, but I do so carefully, since one appointment or error does not define the whole system.

The first example: On 30 April 2026, just eighteen days after the election, the new prime minister chose his brother-in-law to be Minister of Justice.47 He defended this choice the next day, calling the family tie “a serious dilemma,” accepting the criticism, and pointing out the nominee’s long involvement in the movement. Péter Magyar also said his sister would step back from her role as a judge and promised the minister’s work would be fully transparent. This is a reasonable answer, but it brings up the main issue. The problem is not the appointment itself, but the reason given: “He was with us from the start” is the kind of explanation expected from someone who was supposed to end these practices, and it happened within the first two weeks.

There is a second example, and this is not meant as an accusation. On 13 May 2026, Hungary named a new Minister for Economic Affairs and Energy. Before joining the government, he spent thirty-seven years at Shell in many roles, most recently as Global Executive Vice President, overseeing 45,000 service stations in 85 countries.48 At first, this seemed like the kind of appointment Hungary had been waiting for: someone who succeeded abroad at a top company and then returned home. His public asset declaration shows he is the wealthiest member of the government, with about €8.7 million in shares in his portfolio.49 The declaration does not say how much of that is Shell stock. In July, the opposition party Fidesz called for him to sell his Shell shares, saying he was making almost one billion HUF from rising oil prices.50 But what matters more is what is left after setting aside the accusation.

For thirty-seven years, the minister worked at a company that would not have let him own shares in any business affected by his decisions at Shell. All big multinational companies have this rule, and employees sign yearly forms listing restricted stocks. Now, as a government minister, he decides national energy and fuel policy, owns an unknown amount of stock in a global energy company, and is not required to sell, use a blind trust, or reveal the details. is no evidence of improper conduct, nor is any alleged. The issue is structural: the Hungarian state applies a weaker conflict-of-interest standard to its energy minister than his former employer did. A compliance department in London would have resolved this quickly with a form. In Hungary, the rules do not require resolution, so the question remains open, and the outcome depends entirely on the officeholder’s integrity.

This is how a weak reward rule operates. It does not create corruption, but it fails to make integrity a structural requirement, leaving the public reliant on individual character.

“Two mistakes were made at the outset. One involved a relative’s income... the other involved a minister who provoked too much resistance. Both cases were corrected. Whether that happened because there is a healthy culture of correcting mistakes, or simply because they wanted to avoid something that would inflame public opinion—that is something only time will tell.” — Küllői, 2026.

The list

Essays like this often follow a pattern. They criticize the system, decide the system itself is the problem, and end up giving readers a reason not to do anything. This result is discouraging and actually benefits those being criticized.

But I want to make it clear: there is a solution.

The reward rule isn’t just a theory. It appears in procurement thresholds, single-bidder limits, state advertising rules, governance laws for public-interest foundations, tax-diversion plans, and public media appointment rules. A government with a strong mandate can change these documents, and this government has the biggest mandate in sixteen years.

This approach turns the general wish for better leadership into a clear, practical list. I will go over five key questions.

The next four questions help you judge the answer.

My argument makes a clear prediction: leadership might change, but the system underneath will stay the same. This can be tested. If by 2028, the single-bidder rate and procurement risk numbers drop a lot, and public funds are less concentrated—not just with new names—then I was wrong. I would be glad to see that happen.

Final reflection

The elite deal offers bigger rewards for taking on more responsibility, all meant to serve the common good. For thirty-six years, Hungary has focused on the rewards and ignored the responsibilities. The main question is not whether today’s leaders are better than those before, even if many are. The real issue is whether anyone plans to change the values and incentives that form our country.

This question creates a record that, for once, can actually be checked.

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Share

Leave a comment

Magyar nyelvű változat — az eredeti, angol írás itt érhető el.

ABSZTRAKT

A tanulmány a politikai pártot vállalatként, vezetőjét vezérigazgatóként kezeli, és Orbán Viktornak a vereség után, a 32. Fidesz-kongresszuson mondott beszédét úgy értelmezi, mint a vezérigazgató beszámolóját a részvényeseknek egy katasztrofális évről. A teljes beszéd mondat szintű tartalomelemzése (252 állítás, 2 708 szó, 32 perc) minden egységet a marketingmix négy P-je és három további dimenzió mentén kódol: a mi–ők viszonyítás, a valencia (az előjele annak ahogy a párt önmagáról beszél), valamint az attribúció (a vereség okainak belső vagy külső elhelyezése) és a mélység. A beszéd érdemi idejének kétharmadát maga a párt kapja, a vereség tíz felsorolt oka közül mégis csak egy szól a termékről, és egyik sem állítja, hogy a termék rossz lett volna. A kudarc okaira adott magyarázatnak nagyjából a harmada-kétötöde kifelé mutat; a menedzsment által felvállalt okok között a végrehajtási hibák közel négyszeres túlsúlyban vannak a lényegi hibákkal szemben; a párt saját ajánlatát pedig kétszer annyi dicséret védi, mint amennyi önkritika éri. Részvényesi kommunikációként a dokumentum hozzáértő kampány-utóelemzés, amely azonban sosem vizsgálja meg a terméket vagy a márkát. A tanulmány mindezt a szemfényvesztés áraként értelmezi — egy elbeszélés-központú kormányzási modell áraként, amely a lényegi problémákat kommunikációs problémaként kezeli. Ez abban a pillanatban válik láthatóvá, amikor a modell kétszeresen is csődöt mond: a szemfényvesztés megszűnik hatni arra a választói körre, amelyre a legnagyobb szükség lett volna, szerzője pedig már nem képes a sajátjaként felismerni a kudarcot.

01

A vállalat, a vezérigazgató és az éves beszámoló

Képzeljük el a Fidesz pártot tőzsdei vállalatként. A tagok és a szavazók a részvényesek, a vezető a vezérigazgató, a parlamenti frakció az igazgatóság, a statisztikai hivatalok és a választási bizottság pedig a könyvvizsgálók, akik közzéteszik a beszámolót. A választás a közgyűlés, ahol a vezetői megbízatást megújítják — vagy megszüntetik. Ezúttal négy egymást követő kétharmad és tizenhat kormányzati év után a szerződést felmondták: a vállalat súlyos vereséget szenvedett, és ellenzékbe került. Az itt elemzett kongresszusi beszéd az, amit a vezérigazgató közvetlenül ezután a részvényeseknek mondott. Ez az éves beszámoló, amely a vállalat történetének legrosszabb éve után született.

A sorozat egyik korábbi tanulmánya amellett érvelt, hogy egy stabil, de alulteljesítő “vezérigazgatót” (kormányfőt) egy metaforikus piros lappal kellene kiállítani, ugyanúgy ahogyan az aktivista befektetők is távozásra kényszerítik azt a menedzsmentet, amely egy évtizeden át lemarad a szektorától. Erről írtam a Would You Red Card Your CEO? Beyond Stability — Benchmarking Orbán’s Government Against Its Regional Peers című tanulmányban. Az írás nyomán egy olvasói kérdés érkezett: készíts hibaelemzést — hogyan jutott idáig a vállalat? Ez a tanulmány éppen ezt a kérdést feszegeti: nem futtatja le újra az összehasonlító gazdasági adatokat, hanem azt a hibaelemzést vizsgálja, amelyet maga a vezérigazgató adott elő, és azt kérdezi, megüti-e azt a mércét, amelyet bármely igazgatóság elvárna egy ekkora kudarc utáni utóelemzéstől.

Van egy konkrét, előzetes elvárás, amelyet tesztelhetünk. Egy korábbi, a politikai márkaépítésről szóló írás egy mechanizmust vázolt fel: amikor az alaptermék meginog, a kommunikáció egyre hangosabbá válik, hogy ezt ellensúlyozza — erről szól a The Politics of Persuasion: Strategic Branding in Hungary's Electoral Landscape című írás. A 2026-os vereségbeszéd a természetes kísérlet. A termék immár kimutathatóan megbukott — a vállalat elveszítette a mandátumát. Vajon a menedzsment e verdikttel szembesülve végre a termék vizsgálatához fordul? Vagy inkább még több kommunikációhoz nyúl? Vagy ez már a Fidesz Nyrt. halotti beszéde?

02

Keret és módszertan

Az elsődleges nézőpont szándékosan üzleti: a marketingmix négy P-je, egy pártra alkalmazva. A Termék (Product) az ajánlat, amelyet a vállalat kínál és teljesít — a szakpolitikai program, a kormányzati teljesítmény, a vezetők és jelöltek, valamint a márkaidentitás. Az Ár (Price) az a nem pénzbeli költség, amelyet a szavazó a választásáért fizet — adók, ideológiai távolság, észlelt kockázat és a tett ígéretek. A Hely (Place) a disztribúció és az elérés — a médiacsatornák, a terepszervezet, a digitális jelenlét. A Promóció (Promotion) maga a kommunikáció. A keret azért hasznos, mert szétválasztja azt a két dolgot, amelyet a köznapi politikai kommentár összemos: annak bírálatát, amit a vállalat kínál, és annak bírálatát, ahogyan ezt az ajánlatot értékesíti.

A beszédet 252 mondat szintű állításra bontottuk; mindegyik egy domináns P-kódot kapott, a nem érdemi anyagra (köszöntések, ügyrendi mondatok, számozás, taps) pedig külön kategória szolgált. Mivel a forrás időbélyegzett átirat, a figyelmet három módon is mérjük — említések, szavak és a beszédidő másodpercei szerint. Ezután három további dimenziót kódoltunk: egy mi/ők címkét; egy valencia-címkét (a saját oldalról pozitív, önkritikus/negatív, vagy az ellenfél elleni támadás); és — a vereséget kifejezetten magyarázó állítások részhalmazán belül — az okok attribúcióját (belső vagy külső) és mélységét (végrehajtás, teljesítés vagy lényeg). A teljes vizsgálati alap, a lefedettség és az állításonkénti adatok a mellékelt módszertani adatlapon találhatók.

Három megkötés keretezi a következőket. A kódolás értelmező munka: egy másik kódoló néhány állítást máshová sorolna, az összkép azonban stabil marad. Ez egyetlen szöveg elemzése — az adatok egyetlen beszéd leíró arányai, nem mintavételen alapuló becslések —, ezért statisztikai következtetést nem vonunk le.

03

Mire figyel a beszéd?

Beszédidő szerint egy kategória dominál. A termék — a teljesítmény, az értékek, az átszervezés, a vezetés — az összes érdemi beszédidő nagyjából kétharmadát teszi ki. Naivan olvasva ez úgy fest, mintha a vállalat hosszasan önvizsgálatot tartana. Ez az olvasat abban a pillanatban összeomlik, amint a figyelmet a valencia szerint súlyozzuk, és az oksági (kauzális) szakaszon belül helyezzük el.

A vereség tíz megnevezett oka

Az elemzés szempontjából döntő rész szűkebb, mint a teljes beszéd: a vereség tíz felsorolt oka. Itt a termék — nagy összidejétől függetlenül — szinte eltűnik mint ok.

A tíz pontból hét a kampány végrehajtásáról szól — az üzenetről és a csatornákról (ami egyáltalán nem véletlen, hiszen néhány évnyi meggyőzésre épülő márkaépítés után Orbán kommunikációja propagandává keményedett — erről bővebben írtam itt: Beyond Branding: Us vs. Them Orbán’s Shift from Persuasion to Friend–Enemy Propaganda). Egy az Árról. Pontosan egy a Termékről — és az sem nevezi rossznak az ajánlatot; azt mondja, a növekedés elmaradt, ezt főként a háborúra és Brüsszelre hárítja, a párt célzott intézkedéseit pedig sikerként védi.

A teljes diagnózisban a vállalat egyetlen egyszer sem nevezi meg a szakpolitikáját, a teljesítményét, a vezetését vagy a tizenhat éves kormányzását a vereség okaként.

04

Mi és ők: miről szól a beszéd

A vereségbeszéd — nem meglepő módon — túlnyomórészt befelé fordul: a beszédidő mintegy 60%-a „mi”, mintegy 15%-a „ők”. A kifelé mutató anyag azonban nem egyenletesen oszlik el; két regiszterben sűrűsödik, és a szétválás szinte tiszta.

Amikor a vállalat a termékéről beszél, magáról beszél (92% „mi”). Amikor a költségről és a kockázatról (Ár), vagy amikor támadásba megy át (Promóció), az ellenfélről beszél (77%, illetve 59% „ők”). A minta világos: önmagunkat jellemezzük, amikor az ajánlatról van szó, az ellenfelet pedig akkor, amikor a költség, a kockázat és a magatartás kerül szóba.

05

Dicséret és bírálat: az önmagáról szóló beszéd előjele

A legárulkodóbb metszet a valencia — és ez borítja fel a naiv olvasatot. Amikor a vállalat a saját termékéről beszél, vizsgálja azt, vagy védi?

A termék a védőbeszéd kirakata: az ajánlatról szóló önjellemzés több mint kétszer annyira dicsérő, mint önkritikus — teljesítmény-ünneplés, az értékek megerősítése, a feddhetetlenség védelme. A termékre fordított beszédidő kétharmada túlnyomórészt az ajánlat védelme, nem a vizsgálata. Az Árat egyáltalán nem hibáztatja. A Hely és a Promóció a gyóntatófülke — de az itteni önkritika csekély terjedelmű, a Promóció beszédidejét pedig nem az önvizsgálat, hanem az ellenfél támadása uralja.

06

Az attribúció és a mélység: a mentség anatómiája

Ha az oksági (kauzális) részhalmazt aszerint kódoljuk, hogy hová helyezi a hibát és milyen típusú hibáról van szó, teljessé válik a kép.

A vereség magyarázatának minden öt szavából kettő a “vállalaton” kívülre helyezi az okot — a háborúra, Brüsszelre, az algoritmusokra, az ellenfélre. A menedzsment által felvállalt okok túlnyomó többsége pedig a végrehajtásról szól, nem a lényegről. A vékony „lényegi” szelet ráadásul gyengébb, mint amilyennek látszik: két állítás azt ismeri el, hogy a szavazók elutasították az ajánlatot — nem azt, hogy az ajánlat rossz volt —; egy erényként keretezi a túlígérés elutasítását; az egyetlen egyértelmű lényegi bírálat pedig az üzenetre vonatkozik, nem az ajánlatra.

A lefedettségi mátrix

Ha a marketingmix négy P-t aszerint állítjuk szembe, hogy a diagnózis melyiket hogyan kezeli, láthatóvá válik a hiányzó láncszem: egy cella üresen marad.

Az a cella, amely rögzítené annak lényegi elismerését, hogy a termék rossz volt, üres. A márka és a hírnév egyáltalán meg sem jelenik, mert nem termel oksági állítást: az egyetlen őszinte reflexió a márkára — hogy tizenhat kormányzati év fegyelmezett, hideg, „szinte katonai” gépezetté formálta a pártot — az átszervezés indoklása alá van sorolva, sosem a vereség okai közé.

A „vállalatvezető” hosszan és átéléssel beszél szinte mindenről, kivéve arról, hogy van-e még igény arra, amit árult.

07

Az audit: a poszt-mortem elemzés osztályzása

Térjünk vissza a részvényesi kerethez. Egy igazgatóság, amely a vezérigazgató beszámolóját olvassa egy katasztrofális évről, néhány próbát alkalmaz. A tartalomelemzés mindegyikre választ ad, és a válaszok következetesek.

A Wikipédia szerint az Argyris-féle szakadék a vallott elmélet (espoused theory) és a ténylegesen alkalmazott elmélet (theory-in-use) közötti ellentétet jelöli. Chris Argyris professzor szerint ez a szakadék azt mutatja, hogy az emberek és a szervezetek gyakran mást mondanak a céljaikról és értékeikről, mint amit a valódi cselekedeteik tükröznek. Ebben az esetben az Argyris-szakadék mérhetővé válik: a beszéd alázatot és felelősséget hirdet, miközben a kódolt viselkedés kétszeresen védi a terméket, a hibáztatás kétötödét pedig kifelé irányítja. A fordulat pedig Kotter-kérdés: az átszervezés a működési kultúrát és a szervezeti ábrát változtatja meg, nem az ajánlatot vagy a stratégiát. Azaz a menedzsment a gyárat javítja, nem a terméket.

Hol áll valójában a vállalat

A keret, amely a vállalat felemelkedését magyarázza, a szorult helyzetét is elhelyezi. Egy vesztes kormánypártnak az egyik vagy a másik tengellyel szembe kell néznie ahhoz, hogy őszintén diagnosztizálja magát.

A kongresszuson elhangzott elemzés egyik tengellyel sem néz szembe: a terméket sikerek együtteseként védi, a márka hírnevét pedig olyasminek tekinti, amit kívülről tettek a vállalattal.

08

A beigazolódó jóslat és a szemfényvesztés

Idézzük fel a vereség előtt felvázolt mechanizmust: amikor a termék meginog, a kommunikáció egyre hangosabbá válik. A 2026-os beszéd a próba, és tisztán átmegy rajta. A Termék immár a lehető legcáfolhatatlanabb módon megbukott — a vállalat elveszítette a mandátumát —, a menedzsment válasza pedig az, hogy kétszeres arányban védi a terméket, legnagyobb kifelé irányuló erőfeszítését pedig támadó kommunikációra összpontosítja: az ellenfél vagyonára, a luxusautókra, a koncepciós perekre. Termékkudarccal szembesülve a vállalat több Promócióhoz nyúl, nem a termékkel való szembenézéshez.

Ezt értjük azon, amikor a modellt szemfényvesztőnek nevezzük. A szemfényvesztés nem hazugság; az a szokás, hogy egy lényegi problémát kommunikációs problémaként kezelünk — abban bízva, hogy az, ahogyan egy dolgot bemutatnak, helyettesítheti azt, ami a dolog valójában. Tizenhat éven át kifizetődött ez a szokás, méghozzá bőségesen: négy kétharmadot nem gyenge kommunikátorok nyernek, és hiba volna a mesterséget puszta propagandaként lesöpörni. Ám a szemfényvesztés kétféleképpen bukhat meg, és a beszéd mindkettőt megmutatja. Az első: a trükk megszűnik hatni a közönségre — és épp ott mondott csődöt, ahol a látszatot a legnehezebb megrendezni: a fiatalok körében és a digitális térben, amelynek elvesztését a “vállalat” maga is elismeri. A második, csendesebb és veszélyesebb: a szemfényvesztő kezdi elhinni a saját trükkjét — az elbeszéléssel való kormányzás évei után a gépezet már nem tudja megkülönböztetni a történetet a lényegtől, ezért nem látja, hogy nem a bemutatás, hanem a termék bukott meg.

09

Következtetés

Annak alapján megítélve, ami valójában — a vezérigazgató beszámolója a részvényeseknek a vállalat történetének legrosszabb eredménye után —, ez a beszéd hozzáértő, sőt helyenként őszinte kampány-utóelemzés. Felvállalja a végrehajtási hibákat; a vezérigazgató személyes felelősséget vállal a stratégiai tévedésért; a megújítás valódi. De sosem vizsgálja meg a Terméket, sosem hibáztatja az Árat, sosem ismeri el a márkát, és a magyarázat minden öt szavából kettőt kifelé hárít. Az egyetlen dolgot, amelynek megállapítására egy utóelemzés létezik — hogy vajon a vállalat még mindig olyasmit gyárt-e, amit tényleg akarnak az emberek —, épp azt nem vizsgálja meg.

Ez a szemfényvesztés ára, és két részletben érkezik. Az első maga a vereség: elég sokáig kormányozz elbeszéléssel, és a történet meg a lényeg közötti rés addig tágul, amíg ott, ahol a legkevésbé tudod megrendezni, be nem tör a valóság. Az állítás őszinte változata szűk — a szemfényvesztés önmagában nem okozta a vereséget; a kormányzati fáradtság, egy ütőképes kihívó és a valós gazdasági időjárás egyaránt szerepet játszott. Amit a szemfényvesztés tett: hagyta, hogy egy lényegi probléma kezeletlenül halmozódjon, és késleltette a leszámolást, amíg a számla egyszerre érkezett meg. A második részlet az, amit ez a tanulmány valóban mér: a vállalat még most sem tudja megnevezni a problémát, pedig a számlát már kézhez kapta. A lehető legegyértelműbb lényegi ítélettel — az elveszített mandátummal — a kezében is még mindig marketingkudarcot diagnosztizál.

A szemfényvesztő elkezdte elhinni a saját trükkjét, márpedig egy cég, amely nem látja, miért bukott meg, nem is tudja kijavítani azt, ami megbukott.

Az, hogy egy ilyen dokumentum egyáltalán elhangozhat, és szerzője megtarthatja pozícióját, nem egyetlen beszéd furcsasága. Ez egy olyan rendszer kiszámítható terméke, amelyben a részvényesek négyévente egyszer üléseznek, az igazgatóság kézből vezérelt, a könyvvizsgálókat figyelmen kívül hagyják, és nincs visszahívási mechanizmus. Add a menedzsment kezébe saját kudarca történetének kizárólagos szerzőségét, és ezt a történetet fogja megírni. A gyógyír nem egy jobb beszéd, és nem egy jobb illúzió. A gyógyír az az elszámoltatási infrastruktúra — kötelező vállalások, nyilvános teljesítmény, valódi visszahívás —, amely rákényszeríti a vállalatot, hogy ránézzen arra a tengelyre, amelyre nem szívesen nézne. Enélkül minden utóelemzés végső soron sajtóközlemény.

Módszer és adatok

Orbán Viktor 32. Fidesz-kongresszuson mondott beszédének nyilvános átiratát (~32 perc, 2 708 szó) 252 mondat szintű állításra bontottuk, mindegyiket kódolva a marketing-P, a mi/ők viszonyítás és a valencia szerint; a vereséget kifejezetten magyarázó 34 állítást emellett a tulajdonítás és a mélység szerint is kódoltuk. A beszédidőt az átirat időbélyegeiből származtattuk. Az ábrák egyetlen szöveg leíró arányai, nem statisztikai minta; minden kódolás értelmező jellegű, és teljes egészében közzétéve a mellékelt módszertani adatlapon és a mesterkódtáblában, újraelemzésre nyitottan. Munkaanyag a Red Card sorozatban.

Függelék:

Nem értesz egyet? Remek. Nem azért írok, hogy igazam legyen — azért írok, hogy próbára tegyenek. Hozd a „tizedik ember” nézőpontodat, a legélesebb ellenérvedet, vagy akár egy csendes kételyt. Néha az a leghasznosabb kritika, amelyik a saját gondolkodásomat billenti ki.

Ne feledd, iratkozz fel a további Critical Hungary elemzésekért!

Share Critical Hungary

Leave a comment

Magyar nyelvű változat — az eredeti, angol írás itt érhető el.

Magyarországot ritkán vizsgáljuk szervezetként, pedig a stagnálása azonnal szembetűnővé válik, ha a diszfunkcionális intézmények diagnosztikai eszközeivel nézzük, és megfigyeljük, hogyan vezet az elitje. Minden nagy szervezetben a vezetők formálják a kultúrát: az egészséges kultúrák fejlődnek, illeszkednek a küldetéshez, bizalmat és együttműködést építenek; a beteg kultúrákat önérdekű vezetés tartja fenn, ezek sodródnak, korlátoznak, és csendben szabotálják a fejlődést. Magyarország ma egyre inkább az utóbbihoz hasonlít: elitvezérelt rövidtávúság, megfelelés-központú normák az kezdeményezéssel szemben, összeegyeztethetetlen értékek, alacsony bizalom, és egy túlélésre — nem növekedésre — épülő mitológia. Ez kevésbé nemzeti jellemhiba, inkább vezetési és kormányzási kudarc — annak eredménye, hogy az elit homályban tartja a küldetést, és a működési kultúrát kontrollra, nem kreativitásra optimalizálja. Amíg a „Magyarország szervezet” irányítói nem kezdik stratégiai eszközként kezelni a kultúrát, és nem köteleződnek el egy jövőbe néző küldetés mellett, az ország egy elavult operációs rendszeren fog futni tovább — amelyet túlélésre, nem pedig előrehaladásra terveztek.

Ritkán beszélünk Magyarországról mint szervezetről. Egyszer megtettem a Piros lapot adnál a vezérigazgatódnak? című ellentmondásos esszémben.

Nemzetként beszélünk róla, hosszú történelmi ívként, sérelmek és győzelmek történeteként. De ha meg akarjuk érteni, miért nem sikerül Magyarországnak modernizálódnia, talán egy másik szemüvegre van szükségünk — egyre, amelyet a szervezettudományból kölcsönzünk.

Olyan szervezetkutatók, mint Edgar Schein1, amellett érvelnek, hogy a kultúra nem absztrakció; ez bármely intézmény operációs rendszere. A kultúra vagy elősegíti a hatékonyságot, vagy lerombolja azt. Nincs semleges terep. És — ahogy Schein újra és újra hangsúlyozza — a vezetés a kultúra elsődleges forrása. A vezetők hozzák létre, erősítik meg és termelik újra azokat a normákat, amelyek meghatározzák a szervezet viselkedését.

Ha ezt a (ellentmondásos) logikát alkalmazzuk Magyarországra — és úgy vizsgáljuk, ahogy Schein vagy Gareth Morgan vizsgálna egy nagy, gyengén vezetett vállalatot —, az ország stagnálása sokkal könnyebben érthetővé válik. Magyarország egyre inkább egy legacy szervezetre (legacy organization) hasonlít, amelynek vezetői elavult rutinokat tartanak fenn, mert azok az ő érdekeiket szolgálják. A politikai kiigazítások nem tudják felülírni ezt a mélyebb kulturális-strukturális problémát.

Az alábbiakban Schein klasszikus kulturális diagnosztikáját használom — a szervezeti elemzésben széles körben alkalmazott tizenkét elemet —, hogy feltérképezzem Magyarország működési kultúráját. A kép kényelmetlen, de tisztázó erejű.

1. Megfigyelhető viselkedés: állandó túlélési üzemmód

Schein a megfigyelhető viselkedést a kultúra „felszíni szintjének” nevezi. Magyarországon ez a viselkedés egy rövidtávúságba zárt szervezetet jelez: túlélés a stratégia helyett, rögtönzés a tervezés helyett, konfliktuskerülés a koordináció helyett.

Ezek a viselkedésformák nem az emberek jellemvonásai; egy olyan vezetői osztály kimenetei, amely a megfelelést és a taktikai túlélést jutalmazza a hosszú távú gondolkodás helyett.

2. Csoportnormák: megfelelés a kezdeményezés helyett

Amy Edmondson2 szerint a pszichológiai biztonság az innováció alapja. Magyarországon ennek az ellenkezője igaz. Az informális normák hallgatásra, lojalitásra és a láthatóság kerülésére ösztönzik az embereket. A kezdeményezést gyakran büntetik; a kockázatvállalást naivitásként könyvelik el. Az innovációt csak akkor tűrik, ha nem zavarja meg az elit hálózatait.

Ez nem véletlen — ez egy vezetés által létrehozott normarendszer, amelyben a kiszámíthatóságot többre becsülik a kreativitásnál.

3. Kinyilvánított értékek: „Nagyra tartjuk a szorgalmat" — de tényleg?

Chris Argyris3 különbséget tesz a kinyilvánított értékek (amit a vezetők mondanak) és a használatban lévő elméletek (amit a vezetők jutalmaznak) között.

A magyar elit nyilvánosan dicséri a szorgalmat, a versenyképességet és az összetartást.

De a mindennapi élet a vezetői ösztönzők által formált tényleges értékeket tárja fel: gyanakvást, defenzív individualizmust, lojalitási hálózatokat és informális kiskapukra épülő viselkedést.

A retorika és a valóság közötti szakadék Magyarország egyik legmélyebb strukturális hibája.

4. Formális filozófia: egy elavult működési kézikönyv

Schein megjegyzi, hogy a szervezetek mögöttes filozófiákra támaszkodnak — mély történetekre arról, kik ők, és miért léteznek. Magyarország filozófiáját, ahogyan azt az elit ápolja, a sérelem, a történelmi trauma és a defenzív kivételesség gyökerezteti.

Ez a narratíva egykor segített megőrizni az identitást fenyegetettség idején. Ma úgy működik, mint egy elavult küldetésnyilatkozat, amelyet egyetlen vezérigazgató sem mer újraírni — hasznos a legitimációhoz, de katasztrofális a modernizációhoz.

5. A játékszabályok: elsősorban a lojalitás, a hozzáértés opcionális

Gareth Morgan4 metaforája a szervezetről mint politikai rendszerről itt fájdalmasan pontosnak bizonyul. Mindenki ismeri a valódi szervezeti szabályokat: a kapcsolatok felülírják a hozzáértést, a hozzáférés felülírja a teljesítményt, és a „ne kérdőjelezd meg a hierarchiát” felülírja a „oldd meg a problémát” elvet.

Ezek a szabályok nem spontán normák; vezetés által kikényszerített ösztönzők, amelyek zárva, kiszámíthatóan és irányíthatóan tartják a rendszert.

6. Légkör: állandósult, alacsony bizalmú környezet

A szervezeti légkör, mondja Schein, az az érzelmi atmoszféra, amelyet a vezetők ösztönzőkön és kommunikáción keresztül teremtenek. Magyarország légkörét alacsony bizalom, fáradtság, beletörődés és minimális elvárások uralják.

Ez a légkör nem kulturális végzet — annak természetes eredménye, hogy a vezetők sebezhetőségként kezelik az átláthatóságot, és fenyegetésként az elszámoltathatóságot.

7. Beépült készségek: a rögtönzés mint alapvető kompetencia

A magyarok rendkívül alkalmazkodóképesek. A rögtönzés — az ügyeskedés — Magyarország legmélyebben beépült készsége. Karl Weick5 rámutat, hogy amikor a formális rendszerek csődöt mondanak, az emberek rögtönzött gyakorlatokat fejlesztenek ki, hogy a szervezet tovább működjön. Erről írtam korábban a korrupciót mint társadalmi ellenálló képességet bemutató cikkemben.

A magyarok kiváló rögtönzők, mert a vezetés nem épített olyan rendszereket, amelyek csökkentenék a rögtönzés szükségességét.

A rögtönzés nem stratégia; megküzdési mechanizmus.

8. Gondolkodási szokások: pesszimista paradigmák

Schein hangsúlyozza, hogy a szervezeti paradigmák — a közösen vallott feltételezések — alakítják, mit tartanak az emberek lehetségesnek. Magyarországon az uralkodó paradigma: „Semmi sem fog változni, mert semmi sem változik soha.”

Ez a pesszimizmus nem nemzeti jellemvonás; egy olyan vezetés kiszámítható kognitív következménye, amely elbátortalanítja az autonómiát, a kísérletezést és a hosszú távú tervezést.

9. Közös jelentések: siker = túlélés

Weick sensemaking-elmélete megmutatja, hogyan definiálják a szervezetek a sikert. Sok társadalomban a siker teljesítményt jelent. Magyarországon a siker gyakran túlélést jelent: a kockázatok elkerülését, a láthatatlanságot, az exponáltság minimalizálását.

Miért? Mert az elitvezetés régóta a stabilitást jutalmazza a kezdeményezés helyett, a lojalitást a teljesítmény helyett.

10. Metaforák és szimbólumok: a romantikus múlt

Schein megjegyzi, hogy a szimbólumok fejezik ki egy szervezet legmélyebb feltételezéseit. Magyarország elit által vezérelt szimbólumai — hősök, mártíromság, elveszett területek, örök küzdelem — a múlthoz horgonyozzák az identitást.

Ez olyan, mintha egy vállalat vezetése folyamatosan azt ünnepelné, ami valaha volt, ahelyett hogy megfogalmazná, mivé akar válni.

11. Artefaktumok: időben megfagyott intézmények

Az artefaktumok a kultúra látható megnyilvánulásai. Magyarország kulcsintézményei — iskolák, bürokrácia, média — legacy rendszerekként viselkednek. Megőrzik a régi munkafolyamatokat, ellenállnak az újaknak, és stagnálást jeleznek.

Ezek az artefaktumok vezetési döntéseket testesítenek meg — nem a közvélemény preferenciáit —, amelyek a kontrollt, a centralizációt és a kiszámíthatóságot részesítik előnyben a modernizációval és a rugalmassággal szemben.

12. Mítoszok és történetek: elitvezérelt függőség az áldozatszereptől

Weick megmutatja, hogyan magyarázzák a szervezetek a világukat a történeteken keresztül. Ezért van minden szervezetnek belső mítosza. Magyarország uralkodó történetei az árulás, a külső fenyegetések, a hősies kudarc és az állandó sebezhetőség köré épülnek.

Ezek egykor erősítették az összetartást.
Ma a diszfunkcióhoz rögzítik az országot, mert az elit folyamatosan újratermeli őket, hogy igazolja a központosított kontrollt és az alacsony elszámoltathatóságot.

Alapdiagnózis: egy vezetői kultúra, amely nincs összhangban semmilyen modern küldetéssel

Ha Magyarország vállalat lenne, bármelyik Kotter–Schein keretrendszert használó tanácsadó ugyanazt a verdiktet hozná meg:

A vezetői kultúra már nem támogatja a küldetést.
Ellenben támogatja:

• a túlélést, nem a fejlődést

• a kontrollt, nem a kreativitást

• a lojalitást, nem a hozzáértést

• a homogenitást, nem az innovációt

Ez nem a lakosság kudarca — hanem a vezetői ösztönzők kudarca.

Mi kell hogy változzon: a vezetésnek stratégiaként kell kezelnie a kultúrát

A szervezeti változás szakirodalma — Scheintől Kotteren6 át Amy Edmondsonig— egyértelmű:

A kultúra nem alulról változik.

Akkor változik, amikor a vezetők újradefiniálják:

• a küldetést

• az ösztönzőket

• a normákat

• a történeteket

• a szimbólumokat

• az elvárásokat

Magyarország elitje — politikai, gazdasági, adminisztratív, kulturális, akadémiai — elkerülte ezt, mert a jelenlegi kultúra az ő érdekeit szolgálja.

De egy modern nemzet nem tud virágozni egy olyan vezetői kultúrával, amely egy 20. századi fenyegetési környezetre lett optimalizálva.

Zárógondolat

Magyarország stagnálása nem a népének erkölcsi kudarca.

Ez egy olyan vezetői osztály által előidézett szervezeti kudarc, amely elavult operációs rendszert tart fenn.

A kultúrák tudnak változni.

De csak akkor, ha a vezetők abbahagyják a múlt pajzsként való kezelését, és felelősségként kezdik kezelni a jövőt.

Magyarországnak nincs szüksége új ideológiára.

Új vezetői kultúrára van szüksége — és egy küldetésre, amely végre előre néz.

Nem értesz egyet? Remek. Nem azért írok, hogy igazam legyen — azért írok, hogy próbára tegyenek. Hozd a „tizedik ember” nézőpontodat, a legélesebb ellenérvedet, vagy akár egy csendes kételyt. Néha az a leghasznosabb kritika, amelyik a saját gondolkodásomat billenti ki.

Ne feledd, iratkozz fel a további Critical Hungary elemzésekért!

Subscribe now

Share Critical Hungary

Leave a comment

Magyar nyelvű változat — az eredeti, angol írás itt érhető el.

2015 után Orbán nem hibázta el a meggyőzés művészetét – túllépett a márkaépítésen. Amikor a növekedés lelassult és nőttek a fenyegetettségi jelek, a kampányfényt döntéstervezésre cserélte: a zajt egyetlen világos tétre sűrítette – mi vagy ők –, majd ezt kézzelfogható, megszámolható dolgokhoz kötötte: munkahelyek, utak, nyugdíjak, rezsi. Az eredmény nem hangosabb szlogenek lettek, hanem egy egyszerűbb választási keret, amely a félelmet védelemre, a beszédet pedig teljesítésre fordította le. A kritikusok szerint ez romboló hatású, és a demokratikus ár tekintetében nincs is igazuk nélkül. Az ellenzék azonban többnyire csak tükrözi ezt a kettősséget, gonosztevőnek állítva be Orbánt, anélkül hogy hasonlóan érthető ellentételezést kínálna. Egy olyan piacon, ahol a figyelem szűkös, a bizalom pedig adagolt, a nyerő húzás nem az, hogy „legyünk kedvesebbek” – hanem hogy túltisztázzuk és túlbizonyítsuk a másikat: egy mondat arról, mi forog kockán, egy hiteles biztonságcsomag, és olyan bizonyíték, amelyet az emberek a számláikban és a fizetésükben éreznek – ez az, ami, sajnos, a mi-vagy-ők játszmát folyamatosan nyerővé teszi.

A kortárs magyar politikában Orbán Viktor miniszterelnök egy sajátos retorikai stílust alakított ki, amely egyre inkább alapos figyelmet érdemel.

Egy korábbi esszémben — A meggyőzés politikája: stratégiai márkaépítés Magyarország választási terepén. Orbán úgy nyert, mint egy márka. Az ellenzék még mindig nem tanulta meg, hogyan — rámutattam, hogy 2010 és nagyjából 2015 között a Fidesz fegyelmezett politikai marketing, narratívaépítés és márkastratégia révén tartós dominanciát épített ki.

2015 körültől azonban úgy tűnik, elmozdult a marketing iránytűje: a túlzás, a félelemkeltés és a felülről vezérelt üzenetküldés kiszorította a párbeszédet. Ami meggyőző márkaépítésként indult, propagandává keményedett; a jövőkép átadta helyét a fenyegetettség felfújásának – különösen ahogy a gazdasági ellenszél erősödött, és a „termék” egyre nehezebben volt eladható.

A márkaépítéstől a propagandáig – és a barát/ellenség fordulat

2015-től kezdve a kormányzati kommunikáció egyre inkább egy ellenséges kettősséget vett fel – barát vagy ellenség. Orbán harmadik és negyedik ciklusára az üzenetépítés normalizálta a folyamatos, háborús jellegű pózt, szimulált konfliktusokat színre vivve „ellenségnek” bélyegzett szereplők ellen. A húzás erősen rezonál Carl Schmitt (1888–1985), a német jogász és politikai teoretikus munkásságával, és úgy tűnik, közvetlenül schmitti premisszákra épít.

Schmitt fogalmai szerint ez a fordulat a politikai intenzívebbé válását jelzi: elmozdulást a meggyőző márkaépítéstől az egzisztenciális pozicionálás felé, ahol a kollektív identitás egy ellenség megnevezése révén forr össze.

Schmitt szerint a politikai lényege a barát–ellenség megkülönböztetés: egy közösség akkor válik politikaivá, amikor egy másik közösséget lehetséges egzisztenciális ellenfélként ismer fel. Az ellenség nyilvános (nem személyes), és nem erkölcsi vétek, hanem a szembenállás intenzitása határozza meg, amely erőszakos konfliktusba torkollhat. A lényeg nem az, hogy háborúnak kell bekövetkeznie, hanem hogy ennek lehetősége adja a politikának a maga sajátos súlyát, és ez hívja életre a döntő vezetést. Ez a kritérium alapozza meg Schmitt szuverenitás- és „kivétel”-fogalmát is: a szuverén dönti el, konkrét körülmények között, ki számít ellenségnek, és milyen rendkívüli intézkedésekre van szükség a politikai egység megőrzéséhez. A gyakorlatban ez a logika hajlamos „kivételeket” gyártani – olyan pillanatokat, amelyeket rendkívüliként kereteznek (migráció, „Brüsszel”, az ukrajnai háború, rendbontás), és amelyek rendkívüli intézkedéseket igazolnak az üzenetküldésben és a politikában.

Schmitt hatása mélyreható a politikaelméletben és az alkotmányjogi gondolkodásban; náci kötődése és tekintélyelvű elkötelezettségei azonban beárnyékolják örökségét, sokak szemében olyan gondolkodóvá téve őt, akit nélkülözhetetlen olvasni, de veszélyes csodálni.

„Schmitt nyomot hagyott szülőföldje, Németország négy különböző inkarnációján: a vilmosi Németország abszolutista rendszerén, a weimari Németország bukott köztársaságán, a náci Németország tekintélyelvű és totalitárius rendszerén, valamint a Németországi Szövetségi Köztársaság konszolidált demokráciáján."1

Fontos, hogy fogalmait a politikai spektrum egésze átvette – a baloldal is adaptálja Schmittet (például Mouffe/Laclau baloldali populista „nép kontra elit” keretezése és Agamben „kivételes állapot”-fogalma) a progresszív törekvések előmozdítására.

Egy kortárs példa

A kommunikációs stílus, amely egykor kompetens márkaépítést mutatott fel, ma már nemcsak szembeszáll a riválisokkal, hanem retorikailag megsemmisíti őket. Ahelyett, hogy érdemben foglalkozna a politikával vagy az ideológiával, az ellenfeleket gyakran illegitim, fenyegető karikatúrákká redukálja.

Íme egy példa arra, ahogyan Orbán 2025 szeptemberi Facebook-bejegyzése ezt a stratégiát egy megrázó kettősségbe sűrítette:

„Az ő fegyverük az agresszió. A hazugság. A hencegés. A lázítás. És végül: a pisztoly. Most már nemcsak szavakban, hanem fizikai valóságában is…”

„…Nekünk nincs fegyverünk. Az erőnk a szavainkban és a tetteinkben rejlik. Az 1000 kilométernyi autópálya és gyorsforgalmi út, amit megépítettünk. A családtámogatási programok, amiket bevezettünk. Az egymillió új munkahely, amit létrehoztunk. A 13. havi nyugdíj, amit visszaállítottunk. Az Otthon Start program és a rezsicsökkentés. A béke, amiért nap mint nap kiállunk. És mindaz a sok terv, amellyel Magyarországot Európa legnagyobb, legélhetőbb és legbiztonságosabb országává tesszük…”

„…Mi a magyar emberek bizalmát hordozzuk. Ők pisztolyt hordanak a zsebükben. Ez a különbség köztünk. Búcsúzzunk hát el a fegyverektől. Legkésőbb jövő áprilisig.”

A kontextus számít. 2025 szeptemberének közepén Ruszin-Szendi Romulusz – a Honvéd Vezérkar korábbi főnöke, akkor már a TISZA Párt védelmi szóvivője – elismerte, hogy egy legálisan birtokolt lőfegyvert vitt magával egy nyilvános fórumra. Mint magas rangú korábbi katonai vezető, állítólag jogszerű fegyvertartási engedéllyel rendelkezett. Az eset politikai vihart kavart; a hatóságok később közbeléptek, és lefoglalták a fegyvert. A kormánypárti és az ellenzéki média egyaránt felerősítette azokat a képeket és felvételeket, amelyek több eseményről származtak, ahol állítólag fegyvert viselt. Bár a magyar jog nagyon szigorú szabályok mellett engedélyezi a lőfegyvertartást (ez az egyik – ha nem a – legszigorúbb szabályozás az Európai Unióban), gyűléseken vagy nyilvános összejöveteleken a fegyverviselés tilos; még az engedéllyel rendelkező tulajdonosok is felelősségre vonhatók emiatt.

Ebben a kontextusban Orbán bejegyzése narratív sarokkőként funkcionált. Egyértelmű: ez az esszé nem vitatja, hogy törvénytelen fegyvert vinni egy nyilvános gyűlésre; azt vizsgálja, hogyan instrumentalizálták ezt a valódi hibalépést egy szélesebb kampánynarratívává és az azonnali jellemgyilkosság eszközévé. A „pisztoly” keret mini-kivételként működik, egyetlen esetet alakítva át a fokozott, rendkívüli politikai nyelvezet általános felhatalmazásává.

Azonnali jellemgyilkosság: fogalom és mechanika

Az azonnali karaktergyilkosság egy olyan kommunikációs húzást jelöl, amely az érvelést elítéléssé sűríti. Metafora, eszkaláció és erkölcsi címkézés útján működik, nem pedig bizonyíték és vita révén.

A manőver nem egyszerűen a kompetenciát vagy a politikát kérdőjelezi meg, hanem érvényteleníti a személyt mint legitim politikai szereplőt. Egy polarizált környezetben, ha egy ellenfelet erőszakosként, becstelenként vagy nemzetellenesként kereteznek, a megfontolás szükségtelenné válik. A rivális programját nem kell mérlegelni – támogatóját már kizárták a legitim versengés köréből.

Működésileg ez a barát–ellenség határvonalat a személy szintjén alkalmazza, kizárva a rivális a legitim politikai szereplők köréből.

A sorozat: a szótól a fegyverig

Orbán 2025 szeptemberi bejegyzése egy retorikai létrát vázol fel:

1. Agresszió – Az ellenfél alapértelmezett módja az ellenségesség.

2. Hazugság – Az ellenfél nem téved, hanem alapvetően becstelen.

3. Túlzás – A beszéd felfújt; az igazságtartalma gyanús.

4. Lázítás – A nyelvezet célja a zavargás kiváltása.

5. Pisztoly – A pályaív fizikai erőszakba torkollik.

A „pisztoly” szimbolikusan és szó szerint is működik. Egymástól eltérő aggodalmakat – közrend, nemzeti trauma és a béke szentsége – sűrít egyetlen, élénk képbe. Így az ellenfelet egy olyan útra helyezi, amely az erkölcstelen szavaktól a bűnös tettekig vezet, igazolva a kivételes éberséget, és végül a kizárást.

A pozitív tükör: felhalmozott eredmények

Az ellenfél delegitimálása után a narratíva konkrét eredmények listájára vált: megépített autópályák, kibővített családtámogatás, létrehozott munkahelyek, visszaállított nyugdíjak, lakástámogatás és rezsicsökkentés, megvédett béke. Az eszköz a felhalmozás – kézzelfogható eredményeket halmoznak egymásra, hogy a kompetencia és a jóindulat aurája jöjjön létre. A kontraszt teljes: absztrakt fenyegetés (ők) versus anyagi teljesítés (mi). A politika a káosz és a rend közötti választássá válik.

Bináris erkölcsi kozmológia és populista szerkezet

Where Schmitt’s enemy is public and amoral, this rhetoric moralizes the enemy into evil—turning a Schmittian structure into a Manichaean moral frame:

Míg Schmittnél az ellenség nyilvános és amorális, ez a retorika erkölcsi értelemben gonosszá teszi az ellenséget – egy schmitti szerkezetet manicheus erkölcsi keretté alakítva:

• Ők: agresszió, hazugság, lázítás, fegyverek.

• Mi: bizalom, munka, építkezés, béke.

Ez illeszkedik egy ismerős populista szerkezethez – „a tiszta nép” versus „a korrupt/idegen elit” –, de a korrupciót erőszakká alakítja át. Az ebben a regiszterben visszatérő ellenfelek közé tartozik „Brüsszel”, a migrációs és határfenyegetések, a „Soros/NGO-k”, és 2022 óta egy „háborúpárti” ellenzék, szembeállítva a „béke” kormányával. Időnként az ellenzéki szereplők is tükrözik ezt a játékot, magát Orbánt kódolva rosszindulatú antagonistává – egy tekintélyelvű „gonosszá”, akinek eltávolítását erkölcsi imperatívuszként kereteznek –, ezzel a másik oldalról reprodukálva ugyanazt a manicheus megosztottságot. A választások ebben a nyelvezetben nem jövőképek versengései, hanem megtisztulási rituálék. Innen az a záró felhívás, hogy „búcsúzzunk el a fegyverektől… legkésőbb jövő áprilisig” – amely implicit módon a közelgő szavazást polgári lefegyverzésként keretezi újra.

Stratégiai funkció és demokratikus ár

Stratégiailag ez a megközelítés megszilárdítja a csoporton belüli kohéziót, biztonsági jelzésekkel telíti a napirendet, és kiszorítja az összetett szakpolitikai vitát. A demokratikus ár azonban magas: az ellenzéket delegitimálják, a politikát moralizálják, a pluralizmust pedig ellaposítják. A stabilitást fetisizálják; a megfontolás elsorvad.

Következtetés

Orbán 2015 utáni játékkönyve alapvetően schmittinek tűnik: tömeges közönségre méretezett barát–ellenség politika. A márkaépítést egy barát–ellenség keretre cserélni – beépített azonnali jellemgyilkossággal – megnyeri a választásokat, de átalakítja a demokratikus terepet. Az ellenzék ugyanazt az utat követi, részt vesz abban a logikában, amelyet elítél.

Egy ilyen keretben Orbánt nemcsak jelöltként, hanem a nemzeti túlélés garantőreként állítják be – egy olyan pozíció, amely biztosítja a hegemóniát, miközben aláássa a valódi demokratikus versengés feltételeit.

Először is, a nyilvános beszéd beszűkül: a biztonsági kódolású jelzések és az erkölcsi kettősségek kiszorítják a szakpolitikai érvelést, megemelve a másként gondolkodás árát, és a megfontolás helyett a performatív felháborodást jutalmazva.

Másodszor, a pluralizmus elvékonyodik: az ellenfeleket nem alternatívaként, hanem illegitimként állítják be, így a verseny megtisztulássá válik, nem meggyőzéssé.

Harmadszor, az intézmények a kivétel felé hajlanak: a rendkívüliként kereteződő jelenségek (migráció, „Brüsszel”, háború) normalizálják a rendkívüli intézkedéseket – az üzenetküldésben, néha a politikában is –, a szükségállapotot inkább szokássá, mint küszöbértékké téve.

Negyedszer, a médiaösztönzők a konfliktus-maximalizálás felé billennek, felerősítve a kettősséget és zsugorítva a középmezőnyt.

Végül az állampolgár autonómia leépül: a választási architektúra egyetlen erkölcsi tétre (rend kontra káosz) redukálja a komplexitást, a tájékozott beleegyezést kikényszerített igazodásra cserélve. Ebben a keretben Orbán nemcsak jelölt, hanem a túlélés garantőre – egy olyan előny, amely fenntartja a hegemóniát, miközben aláássa a demokratikus nézeteltérés és megújulás feltételeit.

Nem értesz egyet? Remek. Nem azért írok, hogy igazam legyen — azért írok, hogy próbára tegyenek. Hozd a „tizedik ember” nézőpontodat, a legélesebb ellenérvedet, vagy akár egy csendes kételyt. Néha az a leghasznosabb kritika, amelyik a saját gondolkodásomat billenti ki.

Ne feledd, iratkozz fel a további Critical Hungary elemzésekért!

Subscribe now

Share

Leave a comment

ABSTRACT

Treating a political party as a firm and its leader as a chief executive, this paper reads a post-defeat party-congress address as management's account of a catastrophic year. A sentence-level content analysis of the full speech (252 statements, 2,708 words, 32 minutes) codes every unit against the four Ps of marketing and three further dimensions: self-versus-other reference, valence, and the attribution and depth of each stated cause of defeat.1 The address devotes two-thirds of its substantive time to the party itself, yet of ten enumerated causes of the loss only one concerns the product, and none holds that the product was wrong. Roughly a third to two-fifths of the causal account is directed outward; among the causes management does own, execution failures outnumber substance failures by close to four to one; and the party's own offer is defended two-to-one over any self-criticism. Judged as a shareholder communication, the document is a competent campaign post-mortem that never audits the product or the brand. The paper reads this as the price of illusionism — a narrative-first governing model that treats substance problems as communication problems — visible at the moment the model fails twice over: the illusion stops working on the electorate it most needed, and its author can no longer recognise the failure as his own. It is, in the end, a case of the narrative-only accountability that lets an underperforming chief executive author, and survive, the story of his own defeat.

01

The company, the CEO, and the annual letter

Imagine the party as a listed company. Members and voters are the shareholders, the leader is the chief executive, the parliamentary group is the board, and the statistical offices and the election authority are the auditors who publish the accounts. An election is the annual general meeting where the management contract is renewed — or terminated. On this occasion, after four consecutive supermajorities and sixteen years in office, the contract was terminated: the company lost, heavily, and passed into opposition. The congress address analysed here is what the chief executive said to the shareholders immediately afterward. It is the annual letter written after the worst year in the company’s history.

An earlier piece in this series argued that a stable but underperforming political CEO should be red-carded (see Would You Red Card Your CEO? Beyond Stability — Benchmarking Orbán’s Government Against Its Regional Peers) the way activist investors force out management that trails its sector for a decade. It ended with a reader’s question: run a failure analysis — why did the company end up here? This paper takes that literally. It doesn’t re-run the economic scorecard; it audits the failure analysis the chief executive delivered himself, and asks whether it meets the standard a board would demand after a miss of this size.

There is a specific prior expectation to test. An earlier essay on political branding proposed a mechanism: when the underlying product falters, the messaging grows louder to compensate. The 2026 defeat speech is the natural experiment. The product has now demonstrably failed — the company lost its mandate. Does management finally turn to examine the product? Or does it reach for more messaging?

02

The method, briefly

The no frills lens is deliberately a business one: the four Ps of marketing, adapted to a party. Product is the offer — platform, governing record, leadership, brand identity. Price is the non-monetary cost of choosing it — taxes, risk, the promises made. Place is distribution and reach — channels, ground game, digital. Promotion is the communication itself. The frame earns its keep because it separates two things ordinary commentary blurs: criticism of what a company offers from criticism of how it sells that offer.

The full speech was segmented into 252 sentence-level statements, each assigned one dominant P (plus a residual for greetings and ceremony). Because the transcript is time-stamped, attention is measured three ways — mentions, words, and seconds of airtime. Three further dimensions were coded: self-versus-other reference, valence (positive or negative about one’s own side), and, for the statements that explicitly explain the loss, the attribution (internal or external) and depth (execution, delivery, or substance) of each cause. Full universe, coverage and per-statement data are in the methodological factsheet accompanying this piece.

03

Where the speech spends its attention

By airtime, one category dominates: the product — the record, the values, the reorganisation, the leadership — takes roughly two-thirds of all substantive speaking time. Read naively, this looks like a company examining itself. That reading collapses once the attention is weighted for valence and located inside the causal section.

The ten stated causes

The decisive passage is narrower than the whole speech: the ten enumerated reasons for the defeat. Here the product all but disappears as a cause, its large overall airtime notwithstanding.

Seven of the ten points concern campaign execution — the message and the channels (which is not a coincidence at all, since after a few years of persuasive branding Orbán’s communication hardened into propaganda, wrote about this Beyond Branding: Us vs. Them Orbán’s Shift from Persuasion to Friend–Enemy Propaganda). One concerns Price (the opponent’s unfunded promises against the company’s restraint). Exactly one concerns Product — and it does not call the offer wrong; it says growth was not delivered, blames the war and Brussels, and defends the company’s targeted measures as successes.

Across the entire diagnosis, the company never identifies its policies, its record, its leadership or its sixteen-year incumbency as a reason it lost.

04

Self and other: who the speech is about

The address is overwhelmingly inward-facing — about 60% of airtime is us, about 15% them. But the outward-facing material is not spread evenly; it concentrates in two registers, and the split is almost clean.

When the company speaks of its product, it speaks about itself (92% us). When it speaks of cost and risk or turns to attack, it speaks about the opponent. The template: characterise ourselves when discussing the offer; characterise the opponent when discussing cost, risk and conduct.

05

Praise and criticism: the valence of self-talk

The most revealing cut is valence — and it overturns the naive reading. When the company talks about its own product, is it examining it or defending it?

Product is the defence showcase: self-talk about the offer runs better than two-to-one positive. The two-thirds of airtime spent on Product is overwhelmingly the company defending its offer, not interrogating it. Price is never faulted at all. Place and Promotion are the confession booth — but the self-criticism there is small in volume, and Promotion’s airtime is dominated by attacking the opponent, not self-examination.

06

Attribution and depth: the anatomy of the excuse

Coding the causal statements by where the fault sits and what kind of fault it is completes the picture.

Two of every five words explaining the defeat locate its cause outside the company — the war, Brussels, the algorithms, the opponent. And of the causes management does own, the overwhelming majority concern execution, not substance. Even the thin substance sliver is weaker than it looks: two statements concede that voters rejected the offer rather than that the offer was wrong; one reframes the refusal to over-promise as a virtue; the only unambiguous substance critique concerns the message, not the offer.

Lay the four Ps against how each is treated, and one cell is empty.

The “company” talks, at length and with feeling, about almost everything except whether anyone still wanted what it was selling.

07

The audit: grading the post-mortem

A board reading a CEO’s account of a catastrophic year applies a few tests. The content analysis answers each, and the answers are consistent.

Two rows connect the marketing evidence to the wider argument this series has built. The values gap is an Argyris-style split between espoused values and behaviour, and here it’s measurable: the speech espouses humility and personal responsibility while the coded behaviour defends the product two-to-one and directs two-fifths of the blame outward — the same low-accountability leadership culture, caught in a single specimen. The turnaround is a Kotter question: the reorganisation changes the operating culture and the org chart, not the offer or the strategy. Management is fixing the factory, not the product.

The marketing frame that explains the company’s rise also locates its predicament.

A defeated incumbent has to confront one axis or the other to diagnose itself honestly. This autopsy confronts neither: it defends the product as a set of successes and treats the brand’s reputation as something done to the company from outside.

08

The prediction, confirmed and the illusion

Recall the mechanism proposed before the defeat: when the product falters, the messaging grows louder. The 2026 speech is the test, and it passes cleanly. The product has now failed in the only way that is unarguable — the company lost its mandate — and management’s response is to defend the product two-to-one and to concentrate its largest outward effort in attack messaging: the opponent’s wealth, the luxury cars, the show-trials. Faced with a product failure, the company reaches for more Promotion, not a product reckoning. A claim made about a party at the height of its dominance is borne out, measurably, in the speech it gave on the way down.

This is what it means to call the model illusionist. Illusionism is not lying; it is the habit of treating a substance problem as a communication problem — of trusting that how a thing is presented can stand in for what it is. For sixteen years the habit paid, and paid handsomely: four supermajorities are not won by weak communicators, and it would be a mistake to wave the craft away as mere spin. But illusions have two ways of failing, and the speech shows both. The first is that the trick stops working on the audience — and it stopped precisely where narrative is hardest to stage-manage, among the young and in the digital space the company itself concedes it lost. The second, quieter and more dangerous, is that the illusionist starts to believe his own illusion: after years of governing by story, the machinery can no longer tell the story from the substance, and so it cannot see that what failed was the product, not the pitch.

09

Conclusion

Judged as what it is — a CEO’s report to shareholders after the worst result in the company’s history — this address is a competent, even candid, campaign post-mortem. It owns the execution failures; the CEO accepts personal responsibility for strategic error; the rebuild is genuine. But it never audits the product, never faults the price, never concedes the brand, and it externalises two of every five words of explanation. The one thing a post-mortem exists to establish — whether the company still makes something people want — is the one thing it does not examine.

That is the price of illusionism, and it arrives in two instalments. The first was the defeat itself: govern by narrative long enough and the gap between the story and the substance widens until, in the arenas you can least stage-manage, reality breaks through. The honest version of this claim is narrow — illusionism did not cause the loss on its own; incumbency fatigue, a capable challenger and real economic weather all played their parts. What illusionism did was let a substance problem compound unaddressed, and delay the reckoning until the bill came due all at once. The second instalment is the one this study actually measures: even now, with the bill delivered, the company cannot name the problem. Handed the clearest substance verdict there is — a lost mandate — it still diagnoses a marketing failure. The illusionist has come to believe his own trick, and a firm that cannot see why it failed cannot fix what failed.

That such a document can be delivered, and its author keep his position, is not a quirk of one speech. It is the predictable output of a system in which the shareholders meet once every four years, the board is captive, the auditors are ignored, and there is no mechanism of recall. Give management sole authorship of the story of its own failure, and this is the story it will write. The remedy is not a better speech, and it is not a better illusion. It is the accountability infrastructure — binding mandates, published performance, real recall — that forces a company to look at the axis it would rather not see. Without it, every post-mortem is, in the end, a press release.

Method & Data

A public transcript of the address to the 32nd party congress (~32 minutes, 2,708 words) was segmented into 252 sentence-level statements, each coded for its marketing-P’s, self/other reference and valence; the 34 statements that explicitly explain the defeat were additionally coded for attribution and depth. Figures are descriptive proportions of a single text, not a statistical sample; all codings are interpretive and published in full in the accompanying methodological factsheet and master coding table, open for re-analysis. A working paper in the Red Card series.

Appendix:

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Share Critical Hungary

Leave a comment

Hungary is rarely examined as an organization, yet its stagnation becomes stark once we use the diagnostic tools of dysfunctional institutions and look at how its elites lead. In any large organization, leaders shape culture: healthy cultures evolve, align with mission, and build trust and coordination; unhealthy ones, sustained by self-interested leadership, drift, constrain, and quietly sabotage progress. Today Hungary increasingly resembles the latter: elite-driven short-termism, compliance-over-initiative norms, mismatched values, low trust, and a mythology built on survival rather than growth. This is less a national character flaw than a leadership and governance failure—the result of elites who keep the mission vague and the operating culture optimized for control, not creativity. Until those who run the “Hungary organization” treat culture as a strategic asset and commit to a future-facing mission, the country will keep running on an obsolete operating system built for endurance, not advancement.

We rarely talk about Hungary as an organization. I did that once with the Would You Red Card Your CEO? contrarian essay.

We talk about it as a nation, a long historical arc, a story of grievances and victories. But if we want to understand why Hungary keeps failing to modernize, we may need a different lens—one borrowed from organizational science.

Organizational scholars like Edgar Schein1 argue that culture is not an abstraction; it is the operating system of any institution. Culture either promotes effectiveness or it destroys it. There is no neutral ground. And crucially, as Schein repeatedly emphasizes, leadership is the primary source of culture. Leaders create, reinforce, and reproduce the norms that determine how an organization behaves.

If we apply this (contrarian) logic to Hungary—and examine it the way Schein or Gareth Morgan might examine a large, poorly led corporation—the country’s stagnation becomes far easier to understand. Hungary increasingly resembles a legacy organization whose leaders maintain outdated routines because those routines serve their interests. Policy tweaks cannot overcome this deeper cultural-structural problem.

Below, I use Schein’s classic cultural diagnostic—twelve elements widely used in organizational analysis—to map Hungary’s operating culture. The picture is uncomfortable but clarifying.

1. Observed Behaviors: Daily Survival Mode

Schein calls observed behaviors the “surface level” of culture. In Hungary, these behaviors signal an organization trapped in short-termism: survival over strategy, improvisation over planning, and conflict avoidance over coordination.

These behaviors are not the traits of the people; they are outputs of a leadership class that rewards compliance and tactical survival rather than long-term thinking.

2. Group Norms: Compliance Over Initiative

According to Amy Edmondson2, psychological safety is foundational to innovation. Hungary has the opposite. Informal norms push people toward staying quiet, showing loyalty, and avoiding visibility. Initiative is often punished; risk-taking is coded as naïve. Innovation is tolerated only if it doesn’t disrupt elite networks.

This is not accidental—it is a leadership-produced norm system where predictability is valued over creativity.

3. Espoused Values: “We Value Hard Work”—But Do We?

Chris Argyris3 distinguishes between espoused values (what leaders say) and theories-in-use (what leaders reward).
Hungarian elites publicly praise hard work, competitiveness, and unity.
But everyday life reveals operative values shaped by leadership incentives: suspicion, defensive individualism, loyalty networks, and informal workaround behavior.

The gap between rhetoric and reality is one of Hungary’s deepest structural failures.

4. Formal Philosophy: An Outdated Operating Manual

Schein notes that organizations rely on underlying philosophies—deep stories about who they are and why they exist. Hungary’s philosophy, as cultivated by its elites, is rooted in grievance, historical trauma, and defensive exceptionalism.

This narrative once helped maintain identity under threat. Today, it functions like an obsolete mission statement no CEO dares to rewrite—useful for legitimacy but disastrous for modernization.

5. The Rules of the Game: Loyalty First, Competence Optional

Gareth Morgan’s4 metaphor of the organization as a political system is painfully accurate here. Everyone knows the real organizational rules: connections beat competence, access beats performance, and “don’t challenge the hierarchy” beats “fix the problem.”

These rules are not spontaneous norms; they are leadership-imposed incentives that keep the system closed, predictable, and controllable.

6. Climate: A Permanent Low-Trust Environment

Organizational climate, Schein says, is the emotional atmosphere leaders create through incentives and communication. Hungary’s climate is dominated by low trust, fatigue, resignation, and minimal expectations.

This climate is not cultural fate—it is the natural result of leaders treating transparency as a vulnerability and accountability as a threat.

7. Embedded Skills: Improvisation as a Core Competency

Hungarians are exceptionally adaptive. Improvisation—ügyeskedés—is Hungary’s most embedded skill. Karl Weick5 shows that when formal systems fail, people develop makeshift practices to keep the organization functioning. That is I wrote about corruption is a social resilience here.

Hungarians are superb improvisers because leadership has failed to build systems that reduce the need for improvisation.

Improvisation is not a strategy; it is a coping mechanism.

8. Habits of Thinking: Pessimistic Paradigms

Schein emphasizes that organizational paradigms—the shared assumptions—shape what people believe is possible. The dominant paradigm in Hungary is: “Nothing will change because nothing ever changes.”

This pessimism is not a national trait; it is the predictable cognitive outcome of leadership that discourages autonomy, experimentation, and long-term planning.

9. Shared Meanings: Success = Survival

Weick’s sensemaking theory shows how organizations define success. In many societies, success means achievement. In Hungary, success often means survival: avoiding risks, staying invisible, minimizing exposure.

Why? Because elite leadership has long rewarded stability over initiative, loyalty over achievement.

10. Metaphors and Symbols: The Romantic Past

Schein notes that symbols express an organization’s deepest assumptions.
Hungary’s elite-driven symbols—heroes, martyrdom, lost territory, eternal struggle—anchor identity in the past.

This is the equivalent of a company whose leadership constantly celebrates what it used to be instead of articulating what it aims to become.

11. Artifacts: Institutions Frozen in Time

Artifacts are the visible manifestations of culture. Hungary’s key institutions—schools, bureaucracies, media—behave like legacy systems. They preserve old workflows, resist new ones, and signal stagnation.

These artifacts embody leadership decisions and not public preference that favor control, centralization, and predictability over modernization and agility.

12. Myths and Stories: An Elite-Driven Addiction to Victimhood

Weick shows that stories are how organizations explain their world. That is why every organization has internal myths. Hungary’s dominant stories revolve around betrayal, external threats, heroic failure, and permanent vulnerability.

These once strengthened cohesion.
Now they anchor the nation to dysfunction because elites continually reproduce them to justify centralized control and low accountability.

Core Diagnosis: A Leadership Culture Misaligned With Any Modern Mission

If Hungary were a corporation, any consultant using the Kotter–Schein framework would deliver the same verdict:

The leadership culture no longer supports the mission.
It supports:

• survival, not progress

• control, not creativity

• loyalty, not competence

• homogeneity, not innovation

This is not a failure of the population—it is a failure of leadership incentives.

What Needs to Change: Leadership Must Treat Culture as Strategy

Organizational change literature—from Schein to Kotter6 to Amy Edmondson—is unequivocal:
Culture does not change from below.
It changes when leaders redefine:

• the mission

• the incentives

• the norms

• the stories

• the symbols

• the expectations

Hungary’s elites—political, economic, administrative, cultural, academic—have avoided doing this because the existing culture serves them.

But a modern nation cannot thrive with a leadership culture optimized for a 20th-century threat environment.

Closing Thought

Hungary’s stagnation is not a moral failure of its people.
It is an organizational failure produced by a leadership class that maintains an outdated operating system.

Cultures can change.
But only when leaders stop treating the past as a shield and start treating the future as a responsibility.

Hungary doesn’t need a new ideology.
It needs a new leadership culture—and a mission that finally faces forward.

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

Hungarian banks have spent years quietly taxing everyday life — fees on every move, bad FX, high rates while your HUF slowly evaporates — and Revolut’s low-cost, transparent app exposed that it never had to be this way. Now the push to “regulate” and domesticate Revolut isn’t about protecting you, it’s about pulling your money back onto their rails so that when it comes to real sums — flats, mortgages, long-term savings — they can still decide the terms and punish you for escaping their system in the everyday.

A couple is selling their flat in Budapest. They’re not rich, not investors — just moving to a slightly bigger place because they finally have a kid on the way or they. They’ve been using Revolut for a while: low fees, clean app, instant notifications, great FX exchange rate, no hidden costs. When the buyer signs the preliminary contract, they give him their Revolut Hungarian forint (HUF) account to send the deposit and downpayment. The money arrives. They see it in the app, breathe out, and start planning the move.

The buyer, meanwhile, goes to his (specific) Hungarian bank to arrange the mortgage for the rest of the price. There’s the usual process: documents, income statements, approvals, more papers. Weeks go by. Then one day the bank calls him back:

There’s a problem. First, we can’t disburse the mortgage to a Revolut account. Second, we cannot accept downpayment paid to Revolut accounts, therefore tell the seller to refund the deposit and downpayment, give you a proper Hungarian HUF account. Once the money goes back and you have a local bank account from the seller, we’ll continue.

The buyer stares at the phone.

The contract is signed. The sellers have already mentally moved. The deposit and downpayment is sitting safely on their Revolut. Now his bank is basically saying: go back, unwind what’s already done, and pull the sellers into our system too — or you’re not getting your loan.

He calls the sellers, embarrassed:

I’m sorry, the bank says they won’t pay out the mortgage to Revolut. They want you to give a Hungarian bank account. They even told me to ask you to send back the deposit and downpayment first, and then I should pay it again to your local bank.

The sellers are confused and angry. Why should they open or use a more expensive Hungarian account, with significantly higher fees and worse conditions, just to make the buyer’s bank happy? Why should they reverse a perfectly valid payment that everyone agreed to?

But they also know the truth: if the buyer doesn’t get the mortgage, selling is getting complicated. So now the bank isn’t just deciding how the buyer can bank. It is indirectly deciding how the seller must bank as well.

Not by talking to them, not by regulation, but by holding the buyer’s mortgage hostage.

God bless freedom, rule-of-law and consumer rights!

On paper, this is “risk policy” and “procedural requirements”.

In reality, it’s a very simple message to everyone involved:

You can play with your shiny foreign fintech app for everyday things, but when it comes to real money — flats, mortgages, life decisions —you will come back to us, on our terms.

That’s Hungarian reality in 2025.

This is what the fight about Revolut looks like, not in press releases, but at the kitchen table.

For years, being a normal Hungarian bank customer felt like paying a quiet tax on existing.

You opened an account because your employer told you to (even though, in theory, you have the constitutional right to be paid in cash). You took the card they pushed at you. Every month, a little money disappeared: account management fee, card fee, SMS fee, transfer fee, “whatever-we-feel-like” fee — which easily adds up to a few hundred euros a year. You didn’t really understand the statements, but you understood the pattern: the bank always gets paid.

You weren’t a customer. You were yield.

The banks did well. Very well. FX denominated mortgage schemes (scams), above-average profits, year after year, in a small market where everyone politely pretended there was “competition,” but somehow the price of being banked never really came down. They invested in marble floors, owned glass buildings, branding, political connections – and called that “stability.”

Then one day, someone at work or in the family said:

Have you tried Revolut?

You download it, mostly out of curiosity. Two minutes later you have a card in your phone, physical card shipped in 24 hours for free, and a balance in an app that looks like it was designed this decade. You test it: top up, pay somewhere, buy a train ticket, send money to a friend.

And then you see it:

the FX rate is… close and not far from the actual FX rate.

No mysterious “bank buying/selling” spread, no hidden surcharge, no “surprise, we shaved 2–3% off because we can.”

You make a few more transactions. You realise:

• there’s no monthly account fee quietly eating you alive, your notifications are instant, clear, and human-readable,

• sending money abroad doesn’t feel like being fined.

At that moment, somewhere deep inside the system, an alarm goes off.

Because you’re not just saving a few hundred forints. You’re discovering a forbidden truth:

being banked doesn’t have to mean being milked.

From the banks’ perspective, Revolut was never just a “new competitor”.

Competitors they can handle. They know how to copy a product, throw together an “offer,” tweak a fee, quietly coordinate. They’ve been doing that for decades — at least on paper. In reality, Hungarian banks were never really competing with each other; they were competing in who could milk customers more efficiently. And politics was always there to help.

Revolut was worse: it was a comparison point.

Side by side, it exposed the domestic game:

• Here is how much FX really costs.

• Here is how fast a transfer can really be.

• Here is what an app looks like when the goal is usability, not upsell.

• Transparent and easy terms.

Every forint you moved to Revolut was a forint that didn’t go into the comfortable Hungarian profit machine, ultimately landing as a saving to you.

You started using Revolut for trips. Then for online shopping. Then for saving a bit in different currencies. Then you thought: what if my salary went here? What if I stopped feeding the old bank so much?

Multiply that by hundreds of thousands of people (actually cc. 2 million Hungarian customers). Now you see why “regulating Revolut” suddenly became a national sport.

Of course, that’s not how the story was told.

The official lines were clean and responsible: we must protect Hungarian consumers; we must ensure fair competition; we must make sure everyone contributes to infrastructure and plays by the same rules.

Some of it wasn’t even wrong.

Revolut operated for a long time like a ghost in the Hungarian system: officially a Lithuanian bank with Hungarian customers. Complaints, supervision, accountability – all a bit abstract and far away. From a regulator’s point of view, that’s uncomfortable.

But notice what’s missing from the speeches and press releases: You.

Your reality in this story is simple:

• before Revolut: high fees, opaque pricing, sluggish digital services;

• with Revolut: cheaper, clearer, faster.

So when the same banks that have been quietly overcharging you for the last 30 years suddenly discover their inner consumer-rights activist, you’re allowed to be suspicious. Those banks who are not failing on the rule of law (i.e. FX denominated mortgages)

Because if this was really about you, the logic would be:

Revolut proves the old price level is indefensible.

Let’s regulate Revolut properly and force domestic banks to match or beat its value.

But that’s not what happened. It never happens in Hungary.

Instead, the energy went into pulling Revolut into the same cage: same domestic obligations, same infrastructure burdens, same regulatory leash. The goal is not to lift everyone up to the Revolut standard; the goal is to drag Revolut down into the old ecosystem where banks set the terms and you adjust.

Look at the ATM debate. It’s a perfect example.

Banks began talking about how Revolut was “free riding” on their ATM networks. Revolut customers withdraw cash from Hungarian ATMs, they said, but Revolut doesn’t pay to build or maintain those machines. That’s unfair, that distorts competition, they argued.

Technically, there’s a point there.

But notice how — overnight — the Hungarian ATM network stops being just infrastructure and becomes a moral weapon. Suddenly the big banks are protectors of fairness, defenders of investment, guardians of cash access in rural areas.

Not one of them opens with the more honest line:

We’re upset because we built a system that lets us charge you a lot for basic services, and now some foreign app is teaching you that this was never inevitable.

And then there’s the politics.

Hungary’s banking system isn’t just a market. It’s part utility, part political instrument. Banks are expected to help implement government and political schemes, channel subsidies, support “national strategic goals.” In exchange, they get a certain protection from reality. It’s a strategic partnership with politics!

Revolut doesn’t fit into that pact. It doesn’t care who’s in power. It doesn’t promise to support some flagship loan scheme. It just offers you an account that’s cheaper and better. At least till now!

From the state’s perspective, the more people move their money, salaries, and savings to Revolut, the more financial life escapes the domestic web of influence and data. That’s uncomfortable.

So “consumer protection” becomes a very convenient language for something else: reasserting control over a chunk of financial life that was slipping away.

Where does this leave you?

On paper, you’re supposed to be better off. Revolut is finally opening a proper Hungarian branch. You get a Hungarian account, Hungarian National Bank control, clearer local supervision, easier salary payments. It becomes a “real” Hungarian bank.

But here’s the contrarian fear:

• Revolut gets domesticated, normalised, tied into local obligations.

• Domestic banks keep their habits, maybe making just enough cosmetic changes to claim they’re “innovating” (they already started to copy Revolut solutions).

• The gap between them narrows – not because Hungarian banks seriously improve, but because Revolut is slowly pushed to look and behave like them.

The rebellion becomes a brand. The app remains, but the escape route starts to close.

So yes, you’re right to say:

Revolut was not milking the customers as banks do. Hungarian banks do what they want, make above-average profits.

That’s the core of the story.

Hungarian banks did everything they could to regulate Revolut not because they suddenly care too much about you, but because for the first time in a long time, you had an option that didn’t feed their margins.

Revolut, with all its flaws, was a quiet consumer revolt in app form.

The real question now is simple and brutal:

Now that they’ve dragged the revolt into the tent and called it “regulation”,

will they be forced to change with it —

or will they simply change it and leave you right where you started?

On that day Revolut turns Devolut!

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

Orbán’s “work-based society” masks austerity as morality—a system of meager sick pay, three months’ unemployment, and low-wage public works sold as dignity. Since 2015, inflation has soared past wages and GDP, while the forint weakens and people work more yet own less. It’s treadmill economics: control disguised as virtue. The alternative is simple—fair pay, real protection, and a safety net that lifts, not punishes.

When Viktor Orbán announced Hungary’s munkaalapú társadalom—the “work-based society”—he framed it as a moral rebirth.
No more dependency. No more welfare waste. Just the dignity of labor, the discipline of production, and the promise that every forint would be earned.

A decade later, the numbers tell a very different story.

The Myth of Moral Renewal

The rhetoric was seductive: after the “debt-based,” “welfare-dependent” chaos of the 2000s, Hungary would rebuild itself through discipline and productivity.

In practice, munkaalapú társadalom meant dismantling an already fragile social net and reframing poverty as personal failure.

Unemployed people get three months of support—the shortest benefit period in the EU. Sick workers face suspicion and low compensation. If you earn €2,000 a month and fall ill, you quickly fall behind: the allowance is meager, while the Constitution expects adult children to support their parents. Welfare recipients are pushed into state-run public works (közmunkaprogramok) at below-minimum wages, doing tasks with little training, little dignity, and no path to advancement.

Message received: work isn’t a right—it’s a punishment.

The Data: Work More, Own Less

Eurostat shows that since 2015 inflation has risen nearly 70%, outpacing median income growth (≈50%) and far exceeding GDP per capita gains (≈20%). Meanwhile, the forint is about 25% weaker against the euro.

Put plainly: people are working, but getting poorer—at least half the country, for sure.

The chart says it all: inflation rockets upward while wages trudge behind; GDP growth flatters on paper; the currency slides. This isn’t the triumph of a work-based society—it’s the exhaustion of one.

The “Workfare” Illusion

The munkaalapú társadalom was never an economic policy—it was a moral campaign. Its core logic is punitive: those who don’t work don’t deserve to live decently. Hence the 90 days of unemployment support. Hence the bare-bones sick pay, the underfunded welfare system, and public works that keep people busy but not upwardly mobile.

It’s austerity disguised as virtue—precarity recast as patriotism.

In this system, “work” isn’t empowerment. It’s control.

The Vanishing Promise of Middle-Class Life

In 2015, a Hungarian worker could buy more, save more, and travel with less anxiety about the exchange rate. Today, even with higher nominal wages, inflation and FX erosion have eaten most real gains.

Middle-income households are running harder just to stay in place. Teachers, nurses, IT staff, and factory workers share the same paradox: they’re “employed,” yet perpetually insecure.

What the government calls “labor-market success” feels, at street level, like treadmill economics.

The Workfare Trap

Public work (közmunka) is the model’s emblem: people are technically employed, yet trapped on poverty wages and reliant on local mayors who decide their fate. Dependency didn’t vanish—it was nationalized.

A real work-based society would reward productivity and protect workers. Orbán’s version punishes weakness and rewards loyalty.

Inflation as Silent Expropriation

The government loves to boast about full employment—but not about what those jobs pay or what value they add. In Experienced, Educated, and Erased — No Country for Old Minds? I showed that less than 0.3% of listed vacancies required higher education and more than ten years’ experience. The pipeline isn’t for high value-added work or highly skilled candidates.

In this “work-based society,” inflation functions as a hidden tax—a silent expropriation that transfers purchasing power from workers to elites. The central bank prints optimism, the government prints propaganda—but grocery receipts tell the truth.

Savings are gone. Even middle-income families now rely on grandparents, side gigs, or remittances from abroad to stay afloat.

The munkaalapú társadalom promised dignity through labor. Instead, it replaced solidarity with suspicion and security with servitude.

A society cannot build its future on exhaustion. Work, in itself, is not a moral value. Dignity comes from fairness, not from fatigue.

Austerity Rebranded as Virtue

In Western Europe, austerity is a policy.
In Hungary, it’s a worldview.

The munkaalapú társadalom replaces solidarity with shame and turns systemic failure into personal guilt.

If you’re poor, you didn’t work hard enough.
If you’re sick, you didn’t take care of yourself.
If you’re unemployed, be grateful for three months of benefits—and a fluorescent vest to rake leaves.

This isn’t social policy. It’s moral theater.

The Real Alternative: A Value-Based Society

Hungary doesn’t need a “work-based” society. It needs a value-based one—where contribution is rewarded, vulnerability isn’t criminalized, and inflation doesn’t devour effort.

The opposite of a “work-based society” isn’t laziness—it’s a society that values people:

• Work is fairly compensated.

• Social support isn’t treated as sin.

• Security isn’t traded for loyalty.

• Productivity flows from inclusion, not coercion.

• The safety net isn’t a hammock—it’s a trampoline.

The munkaalapú társadalom was never about work. It was about control.
And it has worked spectacularly—just not for the people who do the work.

Postscript

When Orbán boasts that Hungary is “Europe’s most work-oriented nation,” he’s not wrong. Hungarians do work more hours for less pay than almost anyone else in the EU. They do take fewer sick days, accept shorter unemployment support, and endure inflation and currency devaluation that would topple governments elsewhere.

But that’s not a triumph of national character.
It’s proof that a government can sell austerity as morality—and exhaustion as patriotism.

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

Eurostat’s Severe Material Deprivation fell sharply across CEE in 2011–2020; Hungary dropped from 23.4% to 7.8%—a 2020 high-water mark, not a new normal. Since then, pandemic aftershocks, energy/food inflation, soaring Budapest rents, and real-wage erosion suggest gains were scaffolding, not structural. In 2024, KSH’s poverty lines (~€5.2k for one; ~€11k for four) collide with ~€8.3k/year rent and ≤€7k average net income per person. Contrarian takeaway: single digits were brief; vulnerability hides beneath the headline.

One of Eurostat’s most telling indicators is the Severe Material Deprivation Rate—the share of people unable to afford basic essentials (adequate heating, a protein meal every other day, replacing worn-out furniture, covering an unexpected expense, etc.). Unlike GDP or headline inflation, this metric gets uncomfortably close to lived reality.

Across Central and Eastern Europe, the last decade reads like a social turnaround story—just not an evenly distributed one.

Quick scan of the league table (first → last value in your 2011–2020 series):

• Bulgaria: 43.6% → 19.4%

• Latvia: 31.0% → 7.3%

• Romania: 29.5% → 15.2%

• Hungary: 23.4% → 7.8%

• Lithuania: 19.0% → 7.7%

• Croatia: 15.2% → 6.9%

• Poland: 13.0% → 2.6%

• Slovakia: 10.6% → 5.9%

• Estonia: 8.7% → 2.7%

• Czechia: 6.1% → 2.4%

• Slovenia: 6.1% → 3.0%

The pattern is stark: convergence is real, but it isn’t equal. A Bulgarian today is still far more likely to face severe deprivation than a Czech. Yet the direction across the region is unmistakably downward.

Hungary’s Success Story—Frozen in 2020

Hungary’s severe material deprivation rate fell from 23.4% at the start of the series to 7.8% in 2020—one of the steeper declines in the region. After peaking at 27.8% early on, the trend bent decisively into single digits. That’s the headline achievement: single digits, at last. It is also the last year before permanent crisis mode set in.

Should we take the victory lap? Looking at relative position: in 2011 Hungary ranked fourth from the bottom (fourth-highest deprivation rate) among these countries; by 2020, despite a large improvement in its own rate, it still ranked third from the bottom.

Since 2020, households have been hit by:
– Pandemic disruption (lost income, patchy support)
– Energy and food inflation (sustained double-digit price rises, despite official caps)
– Housing cost explosion (Budapest asking rents up by well over 50% in five years)
– Wage erosion (median pay lagged inflation)

Implication: 2020 is not a new normal. It’s a high-water mark—the best the indicator looked before rolling crises began testing whether the gains were resilient.

Contrarian Take: The Post-2020 Stress Test

If deprivation truly fell because households became structurally stronger—higher productivity, better wages, a wider middle class—hardship should stay low even under crisis.
If it fell mainly because of temporary scaffolding (utility price controls, EU transfers, remittances, cheap credit), post-2020 shocks should push hardship back up.

We don’t yet have the same Eurostat series beyond 2020 to settle it. But lived-reality proxies point one way:
– Savings drawdowns (pandemic buffers spent down)
– Rising debt-service strain as caps loosen
– Record food-bank demand despite that “7.8%” on paper
– Divergence from Poland and Czechia, where real wages held up better

Inference: Hungary’s convergence to low deprivation may already be slipping in practice, even if official indicators lag.

Why You Should Care

Hungary’s deprivation rate is a lesson in how fragile statistical victories can be. Policymakers love the 2010–2020 trend lines. Ordinary households live in 2021–2025—years when hardship is no longer falling and may be creeping back.

Hungarian Central Statistical Office (KSH) poverty threshold, 2024:
• One-person household: 2,087,879 HUF net/year (≈ €5.2k)
• Four-person household (two minors): 4,384,545 HUF net/year (≈ €11k)

KSH average net yearly income per household member, 2024: 2,796,704 HUF (≲ €7k)
– Budapest rent (typical asking): ≈ €690/month → ≈ €8,280/year

Put simply: KSH says poverty is ~€5.2k/year for one person. Budapest rent says ~€8.3k/year. Which number rules your month?

Contrarian conclusion: Hungary reached single digits—but only for a moment.

Willing to bet on 2021–2025? My baseline: National averages have stopped improving, but trouble is piling up in certain places—mostly outside the big cities.

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

Direkt36 ’s Brussels spy story piece is vivid—park-bench coffees, a recruitment push, whispers about pressure on Commission texts—but it leans on anonymous voices and loaded phrasing, not published artefacts or a clear benchmark for what’s over the line in a city where allies routinely collect on allies. Published on 9 Oct 2025 as a cross-border exposé, it brands Hungary’s tradecraft as uniquely malign without showing receipts or a comparative baseline. This isn’t “kill the story”—it’s invert the workflow: do the hard analytical and investigative work before the prose. Otherwise it’s the same old “their spying is malign, our liaison benign” trope in a new wrapper.

The story painted a vivid picture: Hungarian diplomats under intelligence cover roaming the EU quarter’s parks, inviting Hungarian Commission staff for coffee, fishing for gossip, and—in at least one dramatic encounter—sliding across the table a recruitment declaration to sign.

The lead figure—known only as “V.”—was said to have headed Hungary’s clandestine network in Brussels until his recklessness brought the operation down in 2017.

Other vignettes fleshed out the network: another officer, “E.,” who after his Brussels stint reportedly reappeared inside an EU security directorate as a national expert; Hungarian officials allegedly pressured by intelligence handlers to tweak Commission reports; and a permanent representation led by future Commissioner Olivér Várhelyi, accused of turning a blind eye. The through-line was stark: Hungary’s Információs Hivatal (IH), the civilian foreign-intelligence service, was not serving national interest but the narrow political power of Viktor Orbán’s government.

Presented in the polished tones of international investigative journalism, the article promised to expose a hidden scandal. Yet beneath the drama, the evidence rests almost entirely on anonymous recollections, “according to sources” attributions, and rhetorical flourishes. No expulsion orders, no leaked tasking memos, no administrative footprints. In other words: it lands more like a morality play—or a political play—than a dossier.

The Blind Spots of “Objective” Investigations

Brussels is arguably the world’s busiest square mile for political intelligence. It packs the European Commission, Council, Parliament, and NATO headquarters into one neighborhood—plus a sprawl of permanent representations, think tanks, lobbyists, consultancies and security services that quietly trade information every day. In that ecosystem, the line between diplomacy, liaison, open-source intelligence (OSINT)1, human intelligence (HUMINT)2, signals intelligence (SIGINT)3, and outright espionage is thin, negotiable and often judged in hindsight. Precisely because of that ambiguity, any investigation that seeks to recast routine collection as scandal owes readers the highest standards of evidence. Otherwise, it’s political prose.

The article at issue—the multi-outlet collaboration asserting that, in the mid-2010s, IH ran clumsy recruitment operations in Brussels, was exposed, and saw its local network “collapse”—invites a contrarian reading.

Not because allies never overstep (they do), nor because consortia can’t add value (they can), but because the piece leans so heavily on anonymous recollection, interpretive framing, and rhetorical escalation that its own claim to objectivity becomes a live question.

This essay stress-tests the article’s evidentiary standards, framing choices, and proportionality. It also asks what “public interest” looks like when reporting on historical tradecraft in a city where everyone spies on everyone else—yes, allies too.

Take 1. What the Article Claims—And What It Actually Proves

At core, the article claims that (a) IH officers under diplomatic cover attempted to recruit EU-employed Hungarian nationals (!!!); (b) one officer (“V.”) pushed so aggressively that he drew institutional attention; (c) by 2017 the “network” effectively collapsed; and (d) the purpose was partisan power rather than statecraft.

Some of this is inherently plausible. Allies do cultivate compatriots; services do overreach; specific officers get burned by sloppy tradecraft. None of that is extraordinary. But extraordinary claims—collapse of a rezidentúra years later, or tasking to serve a single political clique—require documentary artefacts, administrative footprints (persona non grata actions, accreditation refusals), declassified tasking, disciplinary records, or court-verified facts.

What we actually get is a chain of anonymized recollections, a handful of vivid vignettes, and a cascade of evaluative language (“obviously and clumsily / nyilvánvalóan és ügyetlenül,” “irresponsibly / felelőtlenül,” “like a domino, it dragged the whole system down / dominóként rántotta magával az egész rendszert”). Institutions are quoted with “no comment”—standard in this domain—while the narrative treats that silence as corroborative shadow.

The result is a story that asks readers to substitute trust in unnamed sources for the evidentiary anchors that make strong claims falsifiable.

If “V.” truly tried to have a target sign a source cooperation agreement (beszervezési nyilatkozat), where is a redacted image? If a rezidentúra “collapsed,” where are expulsion notes, accreditation withdrawals, or oversight references? If EU security flagged actors, where are document numbers, case IDs, or dates? Absence doesn’t prove events didn’t occur—intelligence is messy and rarely leaves tidy public trails—but without artefacts, dramatic assertions remain interpretive rather than demonstrative.

Take 2. Brussels Is Not a Church: Parity of Practice Matters

One framing pillar claims that “network-building and information-gathering (hálózatépítés és információgyűjtés)” of this type belongs mostly to non-EU powers (Russia, China, Iran), not EU member states. That’s a political framing, not reality. Network building and information gathering based on this is one way to gather intelligence. In Brussels, capable EU and NATO members run some mix of intelligence tradecraft and liaison-based collection against one another’s policies, intentions, and negotiating positions.

The Merkel–NSA–Denmark episode did not happen on Mars: a Danish review showed the NSA4, with Copenhagen’s help, tapping Danish internet cables to monitor senior EU leaders, including Angela Merkel. Leaks later showed U.S. surveillance of French presidents Chirac, Sarkozy, and Hollande, serious enough for the Élysée to convene an emergency meeting. Germany’s BND5 curtailed elements of its NSA cooperation - hardly limited to ‘war on terror’ —after disclosures that U.S. “selectors” had hit European officials and firms. And the UK’s GCHQ6 ran the sweeping Tempora program, tapping hundreds of fibre-optic cables and sharing the take with Washington, effectively vacuuming up European traffic transiting the UK.

These cases show allied-on-allied intelligence in Europe is structural, not aberrant—so it’s misleading to treat Hungary’s alleged operations as unprecedented. The Szájer-scandal7 did not arise from a concerned citizen’s police report; it bore the hallmarks of a European peer-service operation, underscoring how politics, leverage, and intelligence narratives constantly collide in the heart of the EU quarter.

If the article claims Hungary went beyond accepted allied norms, it owes a comparative baseline: how, concretely, did Hungarian methods deviate from what France, Germany, Italy, or others have historically considered “within bounds” in Brussels? Without that, readers are nudged toward a moralized asymmetry: when “they” do HUMINT, it’s malign; when “we” do liaison and networking, it’s benign. Emotionally satisfying, analytically thin.

Take 3. From Networking to Espionage: Where Is the Line?

The piece is strongest where it describes conduct that—if documented—would cross the line: payments for sensitive information, an attempt to get a target to sign a cooperation document, or requests for non-public internal texts. But most vignettes orbit the liaison/intelligence gray zone common in Brussels: coffees with compatriots in parks, spot-and-assess mapping (“tippkutatás”)8, gauging attitudes, trading gossips. None of this is a smoking gun.

The legal/diplomatic threshold is not whether a diplomat asks questions, but whether they induce transfer of protected information by means that breach the Vienna Convention and host/organization rules: payment, improper inducement, or coercive leverage. Even then, practice tends to be handled administratively (silent withdrawals, cooling-off) rather than via scandal. If the article claims a breach, it should show precisely where the conduct crossed codified lines—not rely on the reader’s moral intuition that “this felt wrong.”

Take 4. Motive Imputation Is Not Evidence

The sweepiest claim is that IH’s Brussels activity served partisan power rather than the state. That may be true—but without access to tasking orders, budget lines, and distribution lists, it’s inference, not proof. Governments routinely redefine “national interest” around their agenda. To show partisanship, you would need documents linking collection directly to political rather than policy objectives. The article doesn’t provide that.

Raising the Bar: Beyond Narrative

Cross-border formats (Der Spiegel, Der Standard, De Tijd) lower risk and broaden reach, but they can create echo effects—shared sources and frames can mimic independent corroboration. That’s why method transparency isn’t optional: how many sources, how many first-hand, what corroboration steps, and which claims rest on a single voice. The same goes for funding or institutional briefings—if an NGO, OSINT lab, or peer agency shaped the story, readers deserve to know.

Proportionality matters too. Most alleged events predate 2018 and have long circulated in Brussels corridors. Publishing names, roles, and methods without artefacts risks more heat than light—especially when the payoff is moral clarity rather than hard proof.

Language also betrays bias: “obviously and clumsily,” “like a domino,” “the domain of Russia/China but not EU states.” These aren’t neutral descriptors; they nudge toward condemnation. A rigorous approach anchors claims in artefacts, numbers, and dates—and tests benign explanations rather than waving them away: routine compatriot liaison, spot-and-assess mapping, organizational churn mistaken for collapse. None of these disprove misconduct, but they prevent narrative inevitability.

What Stronger Journalism Would Show

• Receipts: redacted recruitment forms, accreditation notes, expense records.

• Methods: source counts; first-hand vs. hearsay; single- vs. multi-source claims.

• Comparative baseline: how other EU services draw the line in Brussels.

• Chronology: verifiable timestamps anchoring vignettes in time.

• Provenance notes: who supplied which document and how it was corroborated.

Why It Matters

In Brussels, everyone collects—even allies. Journalism that brands one state’s HUMINT as uniquely malign while others’ liaison is treated as benign must meet higher evidentiary standards. Otherwise, it teaches the wrong lessons: that coffee equals espionage, that “no comment” equals guilt, and that allied collection is an aberration.

Skepticism here isn’t cynicism. It’s civic hygiene. If we’re going to name and shame, we must also show and prove.

Conclusion: Evidence First, Narrative Second

A stronger version of this investigation would lead with documents, dates, and administrative footprints—not recollections and rhetoric. If specific officers crossed bright lines, show the artefacts; if consequences followed, cite expulsion notes, accreditation withdrawals, case numbers, ethics files. Otherwise, we’re connecting dots with the ink of suspicion.

Hungarian investigative journalism—at its best—can do this. Too often, as here, the craft leans on scenes and adjectives instead of data and verification. The writing is the easy part; the real work is collection, provenance checks, adversarial corroboration, and method transparency. Without that, moral clarity drifts into moral theatre.

What “working harder” looks like in practice:
• Publish the receipts (forms, metadata, travel/expense, internal memos, docket numbers).
• Show your methods (source counts; first-hand vs. hearsay; how each claim was corroborated).
• Add provenance & funding notes (OSINT vs. insider vs. institutional; who funded; conflicts).
• Provide a comparative baseline (where conduct crosses law, Vienna Convention, internal rules).
• Offer replicability (timelines, appendices, a small public data room for audit).

In a city where everyone collects—friends included—the burden on any newsroom claiming objectivity is to raise the bar above narrative. If we invoke the public interest, we should submit our journalism to the same evidentiary rigor we demand of the institutions we scrutinize.

Skepticism toward this piece is not hostility to journalism; it’s a demand that the work be less performative and more probative.

Do the hard part first—the research, analytics and intel—then write.

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

This alternative book review examines Phishing for Phools: The Economics of Manipulation and Deception by Nobel laureates George A. Akerlof and Robert J. Shiller. While acknowledging the book’s central insight—that markets reward manipulation as well as efficiency—it argues that the authors overstate human gullibility, understate adaptive learning, and underestimate the manipulative capacity of regulators and states. It also highlights a post-2008 shift from hidden deception to open simulacra, where legitimacy itself becomes performance. Applied to the Hungarian context, the analysis warns that a narrative of “market exploitation” can be co-opted by paternalistic governments to entrench cronyism and state capture. The conclusion: manipulation is real, but not destiny; agency, adaptation, and cultural resilience matter as much as regulation.

This edition is different. Instead of Hungary, it’s about a book—one that pushed me out of the shadows, made me embrace contrarian thinking, and become a “tenth man.” That spark led to Critical Hungary, where I regularly dissect system blind spots and failures, everyday perceptions, daily distortions and the mechanics of manipulation in Hungary. The aim is simple: add a few honest drops to counterbalance a sea of manipulation and deception.

From time to time, I’ll also highlight books worth your attention—chosen by a single criterion: they help build resilience against everyday manipulation and deceit.

Some Words About the Authors

George A. Akerlof and Robert J. Shiller are not fringe critics of capitalism. They are two of the most decorated economists alive today. Both Nobel Prize-winning economists.

George Akerlof won the Nobel Prize in Economics in 2001 for his work on “asymmetric information”—most famously his paper The Market for Lemons, which explained how markets can break down when sellers know more than buyers. He’s also known for mixing economics with psychology and sociology, often challenging the rational-agent model of mainstream economics.

Robert Shiller shared the Nobel in 2013 for his work on asset prices and bubbles. He co-created the Case-Shiller Home Price Index, one of the most widely cited measures of U.S. housing prices, and his book Irrational Exuberance (2000) famously warned about the dot-com and housing bubbles before they burst.

Both Akerlof and Shiller are associated with the behavioral economics tradition: skeptical of pure “rational choice” theory and eager to show how real-world markets deviate from textbook ideals. Phishing for Phools is their joint attempt to popularize that skepticism for a general audience. To be fair to the authors, they also point to countervailing institutions, norms, and moral community as partial remedies—not only top-down technocratic fixes.

The irony, of course, is that their authority as Nobel laureates gives the book more persuasive power than its arguments really deserve. They trade on credibility to hook readers—deploying the very logic of persuasion and framing that they claim markets use against us. Fair note: that’s my interpretation, not theirs.

What Phishing for Phools Book Says

Akerlof (Nobel Prize–winning economist) and Shiller (Nobel Prize–winning economist, co-creator of the Case-Shiller housing index) set out in this 2015 book to show that markets don’t just deliver efficiency—they also deliver exploitation.

Their core argument are:

Markets maximize profits, not well-being. If tricking people is profitable, markets will reward it.

Humans are psychologically vulnerable. We have biases, emotions, and blind spots—what behavioral economists call “bounded rationality.”

Businesses exploit those vulnerabilities. From junk bonds to junk food, from tobacco to political campaigns, the “free market” is full of actors who win by manipulating, not by creating real value.

The result is a “phishing equilibrium” and not the “invisible hand” as we believe to know it. Left unchecked, markets will tilt toward deception because deception pays. For fairness, Akerlof and Shiller also emphasize the role of watchdogs, reputational pressures, and ethical norms as counterweights, even if they argue these are often insufficient on their own.

The book illustrates this with dozens of US examples: mortgage lending before the 2008 crisis, credit card fees, dieting fads, tobacco marketing, alcohol, and political lobbying. Each is framed as evidence that, in modern capitalism, consumers aren’t just buyers—they’re targets.

It’s a clever inversion of the usual celebration of markets as efficient and self-correcting. Where Adam Smith saw the “invisible hand” guiding supply and demand, Akerlof and Shiller see an invisible hand slipping into your pocket.

George Akerlof and Robert Shiller’s Phishing for Phools (2015) is one of those books that feels like it was written to be endlessly quoted in op-eds, MBA classes, and Twitter threads. Its central argument is neat: markets are not only mechanisms for efficiency, innovation, and wealth creation—they are also machines for manipulation. If you give entrepreneurs incentives to make money, they will inevitably exploit our psychological weaknesses. That’s “phishing.” And since we’re all “phools,” we get hooked.

It’s an elegant narrative. Almost too elegant.

The problem is that Phishing for Phools is both obviously true and deeply misleading. Yes, manipulation exists. Yes, corporations prey on human bias. But Akerlof and Shiller collapse that complexity into a moralistic story that ultimately misunderstands how markets, people, and even manipulation actually work. Worse, their diagnosis is too blunt to be useful—and their implicit prescription is paternalism wrapped in behavioral economics. In fairness, they also acknowledge non-coercive correctives—community standards, industry self-regulation, and transparency—that don’t require heavy-handed paternalism.

Let’s take it apart.

1. Manipulation Is Not a Market Bug. It’s a Social Constant.

Akerlof and Shiller’s big reveal is that sellers don’t just sell products—they sell stories, temptations, and illusions. The cigarette industry sells glamour and rebellion, not just nicotine. Banks sell mortgage dreams that end in subprime nightmares. Politicians sell slogans rather than policies.

But here’s the thing: this is not a market-specific pathology. Humans manipulate each other constantly, with or without money involved. Parents manipulate kids into eating vegetables. Activists manipulate emotions to rally people to causes. Teachers “phish” attention through tricks of rhetoric and authority. Even love and friendship are full of strategic performances.

Markets didn’t invent manipulation. They simply provide an arena where manipulation becomes visible—and sometimes scaled. To single out the market as if it uniquely corrupts human psychology is to confuse the mirror for the face. To their credit, the authors do argue that better norms and institutional design can channel these dynamics toward less harmful outcomes.

2. Phishing for Phools Overstates Our Gullibility

The book leans heavily on behavioral economics: cognitive biases, irrationality, and bounded rationality. But it treats people as if they are permanently drunk on cognitive error. We’re all “phools” all the time.

That’s simply not true. Yes, humans are biased—but we also learn. The same person who once fell for payday loans may later become hypervigilant about debt. Generations that watched their parents get scammed by MLMs often develop cultural antibodies against them. Markets are dynamic because people adapt.

In other words: the phishing equilibrium is never stable. Consumers wise up. Regulators sometimes catch up. Entrepreneurs exploit the manipulators in turn (see: fact-checking businesses, “truth in labeling” industries, or simply new firms offering simpler alternatives). Fairness note: Akerlof and Shiller acknowledge some of these feedbacks; my critique is about how much weight they give to persistent manipulation versus adaptation.

3. Regulation Can Manipulate Too

Akerlof and Shiller suggest that markets left alone will “phish” us into harm, so we need institutional guardrails. Fine. But who builds the guardrails? Governments, regulators, experts. And these actors are just as prone to manipulation, rent-seeking, and cognitive failure as corporations.

The 2008 financial crisis wasn’t just about greedy bankers phishing naive homeowners. It was also about regulators captured by Wall Street, politicians hooked on campaign donations, and voters intoxicated by cheap credit. The state was phished too. To be fair, the authors do not claim regulation is a cure-all; they frame it as one tool among countervailing forces, alongside norms and reputational discipline.

After 2008, something changed. Before the crash, deception still needed a mask—AAA ratings, sober central-bank speak, ESG gloss, the rituals of credibility. After the crash, the mask slipped. The performance kept going, but belief drained out of it. What we got was a kind of simulacrum: institutions and actors performing legitimacy without anchoring it in reality. Manipulation no longer hides; it’s flaunted. You’re not “fooled” in the old sense—you’re made to live inside the spectacle. That shift matters for Akerlof & Shiller: the problem isn’t only that markets phish; it’s that post-2008, the performance of legitimacy itself became the phish.

4. The Moralizing Tone Ignores Agency

There’s a whiff of contempt running through Phishing for Phools. If only people were not so gullible, if only they weren’t so easily seduced, if only they were more rational… then markets would function more nobly.

But that view strips ordinary people of agency. It assumes people are passive prey rather than active navigators of complex environments. In reality, individuals constantly balance trade-offs: the “irrational” purchase of luxury sneakers may also be an entirely rational investment in social capital, identity, or joy.

Labeling all non-utilitarian consumption as “phoolish” is an economist’s arrogance. It reduces culture, desire, and meaning to pathology. That’s not analysis—it’s thinly disguised moral scolding. Fairness: Akerlof and Shiller do not label all such choices as pathological; they emphasize patterns that systematically profit at consumers’ expense.

5. The Irony: Phishing for Phools Is Itself a Phish

Here’s the meta-irony: Akerlof and Shiller’s book sells by deploying the very tactics it critiques.

It offers a moralistic narrative that flatters the reader: You are wise enough to see through the system, unlike those poor phools.

It packages complex realities into vivid anecdotes: credit cards, tobacco, alcohol, dieting fads.

It casts markets as villains in a drama where the economist-authors play the role of heroic truth-tellers.

That’s a classic marketing move. They hooked us with story, emotion, and fear—then cashed in with bestsellers and lecture tours. A book about manipulation that manipulates us into agreement is a kind of performance art. But it’s also self-defeating. For fairness: compelling storytelling does not, by itself, invalidate their evidence or examples.

6. A Better Way to Think About Phishing

Instead of lamenting that markets breed manipulation, we should embrace a more nuanced view:

Manipulation is ecological. Just as parasites exist in nature, so do manipulative actors in economies. They’re part of the system, not external to it.

Markets are evolutionary. Bad actors can profit for a time, but they often collapse when exposed. Reputation, competition, and consumer learning create feedback loops.

Paternalism is risky. Overregulation can infantilize consumers and entrench elite manipulators. The cure can be worse than the disease. Fairness: the authors also highlight constructive “countervailing institutions” that raise standards without smothering choice.

Agency matters. People are not phools by default. They are learners embedded in cultures, communities, and histories. Sometimes what looks like “irrationality” is actually resilience or strategy.

In short: rather than seeing markets as phishing machines that exploit helpless humans, we should see them as contested arenas of meaning, power, and adaptation. Manipulation is real, but it is not destiny.

7. Why This Matters for Hungary (and Beyond)

This isn’t just an academic quibble. In places like Hungary—where my critical blog is rooted—the “phishing for phools” narrative easily morphs into populist economics: the story that markets are inherently predatory, that only strong paternalistic government can protect the masses, and that individuals are too weak to navigate economic life.

Hungary is a distilled version of this post-2008 world. The state doesn’t bother with a careful mask; it stages legitimacy as spectacle—headlines, narratives, “results”—and expects citizens to treat the simulacrum as reality. In that environment, the most effective “phish” isn’t subtle persuasion but the relentless performance of authority.

That story becomes an excuse for cronyism, “consumer protection” that actually entrenches oligarchs, and anti-market rhetoric that disguises state capture. Ironically, the Hungarian state often “phishes” its citizens more effectively than any multinational could.

If you take Akerlof and Shiller too literally, you end up empowering precisely the kinds of manipulative actors their book claims to resist. To be fair, their focus is the U.S.; I am extending the logic to Hungary and drawing my own conclusions.

Conclusion: The Phishers and the Phished

Phishing for Phools wants us to see ourselves as victims of cunning markets. But the reality is more complicated—and more hopeful. Markets are not morality plays. They are messy, adaptive, human systems where manipulation, learning, resistance, and creativity coexist.

The book is right to highlight the dark arts of persuasion. But it’s wrong to frame the public as helpless phools. We are not passive fish waiting for the hook. We are also anglers, builders, storytellers, and, yes, sometimes hustlers ourselves.

If there’s one thing worth resisting, it’s not the manipulations of markets, but the seductive simplicity of books like Phishing for Phools—the very narratives that comfort us by making us feel smarter while quietly phishing our attention, our fears, and our sense of agency. Fairness: none of this negates the book’s useful language and many well-chosen cases; it’s a caution against letting its thesis do all our thinking for us.

In that sense, the real “phish” is not the cigarette ad or the credit card. It’s the intellectual bait of the moralizing economist. And I, for one, refuse to bite.

Or maybe I’m naive… and need to wake up.
Either way, that’s why I like the book. You should read it too.

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

After 2015, Orbán didn’t fumble the art of persuasion; he walked beyond branding. When growth cooled and threat signals rose, he swapped campaign gloss for decision design: collapse the noise into one clear stake—us vs. them—then pin it to things you can touch and count: jobs, roads, pensions, rezsi. The result wasn’t louder slogans; it was a simpler choice set that mapped fear to protection and talk to delivery.

Critics call it corrosive, and they’re not wrong about the democratic toll. But the opposition mostly mirrors the binary, casting Orbán as the villain while offering no equally legible payoff. In a market where attention is scarce and trust is rationed, the winning play isn’t “be nicer”—it’s out-clarify and out-prove: one sentence of what’s at stake, a credible safety bundle, and evidence people feel in their bills and paychecks—which, unfortunately, is why the us-vs-them play keeps winning.

In contemporary Hungarian politics, Prime Minister Viktor Orbán has cultivated a distinctive rhetorical style that increasingly merits close attention.

In an earlier essay—The Politics of Persuasion: Strategic Branding in Hungary’s Electoral Landscape. Orbán Was Winning Like a Brand. The Opposition Still Hasn’t Learned How —I highlighted how, between 2010 and roughly 2015, Fidesz built durable dominance through disciplined political marketing, narrative craft, and brand strategy.

Yet from about 2015 onward, the marketing compass appears to have shifted: exaggeration, fear appeals, and top‑down messaging crowded out dialogue. What began as persuasive branding hardened into propaganda; vision ceded ground to threat inflation—particularly as economic headwinds mounted and the “product” grew harder to sell.

From Branding to Propaganda—and the Friend/Enemy Turn

From 2015 onward, government communication increasingly adopted an antagonistic binary—friend or enemy. By Orbán’s third and fourth terms, the message architecture had normalized a continuous, war-like posture, staging simulated conflicts against actors labeled “enemies.” The move resonates strongly with the work of Carl Schmitt (1888–1985), the German jurist and political theorist, and appears to draw directly on Schmittian premises.

In Schmitt’s terms, this shift marks an intensification of the political: a move from persuasive branding to existential positioning, where collective identity coheres by naming an enemy.

For Schmitt, the essence of the political is the friend–enemy distinction: a collective becomes political when it recognizes another collective as a possible existential adversary. The enemy is public (not personal) and defined not by moral fault but by the intensity of opposition that may culminate in violent conflict. The point is not that war must occur, but that its possibility gives politics its distinctive gravity and calls for decisive leadership. This criterion also underpins Schmitt’s notions of sovereignty and the “exception”: the sovereign decides, in concrete circumstances, who counts as the enemy and what extraordinary measures are required to preserve political unity. In practice, this logic tends to manufacture “exceptions”—moments framed as extraordinary (migration, “Brussels,” the war in Ukraine, disorder) that justify extraordinary measures in messaging and policy.

Schmitt’s influence is profound across political theory and constitutional thought; his Nazi affiliation and authoritarian commitments, however, shadow his legacy, making him a thinker many consider indispensable to read but hazardous to admire.

“Schmitt left a mark on four different incarnations of his native Germany: the absolutist regime that was Wilhelmine Germany, the failed republic of Weimar Germany, the authoritarian and totalitarian Nazi Germany, and the consolidated democracy of the Federal Republic of Germany”.1

Importantly, his concepts have been taken up across the spectrum—the left, too, adapts Schmitt (e.g., Mouffe/Laclau’s left-populist “people vs. elite” framing and Agamben’s “state of exception”) to advance progressive agendas.

A Contemporary Example

The communicative style that once showcased competent brand‑building now tends not merely to oppose rivals but to annihilate them rhetorically. Rather than engage policy or ideology on their merits, opponents are often reduced to illegitimate, threatening caricatures.

Here is one example of an Orbán’s September 2025 Facebook post distilled this strategy into a striking binary:

“Their weapon is aggression. Lies. Boasting. Incitement. And finally: the pistol. Now not only in words, but in its physical reality…”

“…We have no weapons. Our strength lies in our words and our deeds. The 1,000 kilometers of motorways and highways we have built. The family support programs we have introduced. The one million new jobs we have created. The 13th-month pension we have restored. The Home Start program and the utility price cuts. The peace we stand up for day after day. And all those many plans with which we will make Hungary the greatest, most livable, and safest country in Europe…”

”…We carry the trust of the Hungarian people. They carry a pistol in their pocket. That is the difference between us. So let us bid farewell to weapons. By next April at the latest.”

Context matters. In mid-September 2025, Romulusz Ruszin-Szendi—former Chief of the Defence Staff and, by then, the TISZA Party’s defence spokesman—acknowledged bringing a legally owned firearm to a public forum. As a high-profile former military leader, he reportedly held a lawful carry licence. The incident triggered a political storm; authorities later intervened and seized the weapon. Pro‑government and opposition media alike amplified images and footage from multiple events where he had allegedly carried a gun. While Hungarian law allows firearm ownership under very strict rules (one of the strictest if not the strictest in European Union), carrying a weapon at rallies or public assemblies is prohibited; even licensed owners can face consequences for doing so.

Against this backdrop, Orbán’s post functioned as a narrative keystone. To be clear, this essay does not dispute the illegality of bringing a firearm to a public assembly; it examines how that genuine misstep was instrumentalized into a broader campaign narrative and a tool of instant character killing. The “pistol” frame operates as a mini‑exception, converting a discrete incident into a generalised warrant for heightened, extraordinary political language.

Instant Character Killing: Concept and Mechanics

Instant character killing names a communicative move that collapses argument into condemnation. It operates by metaphor, escalation, and moral labeling rather than by evidence and debate.

The maneuver does not merely question competence or policy; it invalidates personhood as a legitimate political actor. In a polarized environment, once an opponent is framed as violent, dishonest, or anti‑national, deliberation becomes unnecessary. The rival’s program need not be weighed—its proponent has already been expelled from the circle of legitimate contestation.

Operationally, this applies the friend–enemy boundary at the level of persona, excluding the rival from the circle of legitimate political actors.

The Sequence: From Word to Weapon

Orbán’s September 2025 post lays out a rhetorical ladder:

1. Aggression – The adversary’s default mode is hostility.

2. Lies – The adversary is not mistaken but fundamentally dishonest.

3. Exaggeration – Speech is inflated; truth‑value is suspect.

4. Incitement – Language aims to provoke unrest.

5. Pistol – The trajectory culminates in physical violence.

The “pistol” functions both symbolically and literally. It condenses disparate worries—about public order, national trauma, and the sanctity of peace—into a single, vivid image. Thus, the opponent is mapped onto a path from immoral words to criminal deeds, justifying exceptional vigilance and, ultimately, exclusion.

The Positive Mirror: Accumulating Achievements

After delegitimising the adversary, the narrative pivots to a list of concrete achievements: highways built, family support expanded, jobs created, pensions restored, housing support and utility cuts delivered, peace defended. The device is accumulation—tangible results are stacked to produce an aura of competence and benevolence. The contrast is total: abstract threat (them) versus material delivery (us). Politics becomes a choice between chaos and order.

Binary Moral Cosmology and Populist Structure

Where Schmitt’s enemy is public and amoral, this rhetoric moralizes the enemy into evil—turning a Schmittian structure into a Manichaean moral frame:

• They: aggression, lies, incitement, weapons.

• We: trust, work, construction, peace.

It dovetails with a familiar populist structure—“the pure people” versus “the corrupt/alien elite”—but retools corruption as violence. Recurring antagonists in this register include “Brussels,” migration and border threats, “Soros/NGOs,”and, since 2022, a “pro‑war” opposition contrasted with a government of “peace.” At times, opposition actors mirror the game, recoding Orbán himself as the malevolent antagonist—an authoritarian “evil” whose removal is framed as a moral imperative—thereby reproducing the same Manichaean split from the other side. Elections, in this idiom, are not contests of visions; they are rituals of purification. Hence the closing call to “bid farewell to weapons… by next April at the latest,” implicitly reframing the coming vote as civic disarmament.

Strategic Function and Democratic Costs

Strategically, the approach consolidates in‑group cohesion, saturates the agenda with security cues, and crowds out complex policy debate. The democratic costs, however, are steep: opposition is delegitimised, policy is moralised, and pluralism is flattened. Stability is fetishised; deliberation withers.

Conclusion

Orbán’s post-2015 playbook looks Schmittian to the core: friend–enemy politics scaled for mass audiences. Trading branding for a friend–enemy frame—with instant character killing baked in—wins elections but rewires the democratic field. The opposition follows the same route, participating in the very logic it condemns.

In such a frame, Orbán is cast not merely as candidate but as guarantor of national survival—a position that secures hegemony even as it erodes the conditions for genuine democratic contestation.

First, public speech narrows: security-coded cues and moral binaries crowd out policy argument, raising the cost of dissent and rewarding performative outrage over deliberation.

Second, pluralism thins: opponents are cast as illegitimate rather than alternative, so competition becomes purification, not persuasion.

Third, institutions bend toward the exception: extraordinary framing (migration, “Brussels,” war) normalizes extraordinary measures—in messaging and sometimes in policy—making emergency a habit rather than a threshold.

Fourth, media incentives tilt to conflict maximalism, amplifying the binary and shrinking the middle.

Finally, citizen autonomy degrades: choice architecture reduces complexity to a single moral stake (order vs. chaos), trading informed consent for compelled alignment. In this frame, Orbán is not merely a candidate but a guarantor of survival—an advantage that sustains hegemony even as it erodes the conditions for democratic disagreement and renewal.

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

Hungary’s housing market breaks the mold: with 91% ownership, low mobility, and minimal reliance on agents, what looks like inefficiency elsewhere functions here as a survival strategy. Bricks and mortar remain the only reliable safety net in a volatile economy. Government policy, however, runs against this logic—pouring subsidies into new, unaffordable builds that prop up developers and a narrow band of buyers. With so few new units and transactions, these programs cannot reshape the market; they only expose how housing policy serves industries more than households.

Hungary’s real estate market runs on a set of unwritten rules— that are rarely questioned, yet deserve much closer scrutiny.

Beneath the surface, the housing market is full of peculiarities that raise more questions than answers.

Let’s break it down.

Hungarian Real Estate Market Oddities Explained

To understand the unique character of Hungary’s real estate market, a few key features stand out.

Ownership: First, home ownership is exceptionally high—over 91%—a figure far above the EU average. This stems from a mix of historical, cultural, and economic factors.

During socialism, private property was restricted, but the transition of the 1990s saw a wave of privatisations, with apartments and houses sold off at very low prices. This allowed many families to secure ownership cheaply. At the same time, Hungary developed only a weak rental market: institutional investment in housing remained minimal, tenant protections limited, and renting widely seen as unstable and unattractive.

Culturally, ownership became deeply associated with security, family continuity, and social status. Intergenerational transfers—parents helping children buy or inherit property—further reinforced the cycle. The result is a system where owning a home is the rule, not the exception.

Housing stock: According to the Hungarian Central Statistical Office, Hungary’s housing stock stood at 4.616 million units as of January 1, 2025.

Since 2007 the yearly average housing stock increase was approximately 20k units. The average value is heavily skewed by the FX denominated mortgage loans period between 2007-2011 (see more related information in The Hungarian Mortgage Propaganda essay). However when comparing the 2025 January 1st data with 2024 same data, the increase was only approximately 12k unit.

Based on real estate transaction data, the overall transaction rate in 2024 was 2.5%. Applying this rate to the current housing stock translates into just over 115,000 transactions across the country in 2024.

At this level of ownership, though, the deeper question is whether such low growth is really a “problem” at all—or rather a sign of saturation, where the market has simply run out of new buyers and new demand. In other words, Hungary may not be building too little housing—it may already be as owned-out as a country can get… or is there still room for genuine organic growth?

Real estate pricing: If we take 2015 as a baseline, real estate prices in Hungary had surged by 325.1% by Q3 2024—a staggering increase compared to an inflation index of around 165% over the same period.

Looking at the shorter horizon, the three-year growth rate exceeded 35%, only slightly below the cumulative inflation rate of just over 39%. Still, it’s important to note that much of this growth was built on a relatively low starting base when compared with other European housing markets.

Currently the national average sqm prices are at slightly higher than €2.000, while average asking price is around cc. €180.000. While in Budapest the average sqm prices are higher than €3.450 based on koltozzbe.hu statistics. You are going to have a significant variation in the prices in different geographical regions or locations.

But this raises an uncomfortable question: is this price surge truly organic growth, or something else? Are we seeing genuine demand and purchasing power at work—or are prices inflated by speculative buying, distorted credit policies, or the lack of viable investment alternatives in Hungary’s economy? In other words, is the housing market reflecting real value, or is it simply the byproduct of a system where money has few other places to go?

Real estate brokerage paradox: Another striking oddity of Hungary’s housing market is the role—or rather, the lack of role—played by real estate agents.

In most mature housing markets, agents are central intermediaries. They handle 50–70% of transactions, professionalize the process, and shape public perceptions of value. In Hungary, the picture is radically different.

According to the Hungarian National Bank’s 2023 Housing Market Report, only 10.6%–13.1% of transactions involve agents. That means that out of roughly 115,000 housing deals a year, barely 12,000–16,000 pass through an agent at all. Yet an estimated 8,000–10,000 agents (or more) compete for this sliver of the market.

The math is brutal: on average, each agent closes fewer than two transactions per year. Which raises the obvious question: how can there be so many agents for so little business?

Unless, of course, the numbers don’t capture the full picture. Is the data misleading, incomplete—or is the Hungarian real estate profession built on something other than actual transactions?

Rethinking Hungary’s Housing Market

Step back, and the numbers tell a story almost the opposite of what conventional wisdom suggests. Commentators like to describe Hungary’s housing market as “underdeveloped” compared to Western Europe: weak rental markets, low agent penetration, uneven regional pricing. But what if those so-called shortcomings aren’t flaws at all? What if they are deliberate adaptations—features that make sense in a country shaped by volatility, inflation, and mistrust of institutions?

Take the home-ownership rate of more than 91%. From a Western perspective, it looks like an imbalance: proof of a broken rental sector and lack of institutional capital. But from inside Hungary, it can just as easily be read as a rational hedge against uncertainty. When inflation, currency swings, and political shocks have repeatedly wiped out savings, property becomes the default insurance policy. It may not be efficient, but it is resilient.

Or consider prices. A 325% surge since 2015 screams “bubble” to outside observers. Yet Hungary’s market started from a historically depressed base. Even now, at around €2,000 per square meter nationally and €3,450 in Budapest, Hungary is still far cheaper than most European capitals. The surprise isn’t how high prices have climbed, but how long they lagged behind.

Then there’s mobility. Barely 115,000 housing transactions take place each year in a country of nearly 10 million. By most standards, that looks like market stagnation. But again, what if low churn isn’t failure but design? In a society where homes are inherited, passed within families, and tied to identity, stability—not liquidity—is the point.

Seen this way, Hungary’s housing market isn’t broken. It’s operating under its own set of rules. History, culture, and deep distrust of intermediaries have created a system that looks strange only if you expect it to behave like Germany, France, or the Netherlands. Property here is not primarily an asset class; it’s a survival strategy.

But resilience comes with contradictions. The same features that protect households expose the flaws in government policy. If nine in ten Hungarians already own their homes, what exactly is being solved by subsidies1 for new construction? Are these programs designed to improve affordability, or to manufacture demand for the construction industry? With less than 2.5% of the housing stock changing hands each year and fewer than 15,000 new units built annually, can subsidies move the needle at all—or are they little more than symbolic politics?

The bigger challenge is not quantity but quality: modernising Hungary’s vast existing stock with insulation, energy upgrades, and basic liveability improvements. Why should taxpayers underwrite new-build buyers—often middle- or upper-class families—while millions remain in outdated housing? Is it constitutional to subsidies with taxpayer money certain preferential segments? If the real goal is family welfare and population stability, wouldn’t deep modernisation subsidies deliver more by cutting bills and raising living standards for everyone?

Which leads to a sharper suspicion. Housing subsidies may not be about households at all. They may be about channeling resources toward politically connected developers.

Hungary’s housing story, then, is both one of survival and of distortion: a system that protects households in spite of volatility, but where policy increasingly seems designed to protect industries instead.

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

Growth rates are the trendlines of governance and indicators of momentum. By focusing on annual changes rather than absolute levels, they strip away inherited advantages and reveal whether leaders are truly moving their country forward—and how quickly. Hungary’s decade-long record shows a clear pattern of declining competitiveness: respectable in some years, but consistently outpaced by peers, leaving it entrenched near the bottom of the regional league table.

The Great Illusion: Political Stability Does Not Necessary Mean Economic Performance

Imagine your country as a publicly listed company. Citizens are the shareholders, the Prime Minister is the CEO, Parliament approves the strategy, and auditors—statistical offices, Eurostat, the ECB—publish the accounts. Elections are the annual general meetings where contracts are renewed—or terminated. (And yes, every four years is far too infrequent—which is why, in my essay on rebuilding accountability in public office, I argued for more frequent and enforceable mechanisms of accountability.)

In theory, this is democracy. In practice, most citizens evaluate their CEO the way amateur investors judge companies: by scanning one big, shiny number. GDP growth is the favorite headline—politics’ equivalent of a CEO boasting, “Revenue up 5%!” The problem is that reality, like financial markets, doesn’t reward a single number. It rewards sustainable, balanced, peer-beating performance.

No investor would be satisfied with a CEO announcing, “Revenue grew 5%” while competitors delivered 7–10%, margins collapsed, and the product pipeline ran dry. Yet in politics, governments often get away with exactly this trick—especially when there is no competent opposition or an independent media willing to play watchdog.

Hungary is a perfect case. Between 2015 and 2024 it had the most stable government in the region: an uninterrupted CEO (Viktor Orbán), full control of the boardroom (supermajority), and no shareholder revolts. Political stability should have been a competitive advantage: continuity, long-term planning, credibility. It was constantly presented as one.

But the peer-comparison scorecard tells a different story. Across the decade, on economic and financial year-on-year growth rates—the momentum, the trendlines of governance—Hungary’s CEO delivered one of the weakest performances among regional peers. Stability hardened into complacency, and complacency produced chronic underperformance.

That is the illusion. This essay argues for breaking it.

Citizens should act like activist shareholders: benchmarking government performance against peers, measuring not only growth but also stability, discipline, and resilience—and issuing a red card to underperforming CEOs, no matter how glossy their annual letters look.

Hungary Inc.: Turning Statistics Into a Shareholder Report

The logic is simple: you don’t judge a company on one quarter’s revenue, but on consistent performance against peers. The same principle applies to governments.

Between 2015 and 2024, eleven Central and Eastern European (CEE) and Baltic economies—Bulgaria, Croatia, Czechia, Estonia, Hungary, Latvia, Lithuania, Poland, Romania, Slovakia, and Slovenia—competed on the same pitch.

Fifteen economic and financial KPIs were tracked annually (Eurostat, ECB). These included GDP growth, GDP per capita, productivity, disposable income, inflation, debt, deficits, employment, wage growth, the current account, and others.

For every indicator, the year-on-year growth rate was calculated—2016 vs 2015, 2017 vs 2016, and so on—to capture direction and momentum. Each year, countries were ranked from first (score = 1) to last (score = 11). For “lower is better” indicators, such as inflation and debt, scores were inverted so that discipline was rewarded. Annual scores were then summed and aggregated across the decade. The lower the total, the stronger the performance.

This produces a robust dataset covering ten years—long enough to filter out one-off shocks and reveal enduring trends.

Crucially, it punishes selective storytelling.

You cannot trumpet GDP growth if inflation wipes out real incomes, debt piles up, or productivity stagnates. You cannot boast about wages if median income in PPS lags peers. Success comes only from broad, consistent improvement.

The results?

Hungarian Government Economic Momentum Scorecard: Yearly Gains, Decade-Long Underperformance versus Peers

Over the decade, on momentum (growth rates), Hungary ranked 10th out of 11—ahead only of Slovakia. Bulgaria, Romania, and Croatia formed the top tier; Lithuania, Latvia, Poland, Slovenia, and Czechia anchored the midfield; while Estonia, Hungary, and Slovakia trailed as laggards. Momentum, after all, is the trendline of real performance.

If this were a corporate peer review, Hungary Inc. would be a laggard stock—not bankrupt, but chronically underperforming its sector.

Hungary’s position was not based on cherry-picked numbers or on “bashing Orbán” emotional narratives, but on year-on-year growth across key indicators: GDP per capita, disposable income, wages, labour productivity, inflation, debt, fiscal balance, exchange rates, FDI, consumption, and inequality1. Each year, every country was ranked from best to worst. Hungary did not break into the top tier on any of them.

Some years looked decent in isolation. But compared with peers, Hungary was consistently outpaced.

Its record was not one of collapse but of lagging momentum—others simply advanced faster.

The fundamentals told the story citizens lived daily. Disposable income held up relatively well compared to neighbors, but at the expense of household consumption, dampening demand and economic vitality. Repeated inflation spikes destroyed the real value of wage gains. The forint’s weakness against the euro added another layer of erosion, making travel, imports, and savings more expensive. Families saw that even as wages rose on paper for some, median wages declined in real terms—and real purchasing power slipped further behind.

Volatility punished the overall score. Economies that avoided wild swings steadily climbed the table. Hungary stumbled with repeated “yellow cards”: inflation shocks, fiscal swings, inconsistent income growth. For investors, volatility destroys trust; for citizens, it creates daily insecurity—whether their paycheck will stretch or their savings will hold value.

One fact sets Hungary apart: it had the most stable government in the region from 2015 to 2024. While most countries saw contentious changes, Hungary kept a single management team in place. In corporate terms: a CEO with full control, uninterrupted tenure, no shareholder revolts. That stability should have been an advantage—continuity of strategy, long-term planning, investor confidence.

Instead, relative performance across ten years of year-on-year growth rates left Hungary at the bottom of the momentum league. Stability did not translate into efficiency, productivity, or future readiness. It calcified into complacency.

If the country were a listed firm, analysts would conclude: “Revenue growth positive, but balance sheet weak; margins eroded by inflation; volatility risk elevated.” In other words: a sell recommendation, not a buy.

The Unfulfilled Role of Shareholders

In capital markets, CEOs cannot hide for long: analysts, rating agencies, and financial media publish comparisons that strip away spin. If a company trails its sector, investors know it.

Opposition parties, the supposed shareholders, rarely translated Eurostat and ECB tables into narratives ordinary citizens could grasp. Facebook likes mattered more. They failed to apply pressure, failed to offer credible solutions, and remain stuck on the “bitching lane” of politics. Nobody explains how they would outperform the government—what they would build better.

Independent media, another set of shareholders, reported individual statistics but seldom built comparative, holistic stories about the economy. They were politically critical of the government, but largely silent on its real economic anomalies. Instead, they leaned on emotional narratives that deepened polarization.

In ten years, neither opposition nor media effectively challenged the government’s narrative. Even now, as economic and social pressures create a growing pool of potential protest voters, the alternative CEO and board have no clue how they would address the country’s challenges.

Citizens—the real shareholders—were given banners (“5% growth!”) instead of scoreboards (“10th of 11 over the decade”). Without opposition or media pressure, complacency flourished. The CEO stayed in place despite chronic underperformance.

If citizens acted like activist shareholders, they would demand the same discipline markets demand: benchmarking against peers, consistent execution, and clear strategic direction. They would ask whether Hungary grew faster than Bulgaria, Romania, and Poland; kept debt lower than Slovenia and Czechia; innovated like Estonia and Lithuania; and raised median incomes above inflation. The scorecard answers no.

Remaining in the business metaphor, the investor’s logic is clear:

Recommendation: Hold / Sell. Growth respectable, but peers outperform. Balance sheet and volatility risks high. Key pipelines weak.
Peer comparison: Ranked 10th of 11 over the decade. Only Slovakia fared worse.
CEO accountability: In any listed company, activist investors would demand change. A CEO who underperforms the sector for a decade is replaced.

Yet in politics, incumbents survive by celebrating isolated wins. A “5% GDP” headline is the CEO’s glossy annual letter—carefully crafted to obscure a decade of missed benchmarks.

The Final Verdict

The CEE league on momentum (growth rates) is not about humiliating any flag. It is about cutting through selective growth storytelling and asking the only question that matters in a competitive region: compared to whom?

On that measure, the Hungarian government failed. Ten years, fifteen KPIs, thousands of datapoints: second from the bottom, despite unmatched political stability. In business, no investor would tolerate such a CEO. Shareholders would revolt, boards would fire management, and new leadership would be installed.

Citizens should be no less demanding. The scorecard doesn’t care how polished the speech is—it only cares where you rank when the numbers are added up. And Hungary, after a decade of stability, sits near the bottom of its league.

For shareholders, the verdict is clear: red card for the CEO.

Would you keep your CEO?

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

Hungarian banks not long ago sold citizens the dream of affordable homeownership through Swiss franc mortgages—only to turn them into lifelong debtors. This essay reveals how banks profited, how governments staged “solutions,” and why the 2025 CJEU ruling C-630/23 could finally upend the system.

Homeownership is Hungary’s Holy Grail.

Hungarians don’t just like to own homes — they worship them. After centuries of losing land to empires, wars, and politics, a house isn’t just a roof here. It’s a shrine to security. That’s why 92% of Hungarians own their homes, one of the highest rates in Europe.

But in the early 2000s, banks found a way to weaponize this cultural obsession. They dangled foreign currency (FX) mortgages — loans denominated in Swiss francs (CHF) or euros (EUR) — that looked like a ticket to middle-class heaven. Glossy ads. Cheerful bankers. Numbers that made regular forint (HUF) mortgages look like daylight robbery.

And we believed them. Why wouldn’t we? When the priest, the banker, and the politician all sing from the same hymn sheet — trust authority, obey the experts — who dares hum another tune?

The Pull and the Push: How to Sell a Trap

• The pull: 5–7% lower interest rates compared to standard HUF loans. CHF loans were cheaper because Switzerland had lower interest rates than Hungary.

• The push: TV spots and ads where a banker told you, “Your income doesn’t matter — just your property.”

Let that sink in. Your income didn’t matter. Only your house did. Because to the banks, you weren’t a borrower. You were collateral wrapped in skin.

The Hungarian Banking Association even went on record in 2006, assuring people that the forint would never weaken beyond 270–275 HUF/EUR. Spoiler: it tanked to nearly 330. That wasn’t just a bad forecast — it was the financial equivalent of a doctor prescribing cigarettes for a cough.

FX mortgages became the preferred option promoted by both the financial and political systems. The entire banking industry pushed a very aggressive mortgage propaganda.

How Banks Profited — Twice

Every FX loan was a magician’s trick:

You applied in forints (HUF, Hungary’s national currency).

You were approved in forints.

You were told the numbers in forints.

Then — abracadabra! — at contract signing, your loan turned into a Swiss franc chimera.

At disbursement, Banks converted francs to forints at below-market rates, padding their pockets. For Repayment, your forints were reconverted to francs at worse rates, gutting your repayment power.

Profit in. Profit out. All legal. All applauded.

And if the forint strengthened?

Many banks hedged both ways. That wasn’t risk management — that was you betting on both horses and still losing.

Government’s Pseudo Steps — Orchestrated Theater

When the Swiss central bank unexpectedly allowed the franc to jump, it rattled Central and Eastern Europe, with Poland and Hungary hit hardest as countless franc-denominated mortgages became unserviceable and family budgets were thrown into disarray.

The Hungarian state didn’t bungle the FX mortgage crisis. It choreographed it.

Between 2011 and 2015, instead of letting courts enforce EU consumer protection rules (i.e. EU Directive 93/13/EEC on unfair terms in consumer contracts) provides that contracts with unfair terms are not binding on consumers, and unfair terms must be removed (they “shall not bind the consumer”), with certain consequences, the government staged a series of “solutions” that looked good on paper but were theater for the cameras:

• Fixed-Exchange Windows (2011): Only the wealthy could participate. If you had cash, you got temporary relief. If not, you got a front-row seat to your own financial funeral.

• 2015 Conversion: Foreign-currency mortgages were converted to forints at prevailing market rates — after the forint had fallen 73%. Borrowers absorbed the entire loss. Banks smiled. Politicians called it a solution.

The result? Families who had repaid more than the original loan still owed the same amount. The government didn’t fail to protect citizens — it ensured banks could never fail on its watch.

In Hungary, “helping people” meant legalizing the FX scam, going against the EU consumer protection rules and blocking all legal remedies. That’s not incompetence. That’s prioritizing profit over people, then dressing it in bureaucratic respectability.

Poland vs. Hungary: Same Storm, Different Boats

Poland faced the same FX mortgage tsunami, but its courts, not politicians, handled significantly better the fallout. By 2025, nearly 190,000 lawsuits had been filed there, many ending with borrowers recovering real money.

Hungary? The government blocked legal avenues, staged “pseudo-solutions,” and declared the matter closed. Justice wasn’t delayed here — it was abolished by decree.

The New Game-Changer: Case C-630/23

On April 30, 2025, the Court of Justice of the European Union (CJEU, Case C-630/23) dropped a bomb. It declared:

• Contracts that dump all currency risk onto uninformed consumers are unfair.

• Removing the unfair term isn’t enough — restitution must restore the consumer to the pre-contract position.

• Partial refunds? Not acceptable. Crumbs don’t fix decades of policy negligence.

If this ruling is enforced in Hungary, the FX mortgage saga isn’t history — it’s a live wire. Thousands of cases could be reopened. Banks could face massive paybacks. The government’s 2015 “grand solution” could be exposed as unlawful window dressing.

The Bottom Line — How a Generation Was Sold Out

Hungary didn’t just mismanage FX mortgages. It mis-sold reality itself.

Foreign-currency loans were marketed as opportunity. In truth, they were a masterclass in shifting risk while preserving profit. Borrowers became collateral, contracts were traps, and governments acted as referees only for the winning team: the banks.

When the 2008 crisis hit, the Swiss franc appreciated by more than 70% against the forint. Families were crushed. Banks collected hidden spreads. Government “remedies” arrived too late or excluded the majority.

Poland chose courts over decree. Hungary chose legislation over justice.

The C-630/23 ruling proves one thing: the contracts may be old, the propaganda stale, but the injustice is still alive. Hungarians didn’t just buy homes. They subscribed to a system designed to bleed them slowly.

Will Hungary seize this chance to correct history, or double down on the narrative that everything was done “for the people”?

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

Notes for Foreign Readers

1. HUF: Hungarian forint, Hungary’s currency.

2. FX mortgages: Loans denominated in foreign currencies (CHF or EUR).

3. CJEU: European Union’s highest court. C-630/23 is a landmark ruling on unfair consumer contracts.

4. Polish comparison: Shows a neighboring country addressing FX mortgages with legal recourse rather than political decree.

If you want insight beyond headlines and ideology, this is your first step.

In Hungary, “freedom of enterprise” is a trap. The law does not protect entrepreneurs; it ambushes them. To obey the system is often to perish within it. The Hungarian entrepreneur who survives is not the most compliant, but the most evasive—the one who bends the rules just enough to stay alive. Here, illegality is not an exception to the system. It is the system’s byproduct. The grey economy is less a shady alternative than a state-sanctioned refuge—the only place where survival remains possible. Paradoxically, the true outlaw in Hungary is not the rule-breaker, but the rule-follower.

Politicians, policymakers, and the National Bank proclaim their devotion to “strengthening” small and medium-sized enterprises. But the framework they impose—punitive taxes, suffocating regulation, predatory enforcement—ensures the opposite.

In Hungary, compliance isn’t rewarded; it’s penalized. The entrepreneur who plays strictly by the book shrinks, fails, or disappears. The one who survives often does so by slipping into informality. This isn’t moral weakness. It’s systemic design.

The obstacles are not glitches in the system. They are the system. Each policy tilts the field further against small players. And when legality becomes impossible, illegality becomes inevitable.

Let’s follow the chain of pressure.

The Domino Effect of Systemic Barriers

1. Standard VAT Rates

Hungary’s standard VAT rate of 27 %—the highest in the European Union—puts domestic SMEs at an immediate disadvantage. Germany’s rate is 19 %, meaning identical goods cost about 8 percentage points more in Hungary—equating to approximately 6–7 % higher prices at the consumer level. In price-sensitive markets, that difference can determine who survives and who shrinks.

While the EU’s 2021 e-commerce VAT reforms—particularly the introduction of the One-Stop Shop and removal of low-value import VAT exemptions—did simplify compliance and boost collected revenues Taxation and Customs Union, they did not alter the underlying VAT rate, nor fully address the long-standing competitive handicap faced by Hungarian micro and small businesses.

2. VAT Payment Frequency

Unlike most EU peers who pay quarterly, Hungarian microbusinesses hit a low monthly threshold that forces pre-financing VAT. This creates chronic liquidity crises: often entrepreneurs pay the state before they get paid by clients.

3. Narrow Tax Options

The once-popular KATA flat-tax regime, gutted in 2022, now excludes most freelancers, exporters, and growth-minded businesses. What was designed to simplify now penalizes ambition: outgrowing KATA means drowning in complexity.

4. Tax Authority as Predator

Where other EU tax authorities act as advisors, Hungary’s operates like a debt collector. Miss a deadline, and your accounts can be frozen. For small businesses, this often means instant death—not rehabilitation.

5. Consumer Protection Overreach

Hungary extends EU consumer protections to extremes, imposing warranty rules and penalties that multinationals can absorb but one-person shops cannot. Selling a handmade product now carries obligations only a corporate compliance team could meet.

6. Banking Costs

Banks pile on fees—monthly charges, transaction taxes, FX margins—while fintech alternatives are throttled. Small firms pay some of Europe’s highest costs just to move their own money.

7. Public Procurement Gatekeeping

Tenders are written for the big and the connected. SMEs rarely qualify, cutting them off from lucrative state contracts. What should be opportunity becomes exclusion.

8. Licensing and Permits

Starting or expanding a business means weeks—or months—of approvals, inconsistent across municipalities. What takes days online elsewhere in Europe becomes an unpredictable slog in Hungary.

9. Capital Poverty

With collateral-heavy banking and shallow venture markets, Hungarian SMEs remain underfunded. Ideas are not scarce; financing is. Growth stalls because the tools to fuel it don’t exist.

10. Biased Subsidy Distribution

EU funds flow not to the hungry but to the well-fed—large, connected firms. Applications are labyrinthine, deadlines short, criteria selective. For small players, “development support” is a mirage.

11. Forced Informality

Payroll taxes, VAT, and admin overload drive many into the grey economy. This isn’t greed; it’s endurance. Hungary’s informal economy ranks among Europe’s largest because legality itself has been priced out of reach.

12. Administrative Overload

For microbusinesses, half the job is paperwork. Online cash registers, invoice reporting, statistical filings—tasks multinationals outsource but that eat up the hours of a two-person shop. Compliance becomes the business.

13. Cultural Stigma

Entrepreneurs navigating impossible burdens are branded “cheats.” Public discourse blames the victim while ignoring the system that made legality unattainable. The state manufactures illegality, then moralizes against it.

14. Labor Laws as a Growth Trap

Hiring even one employee is prohibitively expensive due to payroll taxes and rigid rules. For microbusinesses, staff expansion often means stepping outside the law—or never expanding at all.

A Paradox of Talent

Hungary has unintentionally bred some of Europe’s most resourceful entrepreneurs. They survive on razor-thin margins, navigate Byzantine bureaucracy, and improvise around arbitrary rules. In another country, these skills would be celebrated as resilience and ingenuity. In Hungary, they are criminalized.

This is the tragedy: the state manufactures informality, then wastes the entrepreneurial energy it produces. What could be Europe’s most competitive SME sector becomes a survivalist underground.

A Broken Incentive Machine

The Hungarian state does not enable enterprise—it manages it. It controls entry points, distributes subsidies selectively, and bleeds small players through taxation and fees. The result is not growth but dependency.

When compliance is impossible, illegality is rational. The grey economy is not pathology—it is adaptation. To condemn entrepreneurs for informality is to punish them twice: first by denying them viable legal paths, then by stigmatizing the survival strategies that follow.

The Way Forward

This need not be Hungary’s destiny. Other European states prove that fairness and proportionality can unleash SME competitiveness. Hungary could:

• Reduce VAT pressure on small players.

• Restore scalable, transparent tax regimes.

• Tailor consumer laws to firm size, not corporate lobbying.

• Open procurement and subsidies to genuine competition.

Freedom of enterprise requires more than slogans.

It requires rules that allow survival without illegality.

Until that happens, Hungarian entrepreneurs will remain trapped in a system where the most law-abiding act may be to stop obeying the law at all.

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your “Tenth Man” view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

Hungary’s Sándor Demján Capital Program is being hailed as the country’s "largest-ever SME program"—but a closer look at the criteria reveals it’s far from inclusive. With revenue and headcount thresholds that exclude 85–90% of SMEs, this initiative primarily serves a narrow, elite segment, all while being marketed as a systemic reform. It’s a flagship program designed for the few, marketed to the many.

Chronic capital poverty has defined Hungary’s small- and medium-sized businesses (SMEs) for three decades—undercapitalized, overleveraged, and locked into a vicious cycle where growth is nearly unattainable.

Given this, a large-scale equity program isn’t just welcome—it’s long overdue.

The real question is whether the recently announced Sándor Demján Capital Program actually addresses this critical need or merely gives the illusion of reform.

The Sándor Demján Capital Program

According to the Hungarian Government, the Sándor Demján Capital Program is a flagship initiative within the broader Sándor Demján Program, aimed at accelerating growth and strengthening Hungarian SMEs. The Hungarian Chamber of Commerce and Industry (Magyar Kereskedelmi és Iparkamara) claims about the program:

“The aim of the Sándor Demján Capital Program is to encourage investments by micro, small and medium-sized enterprises, to strengthen their capital base, and thereby improve their creditworthiness. The program pays particular attention to supporting investments related to infrastructure and capacity expansion, market expansion, exports, technological development, digitalization, improvements in energy efficiency, and business development.”

It’s also touted as the largest SME capital program ever launched in Hungary.

With an initial allocation of HUF 100 billion, the program offers equity-like capital ranging from HUF 100 million to HUF 200 million to eligible SMEs. The cost of capital is set at an annual 5%, significantly below market rates.

Crucially, businesses can access the funds with a 0% equity contribution and no collateral, which improves creditworthiness and unlocks additional financing opportunities.

The program is jointly implemented by:

• The Hungarian Chamber of Commerce and Industry (MKIK)

• National Capital Holding (NTH)

• The Hungarian Development Bank (MFB)

Program Target Group

The officially communicated target group includes Hungarian micro, small, and medium-sized enterprises that meet the following criteria:

• At least two closed financial years

• An average annual revenue of at least HUF 300 million (approx. €750k)

• A minimum of two employees

• At least 50% Hungarian ownership

The funding can be used flexibly for purposes including expansion, acquisitions, digitalization, renewable energy, marketing, hiring, inventory financing, consulting, follow-on investments, and even owner-management buyouts.

A Reality Check: Beyond Political Spin

Sounds like a great initiative, right?

As of July 2025, over 55 companies have already received approval, totaling HUF 10.8 billion. The program is said to aim to support 500–600 enterprises in total. Certainly, this is great news for those 55 companies that secured support.

But what happens when political marketing meets the hard data?

According to the Hungarian Central Statistical Office (KSH), there are approximately 902,000 businesses operating in Hungary. Of these, 99% are classified as SMEs.
Interestingly, 73% of all businesses are sole proprietors or have fewer than two employees, meaning they fall outside the headcount criteria for micro-enterprises.
Roughly 22% of Hungarian businesses employ between 2 and 9 people, placing them within the official definition of micro-enterprises by headcount.

Based on an average revenue of €54,000 per employee for micro-enterprises (2–9 employees), a 9-person firm is estimated to generate approximately €486,000 in annual revenue. (Rounded to €490,000 for simplicity; assumes a constant per-head revenue across firm sizes.)

Based on these numbers, it’s clear the program is designed for a very narrow segment of SMEs:

• 4% of SMEs qualify as small enterprises (with average revenue of €101,000 per head)

• 0.6% of SMEs qualify as medium-sized enterprises (with average revenue of €163,000 per head)

While the political messaging frames the program as a broad solution for all SMEs, its eligibility criteria effectively exclude ~95% of businesses.

A very small, top-performing subset of micro-enterprises—those with higher-than-average revenue—would meet the minimum requirements. In fact, over 99% of micro-enterprises are excluded from the program by default.

In the best case, this program in reality targets the top 5% of the SME universe.

Summing Up the Numbers

Although the program is marketed as a broad initiative for SMEs, a closer look at the data reveals that it effectively excludes 95% of Hungarian SMEs.

As of the latest figures (end of July 2025), only 55 companies have been approved.
According to recent government statements, the target is to reach 500–600 companies by year-end.

When these numbers are extrapolated across the SME landscape, the true participation rate is just 0.06–0.07%.

Even when focusing only on the relevant small and medium-sized enterprises (excluding micro-enterprises), the rate barely reaches 1.2–1.4%.

This is yet another example of a program designed for the few but sold to the many—a familiar marketing (or propaganda) tool often employed by the current government.
It does not represent systemic reform, nor does it signal a genuine commitment to supporting SMEs at large. Rather, it reinforces the position of a small, already well-placed elite within the SME sector.

While the financial support may be meaningful for the selected few, the program fails to engage with the broader structural challenges faced by Hungarian SMEs—particularly the micro-enterprises that make up the overwhelming majority.

Key Takeaways: A Narrative Summary

Despite being promoted as a broad solution for Hungary’s small and medium-sized enterprises (SMEs), the program in question leaves the country’s core business segment untouched.

The real structural problems remain unaddressed.

Hungary is home to over 850,000 micro-enterprises, employing nearly 1.3 million people and indirectly supporting an estimated 2.5 to 3 million citizens. These are not fringe operators—they are the foundation of the Hungarian economy. Yet, they are persistently excluded from policy considerations, treated as marginal players in economic planning. This isn’t just poor economics. It’s bad governance.

Hungary’s economic performance has lagged behind its Central and Eastern European (CEE) peers for decades. This is not a coincidence. The country’s long-term stagnation can be traced back to the systematic neglect of micro-enterprises—the very entities that drive grassroots entrepreneurship, regional employment, and innovation.

Look across the region, and a pattern emerges: countries that invest more strategically in their SMEs are consistently outperforming Hungary on key economic indicators. These governments have recognized that SMEs are more than a policy talking point—they are a growth engine. In contrast, Hungary’s approach has placed artificial ceilings on business development, through policies that inhibit scale, reduce flexibility, and suppress competitiveness.

A perfect example of this is the recent 2025 EU VAT reform for small enterprises. The updated EU SME Special Scheme introduces two thresholds for VAT excemption:

• A domestic threshold (up to €85,000) within the country of establishment

• A cross-border threshold (€100,000), allowing small businesses to sell in other EU countries without registering separately in each jurisdiction—provided they stay under the limit and submit quarterly reports using a designated EX number

This reform opens the door for EU-resident small businesses to expand across the single market under simplified VAT conditions. However, each member state sets its own domestic threshold, and this is where Hungary’s policy choices again fall short.

While many CEE countries have adopted higher thresholds and more inclusive flat-tax regimes, Hungary maintains a threshold of just €45,000. The result? Around 80% of Hungarian micro-enterprises are excluded from leveraging the new VAT regime. This isn’t a minor technical detail—it’s a structural chokehold on the ambitions of small entrepreneurs.

Hungarian business owners are effectively punished for growing, blocked from simplified regulatory schemes that their counterparts in neighboring countries can freely access. The ecosystem is fragmented and constrained—not just by market forces, but by design.

This is not simply policy inertia. It reflects a deeper systemic problem.

When a government continuously ignores the majority to protect the privileges of a well-positioned minority, it’s not reform—it’s regression dressed up as policy.

Yes, the current program may bring tangible benefits to a select few. But for the overwhelming majority of SMEs—especially the micro-enterprises who form the backbone of the economy—it offers little more than a reminder of their ongoing exclusion.

Disagree? Good. I don’t write to be right—I write to be tested. Bring your Tenth Man view, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt—so long as it builds on data. The most useful critique is often the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Share

Leave a comment

This essay explores how political branding has shaped Hungary’s electoral landscape. Prime Minister Viktor Orbán’s ruling Fidesz–KDNP coalition has secured four consecutive supermajorities by building a clear, emotionally resonant brand centered on belonging, security, and control — executed with long-term strategic discipline. In contrast, the opposition has consistently failed to articulate a shared purpose, identity, or message. Fragmented, reactive, and protest-driven, it has lacked emotional connection and struggled to present a compelling alternative. The result: four decisive victories for the ruling coalition, and four defeats for the opposition. Hungarian voter behavior is driven less by ideology than by emotion. Without strategic brand-building, opposition parties remain ineffective — even as dissatisfaction with Fidesz grows.

Conventional wisdom suggests that leaders must “walk the talk.” My usual contrarian approach is the reverse this time: focus on the talk rather than the walk. In this essay, I deliberately set aside the question of whether the political “product” delivers. Instead, I analyze the communication, the narrative work, and the branding strategies that underpin Fidesz’s dominance.

As a marketer, I know that branding is one of the most effective long-term investments. Strong brands generate superior shareholder returns, wheather crises with resilience, and recover faster. Politics is no different. A brand is not a slogan but a system — multi-layered and strategically constructed. When executed well, it includes:

• Brand Core: a clear blueprint and purpose

• Brand Identity: coherent architecture and visual design

• Brand Positioning: a well-defined market address

• Brand Experience: a narrative about how it feels to engage with the brand

• Brand Communication: a distinct and consistent voice

• Brand Consistency: unified messaging and visuals

• Brand Engagement: a strong bond with its community

This essay is therefore not a policy analysis but an exercise in political marketing — focused on branding and brand strategy.

From an objective standpoint, since returning to power in 2010, Orbán’s Fidesz–KDNP coalition has delivered one of the most consistent, strategically disciplined, and impactful political communication campaigns in post-communist Europe — arguably even by Western standards.

From a marketing perspective, the government operated like a high-performance boutique brand: continuously investing in communication, cultivating emotional loyalty, asserting narrative dominance, and shaping public discourse with remarkable discipline.

The opposition, by contrast, has often explained its failures by pointing to government propaganda, media dominance, or the supposed ignorance of voters. While these factors cannot be dismissed entirely, they also serve as convenient excuses that deflect responsibility. The deeper problem is simpler: in marketing terms, the opposition is vastly less professional.

This essay aims to unpack some of the branding layers — particularly in the formative 2010–2015 period — that established Fidesz’s enduring dominance.

Take 1:

Political Marketing Has to Understand the Need States Driving Political Brand Choice

The year 2010 marks a pivotal milestone in Hungarian political marketing. It was when Viktor Orbán and the Fidesz–KDNP coalition won the elections, launching four consecutive supermajorities.

Understanding this “ground zero” moment is crucial to analyzing their success, extracting lessons, and applying them today for the benefit of democracy as a whole.

Ahead of the 2010 national elections, the Hungarian branch of Synovate (now Ipsos), a global marketing research firm, released insights on how political brands were positioned during the national election campaign.

Travelling back to understand this “ground zero” moment, revisiting Synovate’s (now Ipsos) proprietary Censydiam model reveals important insights. The analysis treats political choice not as a rational or ideological decision, but as an emotionally driven act rooted in subconscious motivations.

Unlike consumer goods, political brands are complex constructs made up of people, values, narratives, and cultural signals. Yet, like consumer products, political brands succeed only when they satisfy specific emotional and psychological needs of voters — essentially, political “need states.”

Understading the Censydiam Framework

The Censydiam model is built around two axes:

• Horizontal: Individualism (self-driven) vs. Collectivism (community-driven)

• Vertical: Openness (trust, extroversion) vs. Closedness (doubt, introversion)

These intersecting axes create eight distinct motivational segments, each representing a different psychological driver of brand — or voter — choice:

Because 80% of human behavior is subconscious, voters often choose parties based on what feels right emotionally, rather than stated beliefs.

Therefore people often don’t vote according to what they say they believe, but based on emotional alignment — which parties, brands, or leaders "feel right" to them.

Mapping Political Brands to Motivation Segments

Political ideologies and political brands, the press release argues, are no different —also map to these needs.

Earlier Synovate (now Ipsos) studies also found that Hungarian voters cluster heavily in the Belonging and Security segments, with a secondary presence in Control. This makes Hungary a voter base that is emotionally drawn to community, protection, and order — more than novelty, prestige, or fun.

Hungarian Political Parties in the 2010 Campaign

Understanding this, successful political parties in Hungary are those who speak directly to these motivations — and those that don’t often fail to connect with voters, regardless of their policy platform. During the 2010 election campaign, the analysis mapped Hungarian political parties based on how their campaign messages and branding aligned with motivational needs.

• Jobbik (far-right nationalist): Positioned clearly in the Control segment, emphasizing national self-governance, law and order, with uniforms and disciplined imagery.

• LMP (green/liberal): Targeted Recognition, appealing to young urban voters with creative visuals and “being different” messaging.

• MDF & Civic Movement: Lacked clear positioning, falling between Enjoyment and Conviviality, leading to electoral irrelevance.

• Fidesz–KDNP (center-right): Centered on Belonging (+++) and Security (+), using family-oriented visuals and slogans promoting stability.

• MSZP (socialist): Claimed Security (+++) and Belonging (+), but failed to emotionally outcompete Fidesz.

Notably, both mass parties operated in overlapping motivational zones, but Fidesz outperformed by presenting a more trustworthy and emotionally aligned narrative, especially in post-crisis Hungary.

Key Strategic Takeaways from the Press Release

• Voter choice is emotional first, ideological second.

• Clarity beats complexity: niche parties must own a single motivational space.

Hungary’s dominant voter needs are Belonging, Security, and Control. Successful brands own and reinforce these spaces consistently.

Take 2:

There is a Need for Offering Alternative to Orbán’s Political Brand About Clarity and Control

Since 2010, Viktor Orbán’s Fidesz has established itself as one of Europe’s most effective political brands, excelling across nearly every branding layer during its first two terms.

Fidesz built its dominance by excelling across every major layer of branding — and by venturing into advanced strategic territories.

Brand Core: They articulated a clear mission and emotionally charged purpose. Since 2010, Fidesz has consistently framed itself as the protector of Hungary’s sovereignty, Christian values, and national identity — a unifying vision that resonated across elections.

Brand Identity: They cultivated a stable and recognizable image. Consistent use of national colors, familiar fonts, slogans such as “Hungary is doing better”, and Orbán’s central, CEO-like figure reinforced a coherent political identity.

Brand Positioning: They claimed key emotional territories — Belonging, Security, and Control. By presenting themselves as the party of stability and tradition, in contrast to a fragmented opposition, Fidesz aligned with voter fears and aspirations in uncertain times.

Brand Experience: They staged campaigns as emotional, community-driven spectacles. Large-scale rallies, family-centered visuals, and grassroots events fostered belonging and pride, making political participation feel empowering and communal.

Brand Communication: They mastered simple, emotionally resonant messaging. Narratives like “Stop Brussels”, “Protect our families”, and “Let’s not become like the West” relied on repetition and moral framing to build lasting associations.

Brand Consistency: They reinforced stability through disciplined leadership and centralized control. Orbán’s continued role, long-term communication strategy, and message alignment across all party levels sustained trust and brand strength.

Brand Engagement: They cultivated a strong bond with their community, positioning themselves not just as a political party but as a cultural identity. Like Apple or Nike, Fidesz sells a lifestyle: belonging to the “true Hungary.”

Narrative Expansion: They broadened appeal by selectively adopting left-wing themes such as family subsidies or wage growth, reframed within nationalist rhetoric. This allowed the brand to resonate across social classes while preserving ideological coherence.

Global Positioning: Like a boutique brand, Hungary under Fidesz commands disproportionate global attention. Bold, polarizing messages amplified by international media make the brand larger than its domestic market size.

Brand Risks: The model is not without vulnerabilities. Heavy reliance on fear-based messaging risks voter fatigue; international reputational damage could erode credibility abroad; and without innovation, the brand may stagnate.

Fidesz’s success illustrates how professional, disciplined branding can shape political outcomes over the long term. By systematically building a clear mission, recognizable identity, emotionally resonant positioning, and engaging narratives — while expanding into global attention and lifestyle-based appeal — the party created a brand that transcends ordinary politics. Its dominance is not simply a product of resources or government control, but of sustained, strategic brand management. Understanding these layers helps explain why the opposition has struggled to compete: without comparable brand clarity, coherence, and emotional resonance, even widespread dissatisfaction with the ruling party fails to translate into electoral success.

Take 3:

Regain the Occupied Traditional Left-Wing Spaces or Find New Proprietary Narratives

Part of Orbán’s success comes from strategically occupying emotional spaces traditionally associated with the left:

• Utility price cuts framed as protection from foreign corporations.

• Family benefits implemented through a nationalist lens.

• Anti-globalist rhetoric targeting the EU, George Soros, and multinational corporations.

• Worker-centric messaging blending pro-labor rhetoric with nationalist themes.

By appropriating these areas, Fidesz limits the opposition’s ability to claim distinctive, proprietary narratives. For the opposition to regain relevance, they must work harder to identify issues and narratives that genuinely resonate with voters — ones that reflect their values while addressing contemporary concerns.

Take 4:

Missed Opportunities and Weaknesses Define the Opposition’s Brand Void

In stark contrast to Fidesz’s disciplined and emotionally resonant branding, the Hungarian opposition between 2010 and 2025 consistently struggled to construct a coherent political brand. While the ruling party delivered clarity, the opposition projected confusion — reactive, fragmented, and emotionally unanchored. Across seven core branding dimensions, the weaknesses are especially visible:

Brand Core: The opposition lacked a unified purpose or emotional mission. MSZP (Hungarian Socialist Party) drifted between diluted social democracy and short-term populist gestures, while the Democratic Coalition (DK), led by former Prime Minister Ferenc Gyurcsány, focused more on opposing Orbán than presenting a forward-looking national vision. Without a compelling blueprint or shared direction, the opposition’s offer felt like rejection rather than renewal, failing to inspire lasting loyalty.

Brand Identity: Parties repeatedly rebranded into obscurity. Names, logos, slogans, and alliances shifted frequently. LMP gradually lost its distinctiveness, Together 2014 offered little coherence, and Momentum struggled to maintain a singular identity as it expanded. Voters were left unsure who stood for what — or why.

Brand Positioning: Most opposition parties defined themselves primarily as “anti-Fidesz,” rather than clarifying what they stood for. Jobbik’s shift from far-right nationalist to centrist alliance partner blurred ideological lines and alienated its base. MSZP and DK often competed in the same space, undermining collective appeal. Without a clear address in the political market, voters struggled to locate them.

Brand Experience: Opposition events lacked emotional pull. Unlike Fidesz’s large-scale rallies, Momentum’s “NOlimpia” campaign in 2017 was a rare grassroots success. Most other events felt transactional — opportunities to engage were limited, sporadic, and rarely repeatable.

Brand Communication: Messaging was often complex, technocratic, or overly negative. MSZP and DK emphasized policy details and bureaucratic critique, missing the emotional and symbolic language that connects with voters. Social media efforts were inconsistent; Momentum leveraged digital platforms effectively, but in isolation. Overall, opposition communication focused on resistance rather than vision.

Brand Consistency: Frequent leadership changes, shifting alliances, and internal conflicts undermined public trust. Each election cycle brought new logos, new leaders, or new crises, preventing the delivery of a steady, reliable narrative.

Brand Engagement: Opposition presence outside urban centers was limited. Momentum reached younger, educated voters, but broader grassroots networks were weak. The 2022 opposition alliance appeared top-down and disconnected in rural communities, whereas Fidesz maintained local networks and year-round engagement.

The opposition did not fail solely because of Orbán’s strength; it failed because it never built a coherent, emotionally resonant, and strategically disciplined brand. While Fidesz offered voters a mission, identity, and community, the opposition offered only protest and resentment. Slogans like “O1G” express anger but fail to build vision or emotional connection, limiting appeal to moderate or undecided voters.

Unless the opposition addresses this branding deficit — uniting around a shared mission, streamlining its identity, and connecting emotionally with Hungary’s dominant voter needs (Belonging, Security, Control) — it will continue to lose not only elections, but trust.

Take 5:

Opposition Without Vision is Constantly Locked in a Endless Protest Loop

From 1990 to 2010, Hungarian politics was dominated by cycles of protest driven more by voter fatigue than by visionary alternatives.

Today, the opposition risks falling into the same trap. Outrage-driven campaigns, clickbait-style slogans, and aggressive rhetoric — such as the viral O1G hashtag or anti-Orbán memes — may capture attention online and generate likes and shares, but they fail to build credibility, trust, or lasting voter loyalty. Relying on O1G as a platform is neither strategic marketing nor effective brand building; it lacks vision and offers voters no compelling alternative.

By contrast, Fidesz combines emotional resonance with disciplined, multi-layered branding. Slogans like “Stop Brussels” and “Protect our families” are not only attention-grabbing, they are consistent, repeatable, and tied to a clear mission. The party amplifies these narratives across rallies, social media, and grassroots events, reinforcing identity, belonging, and long-term engagement. The opposition, in contrast, remains trapped in reactive protest: visible and viral, but fleeting and strategically hollow.

The lesson is clear: attention alone does not translate into influence or votes. To compete effectively, opposition parties must move beyond outrage-driven campaigns and memes, and instead develop a coherent brand strategy. This requires defining a unifying mission, crafting emotionally resonant narratives, and consistently communicating a vision that addresses voters’ core needs — Belonging, Security, and Control. Only by building a disciplined, authentic, and strategically designed political brand can the opposition transform short-term online engagement into lasting trust and electoral success, creating a credible alternative to Fidesz’s entrenched dominance.

Conclusion

Protest Might Win, But It Won’t Build

Let’s be honest: Hungarian politics has been a playground for propaganda for far too long.

Between 2010 and 2018, Fidesz–KDNP proved that disciplined, emotionally intelligent marketing could win hearts and minds. They built a brand, told a story, and created a sense of belonging. Then, somewhere along the way, the marketing compass broke. In the last two terms, exaggeration, fear, and top-down messaging crept in. Propaganda became the tool of choice. Fear replaced vision. Control replaced dialogue. Perhaps it’s no coincidence that this shift coincided with a slowdown in the country’s economic performance — when the underlying “product” falters, the messaging became louder, sharper, and more manipulative to compensate.

Meanwhile, the opposition has been living in propaganda’s shadow all along — reactive, clickbait-driven, outrage-based, and ever-chasing viral attention. O1G, memes, hashtags — they grab likes, but they don’t build trust. Even new voices like Péter Magyar, bright and visible, carry echoes of Fidesz’s inner circles and haven’t learned the craft of ethical persuasion. They are trapped in a loop: protest as performance, not as a pathway to lasting influence.

Here’s the contrarian truth: the path to real change is not louder shouting. It’s disciplined ethical marketing. And that comes with rules — the do’s and don’ts too often ignored:

• Do use facts, not lies. Don’t distort reality.

• Do respect opponents. Don’t dehumanize or scare-monger.

• Do listen to all (!!!) voters. Don’t speak past them.

• Do be transparent. Don’t hide your intent behind fake neutrality.

• Do use emotion honestly. Don’t manipulate fear or hatred.

• Do allow debate. Don’t silence dissent.

• Do maintain ethical standards. Don’t cut corners.

Here’s the twist: if your strategy feels comfortable, you’re probably wrong.

Ethical marketing in Hungary will require imagination, courage, and a willingness to break the cycle of reactive outrage. Clicks, shares, and viral outrage will not build a movement. Vision, discipline, and ethical persuasion just might.

Sell what people feel they need, not just what they scream for online.

Belonging. Security. Control.

These aren’t slogans — they are the human drivers every strategist ignores at their peril.

Disagree? Good. I don’t write to be right — I write to be tested. Bring your “Tenth Man” perspective, your sharpest counterpoint, or even a quiet doubt — as long as it is supported by evidence and data. Sometimes the most useful critique is the one that unsettles my own thinking.

Don’t forget to subscribe for more Critical Hungary Insights!

Subscribe now

Leave a comment

Share