Volt egy rendszerváltás, de a rendszer működési szabályai a felszín alatt nem sokat változtak. Magyarország elsősorban nem azért teljesít tartósan a képességei alatt, mert rossz emberek vezetik. Hanem mert rossz a juttatások és elismerések szabályrendszere. Ezt a szabályt pedig az elit írja. Az 1989 előtti periódus most nincs a fókuszban. A rendszerváltás nem ártatlan, csak adott, ami persze több külön írást is érdemelne, hiszen a nomenklatúra jelentős része megőrizte elitstátuszát, a vagyon pedig többnyire kapcsolati úton cserélt gazdát, nem piacon. Az Orbán-korszakot sem vesézem ki. Azért nem, mert éppen az az érvem, hogy nem az a magyarázat. Az Orbán vagy a NER nem a rendszer okozója, hanem a legkövetkezetesebb kihasználója, a legsúlyosabb tünete. Ha a probléma 2010-ben kezdődött volna, korábban nem lennének ugyanezek a jelenségek. Pedig vannak, és a bizonyítékaim többsége 2010 előtti időszakra vonatkozik. Ezért nem pártügy ez. Aki csak az egyik oldalt keresi benne, csalódni fog.

“A magyar elit dominánsan taker... Ez egy rossz minőségű elit.” — Küllői Péter, befektetési bankár, filantróp, aki saját meghatározása szerint a rendszerváltás egyik nyertese

Számok és szakadékok

Két szám, és a közöttük húzódó távolság. Erről szól ez az esszé.

Ilonszki Gabriella 2009-es monográfiája szerint a magyar képviselői elit már a kilencvenes évek közepétől kezdve folyamatosan „besimul az európai elit átlagába”.1 Az országgyűlési képviselők körében ez az arány meghaladja a 90 százalékot, ami magasabb, mint számos nyugat-európai parlamentben. A magyar elit 92–96 százaléka rendelkezik egyetemi diplomával. Látszólag az elitünk egyáltalán nem tűnik iskolázatlannak!

Ezzel szemben a magyar munkatermelékenység körülbelül 30 százalékkal alacsonyabb az Európai Unió átlagánál. Az egy főre jutó GDP az uniós átlag 77 százalékán áll. Exportunkban a hozzáadott érték nagyjából felét itthon állítják elő; például Csehországban ez az arány majdnem 60 százalék, Romániában pedig több mint 70 százalék. Kutatás-fejlesztésre a GDP 1,5–1,7 százalékát fordítjuk, miközben az unió átlagában ez meghaladja a 2 százalékot, és még mindig mintegy 17,9 milliárd eurónyi uniós forrás várakozik befagyasztva.2

Bár látszólag a régió egyik legképzettebb diplomás elitje irányítja, ez a gazdaság mégis az egyik leggyengébben teljesítő. Ezt az ellentmondást értelmezni kell. A magyarázat nem az, hogy ostobák lennének. Bármi is a probléma, az nem abból fakad, hogy az ország vezetői ne lennének iskolázottak.

A magyarázatot abban kell keresni, hogy mi az, amit a rendszerünk ösztönöz és jutalmaz.

A szó, amit használhatatlanná tettünk

Egy 2025-ös esszémben — “Vezetői kultúra, amely visszahúz” — már érintettem, hogy komoly, több évtizedes elitproblémánk van, és hogy ez az ország működési zavarai közül többet is magyaráz. Ez az írás annak a folytatása.3

Küllői Péter jó kiindulópont, nemcsak azért, mert egy vele készült Forbes-interjú elitről szóló részei adtak inspirációt ehhez az íráshoz, hanem azért is, mert annak a rendszernek a nyertese, amelyet bírál. Eredetileg építőmérnöknek tanult, majd a lehető legjobb pillanatban nyergelt át a pénzügyi szektorra. Társalapítója volt egy tanácsadó cégnek, amelyet részben felvásárolt a Coopers & Lybrand4; közreműködött a MOL, a Richter és a Matáv tőzsdei bevezetésében, végül egy befektetési bank londoni működését vezette. Harmincegy évesen eldöntötte, hogy negyvenévesen visszavonul, és elkezd visszaadni a társadalomnak — és pontosan ezt tette. 2001 óta a Bátor Tábor Alapítvány elnöke. Amikor arról kérdezték, a rendszerváltás egyik nagy nyertesének tartja-e magát, nem kertel: “Abszolút. Én jókor voltam, jó helyen.”5

A rendszerváltás egyik nyertese elmagyarázza, miért volt nagy lehetősége Magyarországnak 1990-ben, és miért nem élt vele jól. Amikor a magyar elittel kapcsolatban a „takerekről” beszél, Grant Adam6 szervezetpszichológus ismert felosztását használja. Ez a felosztás az emberek három csoportját különbözteti meg: adakozók („givers”), viszonzók („matchers” — Küllői szóhasználatában „dealerek”) és kihasználók („takers”). Az adakozók anélkül adnak, hogy elvárnák a viszonzást. A viszonzók annyit adnak, amennyit kapnak. A kihasználók elsősorban kapni akarnak. Innen jut el a következtetéshez: “A magyar elit dominánsan taker... Ez egy rossz minőségű elit.”.

Igaza van. Ebben a formában viszont használhatatlan a rendszer megértéséhez.

Használhatatlan, mert erkölcsi címke, az erkölcsi címkék pedig nem magyarázzák el a különbségeket. A mindenkori elit mindenütt elvesz vagy kihasznál valamit. Ha a kihasználás egyszerűen általános emberi hajlam, akkor nem magyarázza meg, hogy miért állunk az uniós átlag 77 százalékán, miközben a csehek nem. Azért is használhatatlan, mert csak egyetlen gombot nyom be: “de hát minden elit ilyen”. Ezért a jellemre épített magyarázatnak nincs érdemi válasza. És azért is, mert nem kínál igazi kiutat. Ha a magyar elit azért taker, mert egyszerűen ilyen jellemű emberekből áll, akkor ezen nem lehet semmit változtatni, és ezt az írást akár itt is be lehetne fejezni.

Ezért a fogalomnak pontosabb jelentést kell adnunk:

Ez már nem a személyiségre, hanem egy pozícióra vonatkozó állítás. Mérhető is. Mihályi Péter és Szelényi Iván7 egy egész könyvet szenteltek annak, hogy megkülönböztessék a “járadékból” származó jövedelmet – amely monopóliumokból, engedélyekből, politikai kapcsolatokból vagy szabályozási kiváltságokból ered – attól a jövedelemtől, amely versenyben megszerzett profitból vagy munkabérből származik. Ez országonként eltér, és épp ezért lehet Magyarországról állítást megfogalmazni. A meghatározás a személycseréket is túléli, mert a pozíció tovább él, mint az, aki éppen betölti. És — ahogy látni fogjuk — megmagyaráz valamit, amit a jellemvonásokra épülő magyarázat nem tud: hogy ugyanazok a magyarok miért kezdenek teljesen másképp viselkedni, amint átlépik a határt.

Ha ebből a nézőpontból tekintünk rá, az állítás nem sértésnek, hanem diagnózisnak hat. Magyarországon a magas jövedelemhez és társadalmi státuszhoz jellemzően nem a versenyben létrehozott értéken keresztül, hanem kiosztott járadékok (én olvasatomban kisajátítások) megszerzésével vezet az út. Az évek során e járadékok forrásai változtak: a kilencvenes évek elején az állami vagyon privatizációja, később a bankkonszolidáció, az uniós csatlakozás után a kohéziós források, 2011 után az adórendszerből kinyerhető előnyök, miközben a közbeszerzések mindvégig meghatározó szerepet játszottak. Az alapvető ösztönzőrendszer azonban változatlan maradt. Ennek következtében az elitnek kevés személyes érdeke fűződik a nemzeti termelékenység8 növeléséhez, ami részben megmagyarázza annak tartósan alacsony szintjét.

Az egyoldalúan felmondott alku

Mire való az elit? Ha lehántjuk róla a szociológiai fogalmakat, az elitstátusz valójában egy társadalmi alku, amely alapján aránytalanul nagyobb jutalom jár aránytalanul nagyobb felelősségért cserébe.

Ez az alku legitimálja az elit státuszát, nemcsak tényszerűvé teszi. A történelem minden működő elitje megfizette pozíciója árát — katonai szolgálattal, kockára tett tőkével, közigazgatási felelősséggel vagy valamilyen erkölcsi színvonal őrzésével. A noblesse oblige nem üres frázis és nem romantikus eszmény. Ez a kiváltság ára. A jutalom, fizetség azért, hogy valaki olyasmit visz a hátán, ami nem az övé: egy intézményt, egy ágazatot, egy ország működőképességét. Ez az alku, és ezt az alkut mondták fel egyoldalúan. A kisajátító (taker) elit az, amelyik a jutalmat megtartotta, a felelősséget pedig magáról lerázta.

Ennyi a definíció, és ez adja az írás további érvelésének gerincét.

És itt nem is az én értelmezésemről van szó. 2011-ben jelent meg az Elitek a válság korában című kötet, az MTA Politikatudományi Intézete, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete és az Argumentum Kiadó gondozásában.9 A kötet a magyar politikai, gazdasági és kulturális elit körében 2009–2010-ben végzett felvételsorozat eredményeit közli — annak a kutatásnak a legfrissebb hullámát, amely 1992–93-ban indult Szelényi Iván és Donald Treiman hatországos vizsgálatával, és amelynek magyar folytatásai 1997-ben és 2001-ben is lezajlottak. A kötet előszavában Kovách Imre szerkesztő így fogalmazza meg azt a kérdést, amellyel a kutatók szembesültek:

“…vajon mire képes ez az elit abban a korban, amikor igazán szükség van arra, hogy anyagi, kulturális, hatalmi, kapcsolati és szimbolikus tőkéiket ne csak felhalmozzák, hanem fel is használják a közjó érdekében? A válaszok nem igazán biztatóak.” — Kovách, 2011.

Ez ugyanaz a következtetés, amit Küllői mond a hazai elitről, csak éppen egy akadémiai kötet előszavában, empirikus adatokra támaszkodva, olyan kutatásból, amelynek adatfelvétele egy évvel a 2010-es kormányváltás előtt zajlott.10

Ugyanezen kötet két másik szerzője tovább árnyalta a képet. Girst Noémi és Keil András11 a 2009-es adatok elemzése alapján arra jutottak, hogy a politikai elitnek csupán 36 százaléka sorolta magát az elitbe, szemben a kulturális elit 76 százalékával.

Az az elit, amely nem tekinti magát elitnek, már eleve visszautasította az alkut. Nem akar felelősséget vállalni olyasmiért, aminek a birtoklását sem ismeri el.

A kisajátítás öt módja

Ami következik, nem botránykrónika, hanem tipológia — a saját olvasatomban. Nem az időrend rendezi, hanem az, hogy mit sajátít ki az elit. Az öt mód egyszerre létezik, de minden korszaknak megvan a maga uralkodó változata.

I. A közvagyont átváltó

Pozíciót vagyonná alakítani. A vállalatigazgató, akiből a vállalat tulajdonosa lesz. A KISZ-titkár, akiből a kereskedőcégé.

A legszembetűnőbb ebben az, amit David Stark amerikai szociológus 1990-ben publikált, Privatization in Hungary: from Plan to Market or from Plan to Clan (Privatizáció Magyarországon: a tervtől a piacig, vagy a tervtől a klánig?) címmel. A rendszerváltás után nem sokkal, már arra figyelmeztetett, hogy Magyarországon nem piac formálódik, hanem klánszerveződés. Ez a vállalatigazgatók és pártfunkcionáriusok sűrű hálózata, amely „annyiban klánszerű, hogy sűrűsége és kiterjedtsége koordináló központ nélkül is lehetővé teszi az összehangolt cselekvést” (saját fordítás).12 Ezért lett az, hogy a pozícióval és információval rendelkező bennfentesek vagyont szereztek, a régi hierarchiák pedig új tulajdonformák keretében maradtak fenn. Mindez húsz évvel azelőtt íródott, hogy megalakult volna az a 2010-es második Orbán-kormány, amelyet ma mindenki a klientelizmussal és nepotizmussal kapcsol össze.

A számok csak később érkeztek, és Starkot igazolták. Az 1992–1993-as, hat országra kiterjedő kutatásban Szelényi és munkatársai13 megtalálták azt a mintázatot, amely azóta szinte minden komoly vitát meghatároz: a politikai elit cserélődött, a gazdasági elit pedig újratermelődött. Kolosi Tamás és Sági Matild14 1997-es, 331 fős felmérése a nagyvállalkozókról (legalább 500 millió forint akkori éves árbevételű cégek tulajdonosai, ami mai értéken inflációval korrigálva 2.3 milliárd forint bevételküszöb lenne)15 azt találta, hogy háromnegyedük vezető pozíciókat foglalt el a rendszerváltás előtti gazdaságban: állami gazdasági vezetőként, önálló vállalkozóként, a második gazdaság szereplőjeként, vagy a kettős gazdasági struktúra mindkét szegmensében. Kolosi külön hipotézist is megfogalmazott arról, melyik réteg emelkedett fel. Kolosi ezzel Szalai Erzsébet technokratamenedzser-modelljét16 utasította el: szerinte az adatok nem igazolják. Ő „az osztályvezető-helyettesek forradalmáról” beszélt.

Itt szót kell adnom Küllőinek, mert nem ért egyet velem — és ő ott volt. Ragaszkodik hozzá, hogy ez nem fosztogatás volt:

„…nem arról szólt, hogy az elit ki akarta magának aknázni és használni ezt az egészet és lenyúlni, hanem arról szól, hogy volt egy hit abban, hogy azt a fajta utat végig lehet menni… semmilyen területen nem volt elég érettség és profizmus, hogy ez végigmenjen." — Küllői, 2026.

Éretlenség és a szakmaiság hiánya, nem lenyúlás. Ok. De ettől még a közvagyon a tervből a klánba került Stark után szabadon. A kisajátító klánnak a vagyont kiosztották, és nem versenyben nyerte el. A szándék irreleváns a rendszerszintű juttatás és ösztönző szabály szempontjából. A szabályt nem érdekli, milyen indítékból működteted.

II. A tocsikoló vámszedő

A második kisajátítási mód semmit sem állít elő. Csak ott áll a kapuban. A tanácsadó, a pályázatíró, a kijáró, a sikerdíjas közvetítő vagy a bértömegen keresztül pénzt mosó: egyikük sem gyárt, épít vagy szolgáltat semmit. Azért kapnak pénzt, mert nélkülük nem lehet átmenni.

A nagyságrendet nem én találom ki. A Közbeszerzések Tanácsa 2009-ben a GKI Gazdaságkutatóval végezte el a saját területének felmérését. Az eredmény: a korrupció a hazai közbeszerzési eljárások mintegy kétharmadát–háromnegyedét befolyásolja, és nagyjából 25 százalékkal emeli az árakat.17 Érdemes hozzátenni, hogy a kutatás a nála is súlyosabb, 90 százalékos becslést kifejezetten túlzottnak minősítette — vagyis ez az óvatosabb, lefelé korrigált szám. A kutatók egy teljes fejezetet szentelnek annak bemutatására, hogy a valós arány minden bizonnyal ennél is alacsonyabb.18 Még az ő óvatos becslésük szerint is legfeljebb minden harmadik–negyedik eljárás tekinthető tisztának.

A kapupénz nem áll meg a közbeszerzésnél.

Fazekas Mihály 2010-es diagnózisa19 szerint a pártok súlyosan túllépik a kampányköltési plafonokat, a többletforrások pedig az üzleti szférából érkeznek, amely a választások után különféle kedvezményeket és előnyöket vár cserébe. A tanulmány egy másik mechanizmust is azonosít: a pártok olyan alapítványokat hoznak létre, amelyek jogszerűen fogadhatnak el névtelen adományokat, így a finanszírozás nyomon követhetetlenné válik. Aki egy kampány finanszírozásában részt vesz, jó eséllyel később is kedvező pozícióból fér hozzá a politikai döntéshozókhoz. A tanulmány pedig egyértelműen megnevezi, kik élnek ezekkel a módszerekkel:

“… semmi nem támasztja alá azt, hogy a parlamenti pártok közül bármelyik kevésbé lenne korrupt, mint a többi.” — Fazekas, 2010; saját fordítás.

Ez az a mondat, amelynek minden magyar politikus emlékiratában ott lenne a helye.

Fazekas később a közbeszerzésekhez egy másfajta bizonyítékkal is visszatért: egy objektív korrupciós kockázati mutatóval, amelyet a közbeszerzési adatokból épített fel. Nem interjúkban elhangzott állításokra támaszkodott, hanem olyan mérhető jelenségekre, mint a korlátozott verseny vagy ugyanazon vállalatok ismétlődő pályázati győzelmeire. A kép nem lett kedvezőbb. A mutató szerint magas korrupciós kockázatú cégek nyereségesebbek voltak, a szerződéses érték a becsült árhoz képest nagyobb felárral alakult, és nagyobb valószínűséggel rendelkeztek politikai kötődésű tulajdonosokkal vagy vezetőkkel, illetve offshore bejegyzéssel.20

A korszak emblémája az 1996-os Tocsik-ügy, a privatizációs tanácsadói botrány, amely az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányzása alatt robbant ki. Ami utána maradt, többet mond, mint maga az ügy: a nyelv befogadta, és igét csinált belőle. Ez lett a tocsikolás.21 Az a társadalom, amely egy bevett gyakorlatra igét alkot, azt üzeni, hogy a gyakorlat már rutin.

Gazdasági értelemben ez a legrombolóbb az öt mód közül. A tőkeátváltó a végén legalább működtet valamit, és akár jól is működtetheti. A vámszedő semmihez nem tesz hozzá. Minden forintja tiszta holtteher.

III. A piacot kapó koncessziós

A harmadik mód nem ragad meg vagyont, és nem szed díjat a kapuban. Piacot kap — olyat, amelyet az állam kifejezetten erre a célra gyártott. Neki. A trafikkoncessziók, az állami hirdetési piac, az online pénztárgépek kötelező bevezetése: mindhárom esetben a kereslet nem létezett, amíg jogszabály nem teremtette meg, és a kínálati oldalt is jogszabály jelölte ki.

Scheiring Gábor22 ezt a berendezkedést felhalmozó államnak nevezi, amelynek alapfunkciójává a nemzeti burzsoázia tőkefelhalmozása válik.

A háttér mérhető, még ha a mérőeszközzel vitám is van. A Transparency International korrupcióérzékelési indexét szubjektívnek, valamint a média és a politikai légkör által befolyásolhatónak tartom, hiszen csak percepciót mér. Mégis beszédes, hogy a 2025-ös index Magyarországot negyven pontra tette, sorozatban negyedik éve az Európai Unió utolsó helyére (Bulgáriával holtversenyben), tizenöt ponttal lejjebb, mint 2012-ben. Ez az összes tagállam közül a legmeredekebb visszaesés.23

„A szervezett közpénzlopásban megmutatkozó rendszerszintű korrupció a fő oka a gazdaság immár tartós mélyrepülésének.” — Transparency International Magyarország, CPI 2025.

Egy dologban viszont vitatkoznék velük. A tartós hanyatlás oka nem maga a lopás. Az ok az a szabályrendszer, amelyben a lopás a racionális stratégia, és amely ugyanezzel a logikával fogja kiválasztani a következő kedvezményezettet is.

IV. A támogatott producer

A negyedik mód a legkifinomultabb, és erről írnak a legkevesebbet. Itt a kisajátító elit valóban előállít valamit — egy musicalt, egy futballakadémiát, egy stadiont. Csakhogy a finanszírozás nem függ a termék sikerétől. Amint ez a kapcsolat elszakad, a gyártás és a kisajátítás megkülönböztethetetlenné válik. Kockázat nélkül gyárt.

A nagyságrendet nehéz felfogni. 2011 és 2024 között Magyarország 4416 milliárd forintot fordított a sportra, ebből 1411 milliárd a TAO-rendszeren keresztül jutott a kedvezményezettekhez,24 ami lehetővé tette a cégeknek, hogy társasági adójukat az általuk választott kedvezményezetthez irányítsák. A legtöbbet a Magyar Labdarúgó Szövetség gyűjtötte be 2011 és 2025 között: 600,2 milliárd forintot, amelyből 186,4 milliárdot az utánpótlással összefüggő feladatokra fordított. A Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány 2019-ig több mint 27 milliárd forintot kapott25. A pénz nagyrészt a MOL-hoz tartozó cégektől, valamint Mészáros Lőrinc és üzlettársai vállalkozásaitól érkezett — a felajánlók kilétét éveken át titkolták.

És akkor jöjjön az, ami helyettem is bizonyít. A Magyar Olimpiai Bizottság megrendelésére készült egy közel 300 oldalas tanulmány a magyar sport két évtizedéről. A sportvilág, amint saját magát auditálja. Azt találta, hogy a tizenhat kiemelt sportágból kilencnél romlott az eredményesség azután, hogy a támogatás a sokszorosára nőtt. A kézilabda nagyjából százszoros pénzből a 2010 előtti eredményességi szint huszonegy százalékára esett vissza. A tanulmány máig nem nyilvános. A MOB honlapján csak a módszertani fejezet érhető el; a szöveg újságírói úton került nyilvánosságra.26 A kedvezményezett intézmény tehát megvizsgálta önmagát, megtalálta a választ — és megtartotta magának. Ha ez a rutin, kritikusra nincs is szükség.

Az előadó-művészeti változat párhuzamosan futott, és 2019-ben ért véget. Helyébe 37,4 milliárd forintnyi közvetlen költségvetési támogatás lépett,27 amelynek elosztási szabályai a döntés idején nem voltak világosak — a Magyar Narancs akkori címe egyenesen azt kérdezte, jön-e a kézivezérlés a színházaknál. A válasz megérkezett: több pénzt kapnak a színházak, de ez együtt jár a politikai függőséggel.28 Ez a lényeges részlet. A rendszer önmagát reformálta politikaivá. Az átirányítás megszüntetése nem állította helyre a függetlenséget, csak lerövidítette a láncolatot.

Amikor a finanszírozás elválik az eredménytől, még a valódi gyártás is járadékká válik. A kérdés soha nem az volt, hogy jó volt-e a musical. A kérdés az, hogy senkinek nem kellett kiderítenie.

V. A diplomás potyautas

Ezzel visszatérünk az említett két számhoz: több mint 90 százalék a diplomások aránya a magyar elitben, és 30 százalékkal alacsonyabb az ország termelékenysége.

Fényes Hajnalka elemzése ez, ugyanabból a 2009–2010-es adatfelvételből; ő maga úgy összegzi, hogy az iskolai végzettség és a státus között erős az összefüggés. Papíron tehát az elitünk pontosan az, amit egy modernizálódó országnak kívánnia kellene.29

Most állítsuk mellé azt, amit ugyanennek a kötetnek a szerkesztője írt le az előszóban, néhány száz oldallal korábban:

„Az eliteken belüli hierarchia világosan megmutatkozik: a magasabb státushoz az eliten belül is a nagyobb kapcsolati háló társul, és azt nem a teljesítmény határozza meg, mint ahogyan az egy legitim működő intézmény- és szabályrendszerben elvárható.”30 — Kovách, 2011: 11.

Ugyanaz a kutatás, ugyanaz a kötet, két különböző fejezet. Az egyik azt mutatja, hogy a diploma bejuttat. A másik azt, hogy odabent már nem a teljesítmény rendez. A kérdezés 2009-ben indult, a kötet 2011-ben jelent meg. Vagyis a mérés azelőtt készült, hogy felépült volna az Orbán-rendszer, amelyet ma mindenki ezért hibáztat.

Olvassuk össze a kettőt, és a diploma jelentése megváltozik. Belépőjegy, de nem termelőképesség. A magyar elit nem alulképzett — egy olyan versenyre képzett, amelyen nem kell elindulnia.

Ezért kell kihúzni ebből a vitából az „alkalmatlan” szót is, a Küllői-változatból is. Nem azért, mert hamis. Azért, mert ugyanaz a hibája, mint a „taker” morális olvasatának: emberekről szól, nem pozíciókról, ezért nem mérhető és nem cáfolható — aki hozzányúl, könnyű győzelmet ad az ellenfelének. A pontosabb fogalmak: kontraszelektált, járadékfüggő, kapcsolat alapján kiválasztott. Nehezebb kimondani őket. És sokkal nehezebb válaszolni rájuk.

Két kisajátítás, amely a pénznél is többet számít

A fenti öt mód a látható kisajátítást írja le. Van azonban két másik, láthatatlan kisajátítás is, amely mindegyiknél tartósabb kárt okoz. Nem pénzről szólnak, hanem arról, hogy ki kerülhet be egyáltalán, és hogy mi számít jónak. És éppen ezek teszik az elitet elitté, nem pedig pusztán gazdag emberek csoportjává.

Az első a belépés. Az elitet az különbözteti meg, hogy kiválaszt — eldönti, ki juthat még be. Ez a legsúlyosabb következményekkel járó hatalma, és ez az, amelynek gyakorlását a legritkábban látjuk. A 2009-es felvétel szerint a mai Magyarországon az alacsonyabb társadalmi osztályokból csekély az esély az elitbe kerülésre; a rekrutációs bázis a középosztály és a felső középosztály.31 Ennél is rosszabb az irány, amelyet Kovách rögzít:

“Az elitek bezárulással válaszolnak a válságkorszak kihívásaira” — Kovách Imre, 2011:11.

Emelkedő átlagéletkor, lassuló beáramlás a fiatalabb generációkból. A három közül a kulturális elit a legzártabb: ide a legnehezebb fiatalon vagy alulról bejutni. A kötet mintavételi fejezete pedig kimondja azt is, amit ebből következtetni lehet: az alacsonyabb társadalmi osztályokból ma Magyarországon csekély az esély az elitbe kerülésre, mert az elit rekrutációs bázisa a középosztály és a felső középosztály.

És van a kötetben egy részlet, amely többet ér a körülötte álló statisztikáknál. 2009-ben, számolnak be a kutatók, összehasonlíthatatlanul nehezebb lett rávenni az elit tagjait a válaszadásra. Sokan intoleránsnak bizonyultak; többen a felkérés és a kérdések miatt a kutatásvezetőknél és hivatali vezetőiknél tiltakoztak. A korábbi három időpontban erre egyszer sem volt példa. Az az elit, amely egy szociológiai kérdőívre úgy válaszol, hogy felhívja a főnöködet, mindent elmondott a saját viszonyáról az elszámoltathatósághoz — és ezt 2009-ben mondta el.

A második a mérce. Az elit azt is eldönti, mi számít jónak. Ez a csendes, szerkezeti funkciója: hatalomtól független mércét tartani, hogy a kudarcot ki lehessen mondani. Erre a feladatra a kultúra elitje van kijelölve — és ugyanez a felvétel róluk ezt állapította meg:

“Kiszolgáltatottak az állami forrásoknak és az azok felosztása fölött diszponáló döntéshozóknak” — Kovách Imre: Előszó, 2011: 11.

Egy ilyen helyzetben lévő kulturális elit nem tud független minőségi mércét tartani. És amikor nem tud, a jó csendben azt kezdi jelenteni: támogatott.

Ez — és nem a véleményem bármelyik konkrét előadásról — a magyar kultúra támogatási korszakának valódi vádirata. Nem az, hogy rossz dolgok készültek. Hanem hogy az ország elvesztette a képességét, hogy ezt kimondja.

Tedd egymás mellé a kettőt, és megkapod az újratermelődés mechanizmusát. Vedd el a belépést, és új nem érkezik. Vedd el a mércét, és senki nem mondhatja, hogy nincs ott helyed. A pénz az, amit egy kisajátító elit elvesz. A belépés és a mérce az, amelyekkel biztosítja, hogy holnap is elvehesse.

A nép megérdemli a vezetőit és ez miért nem igaz

Van ennek az érvelésnek egy lusta változata, amelyben az egész társadalom bűnrészes, és ezért senki nem felelős. A nép megérdemli a vezetőit, tartja a mondás. Érdemes pontosan kimondani, miért téves.

Szervezeti nézőpontból Edgar Schein32 válasza az, hogy a kultúra nem valamiféle köd, amely az intézmény fölött lebeg. Annak felhalmozódott lenyomata, amit a vezetés jutalmazott. Abban ölt testet, hogy a vezetők mire figyelnek, hogyan osztják a státust, és hogyan viselkednek válsághelyzetben. Ezen az alapon az elit és a kultúra nem ugyanaz. Az elit állítja elő a kultúrát. Az a vezető, aki a lojalitást jutalmazza a teljesítmény helyett, nem passzívan tükröz egy bizalomhiányos kultúrát. Gyártja azt.

Chris Argyris és Donald Schön33 ezt olyan formába élezi, amely ténylegesen ellenőrizhető. Megkülönböztetik a vallott elméletet — amit a vezetők mondanak arról, mi vezérli őket — a használt elmélettől: attól, amit valójában jutalmaznak.

In Hungary, unusually, both halves have been measured. On the espoused side, a 2008 survey coordinated by György Lengyel and Gabriella Ilonszki questioned eighty members of parliament and forty senior business leaders (heads of major companies, banks and employers’ associations). It found support for competition running through the whole elite. The same elite was more sceptical about the EU than its European counterparts, but on competition there was no ambiguity. On the theory-in-use side, the elite survey a year later found that within this same stratum, higher status went with a larger network of connections, not with better performance.

Magyarországon, szokatlan módon, mindkettőről van mérésünk. A vallott oldal: a Lengyel György és Ilonszki Gabriella koordinálta, 2008-ban publikált vizsgálat nyolcvan országgyűlési képviselőt és negyven gazdasági felsővezetőt kérdezett meg — nagyvállalatok, bankok és munkaadói érdekvédelmi szervezetek vezetőit.34 Eredménye szerint az egész elitre jellemző a versenypártiság. Ugyanez az elit európai összevetésben inkább szkeptikus volt az EU-val szemben — a verseny megítélésében azonban nem volt kétértelműség. A használt oldalról nézve az egy évvel későbbi elitfelmérés azt mutatta, hogy ugyanezen a társadalmi rétegen belül a magasabb státusz nem a jobb teljesítménnyel, hanem a kiterjedtebb kapcsolati hálóval járt együtt.35

Két külön kutatás, átfedő, de nem azonos mintán — ezt be kell számítani. A kép mégis nehezen félreérthető: versenyt vallanak, és kapcsolatot jutalmaznak. Pontosan az a rés, amelyet Argyris és Schön leír, csak nem egy szervezetben, hanem egy ország vezető rétegében.

És van egy harmadik mérés is, amely a felelősségvállalásról szól. Mint láttuk, a politikai elit tagjainak csak 36 százaléka tartja magát a politikai elit tagjának.36 Az az elit, amelyik nem ismeri el, hogy elit, nem is fogja vállalni az elit felelősségét.

Ezért kell a társadalom többi részének viselkedését következményként olvasni, nem párhuzamos bűnként. A TÁRKI 2009-es zárójelentése37 közvetlenül megmérte a magyar társadalom értékszerkezetét — a tanulmány címe önmagában is diagnózis: bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus. Az utóbbi azt a várakozást jelenti, hogy nem a piac és nem az egyén, hanem az állam a megélhetés forrása. Ebben a szerkezetben a hatalomhoz fűződő személyes kapcsolat ápolása nem jellemhiba. Ez a domináns stratégia. A hálapénz, a kijátszott szabály, az ügyeskedés, amelyre nemzeti leleményként szoktunk büszkék lenni — ezek racionális alkalmazkodások egy olyan ösztönző szabályhoz, amelyet máshol írtak, méghozzá azok, akik hasznot húznak belőle.

Simon Gächter és Jonathan Schulz38 kísérleti becsületesség-mérést vetettek össze a szabályszegés elterjedtségének intézményi mutatóival, és azt találták, hogy az egyéni becsületesség mérhetően gyengébb ott, ahol a szabályszegés általános — az intézmények alakítják a jellemet, nemcsak fordítva. A vizsgálatuk nem tartalmazta Magyarországot, ezért mechanizmusként vegyük, ne rólunk szóló mérésként. De itt épp a mechanizmus a lényeg: a felelősség azé, aki a szabályt írja, nem azoké, akik igazodnak hozzá.

A teszt, amely eldönti: a határ

Ezen a ponton az olvasónak joga van gyanakodni, hogy mindez csak egy bonyolult módja annak, hogy azt mondjuk: a magyarok már csak ilyenek. Van rá döntő válasz, és több mint húsz éve ott van a szemünk előtt, rossz címszó alatt iktatva: „agyelszívás”.

Magyar orvosok, ápolók, mérnökök, kutatók vagy egyéb magasan képzett szakemberek elmennek. Münchenben, Bécsben, Manchesterben és Koppenhágában nem tűnnek ki semmivel. Nem hősök lesznek — normálisak. Sorban állnak. Dokumentálnak. Nem tesznek semmit borítékba. Nincs róla felvételem, csak annyi, amennyit bárki lát, akinek van kint dolgozó ismerőse.

Ugyanazok az emberek. Ugyanaz az iskola. Ugyanaz a himnusz, ugyanazok a nagymama-történetek, ugyanazok a viccek arról, hogy a világ összeesküdött ellenünk. Más viszont a jutalmazási szabály — és más a viselkedés. Nem azért, mert ott tiszta minden; nem az. Hanem mert miután átlépték az országhatárt, megváltozik, hogy mi éri meg a legjobban.

Ami tehát Magyarországgal baj, az nem a magyarokban van, hanem azokban a pozíciókban, amelyeket Magyarország kínál nekik — a pozíciókat pedig azok alakítják, akik eldöntik, mit jutalmaznak. Ez magyarázza azt is, miért nem épül fel soha igazán a nyomás a szabály megjavítására: azoknak van a legerősebb okuk működő rendszert követelni, akik a legkönnyebben el tudnak menni, és elmenni könnyebb, mint megjavítani. Ahogy Hirschman leírta, a kivonulás helyettesíti a tiltakozást39 — és minden távozás csökkenti annak politikai költségét, hogy minden maradjon a régiben.

Három dolog, amiben tévedhetek

Nem vagyunk egyedülállóan rosszak, és az összehasonlító adatok ezt világosan kimondják.

Az 1992–93-as kutatásban „minden elitcsoportra igaz, hogy Magyarországon volt a legnagyobb mértékű a cirkuláció”, és „az elit kiválasztódása korábban is meritokratikusabb volt, mint a másik két vizsgált országban” (Lengyelország és Oroszország).40 Jacek Wasilewski lényegében azonos nómenklatúra-pozícióőrzést talált Magyarországon, Lengyelországban és Oroszországban — a nyugdíjba vonulókat leszámítva nagyjából kétharmaduk megőrizte elitstátusát.41 Higley és Lengyel György szerint mindhárom átmenet az elitcirkuláció klasszikus példája volt: békés és fokozatos, ugyanakkor kellően mélyreható ahhoz, hogy kiszorítsa az elit szerepeire alkalmatlan szereplőket.42 A 1992–93-as kutatás eredményeihez korlátot maguk a szerzők tettek hozzá: az 1993-as adatok túlbecsülték a cirkuláció mértékét, mert az első kormányzati ciklus adminisztratív úton erőltetett elitcseréje után visszarendeződés következett.

A cseh kuponos privatizáció pedig, amelyet Küllői jobb modellként állít elénk, nem működött jobban. A kuponok kiosztása után jött az, amit a csehek tunelovánínak (csatornázás) neveznek, ami a befektetési alapok módszeres kifosztását és a kisrészvényesek kiszorítását jelentette a cégekből. Legismertebb figurája Viktor Kožený, aki tízszeres hozamot ígért, és a kampányával rávette a cseh háztartásokat, hogy a kuponjaikat az ő alapjaiba tegyék, majd kiszivattyúzta belőlük a pénzt. Egy cseh pénzügyi elemző 2005-ben úgy becsülte, hogy a csehek mintegy háromnegyede már kedvezőtlenül ítélte meg a kuponos privatizációt.43

Az én érvem egy jutalmazási szabályról szól, nem nemzeti alacsonyabbrendűségről, és épp ez az a bizonyíték, amely kikényszeríti a különbségtételt.

Valami tényleg megváltozott, és nem tehetek úgy, mintha nem.

Csite András, Himesi Zsuzsa és Kovách Imre44 kutatása szerint 2001-re a politikai tőke csökkenő szerepet játszott az elitbe jutásban, és a hazai magáncégek alapítói lettek a gazdasági elit legnépesebb csoportja. Következtetésük: az ezredfordulóra a magyar gazdaságban véget ért a posztszocializmus. Ha ez igaz (és ez az ő adatuk, nem az enyém), akkor 2010 volt a politika visszatérése, egy valódi törés. Nem állítom egyáltalán azt, hogy soha semmi nem változott. Hanem az, hogy ami 2010 után visszatért, azért tért vissza ilyen könnyen, mert a kiválasztási norma közben egy pillanatra sem mozdult el. A piaci közjáték azt változtatta meg, hogy ki jár jól. Azt nem, hogy mit jutalmaznak.

Nem vagyunk tekintélytisztelő társadalom.

Magyarország Hofstede-féle hatalmitávolság-pontszáma 46 — mérsékelt, inkább alacsony.45 A Hogan Assessments 2025-ös, több mint 350 magyar középvezetőt és felsővezetőt vizsgáló mérése szerint a Megfelelési Készség (Dutiful) skálán tizenkét percentilisponttal a globális benchmark alatt vannak — a leírás szerint önálló gondolkodásúak, és hajlandók megkérdőjelezni a tekintélyt.46 Ugyanez a mérés az Elismerést (Recognition) találta a legerősebb motivációjuknak, az Ambíciót (Ambition) jóval a globális átlag felett, az Altruizmust (Altruism) pedig a leggyengébbnek. Több forrás is jelzi, hogy nem nagyon tisztelünk tekintélyt, és hogy a vezetőink látszani akarnak, nem elrejtőzni.

A kép tehát nem egy engedelmes népességet mutat a hierarchia alatt. Valamivel keményebben fogalmazva, Magyarország nem szervilis társadalom. De az együttműködésben nem jeleskedik. Alacsony tekintélytisztelet, alacsony altruizmus, nagyon magas versengő teljesítményorientáció, alacsony engedékenység. Nem alattvalók nemzete — egyénileg magabiztos emberek nemzete, gyenge közösségi normákkal, akik mind egy olyan játszmát játszanak, amelyről meg vannak győződve, hogy zéró összegű.

Küllői észrevette a tünetet anélkül, hogy megnevezte volna az okát: „valahogy itt mindig zéró összegű játszmát játszottunk.” Ami azt jelenti, hogy az elit nem idegen kaszt, amely fölöttünk ül, hanem egy eloszlás nyerő vége, amely végigfut az egész társadalmon. Attól viszont, hogy ugyanabban az eloszlásban vagyunk, még nem lesz közös a felelősség: az eloszlásnak csak az egyik vége írja a szabályt.

Az első száz nap még nem ítélet

2026 áprilisában a magyar választók tizenhat év után leváltották az Orbán-kormányt. Felemelő dolog látni, hogy a társadalom, amikor kell, tud lépni, és minden érvelés, amely ezt nem tudja befogadni, téves. Nem tudom, mit épít majd az új kormány az első száz nap után. Senki nem tudja. Egyelőre csak jelek látszanak. Ezek a jelek egyelőre nem túl biztatóak.

Amit ma el lehet mondani, hogy az eszközöket még nem szerelték le, csak gazdát cseréltek. A közmédia irányítása, az állami hirdetések elosztása, az egyetemi alapítványi kuratóriumok, a közbeszerzési mérlegelés — mind megvan, mind használható. Hogy használják-e, az a személyekről szóló kérdés. Hogy rendelkezésre állnak, az a rendszerről szóló kérdés — és erre már megvan a válasz.

Van pár példa, amit csak óvatosan szeretnék előadni, mert tudom, hogy egyetlen kinevezés vagy egy hiba még nem rendszer.

Az egyik: 2026. április 30-án, tizennyolc nappal a földcsuszamlás után, a leendő miniszterelnök a sógorát jelölte igazságügyi miniszternek.47 Másnap megvédte: elismerte, hogy a rokoni kapcsolat „komoly dilemmát” jelentett, és hogy a kritika érthető, a jelöltet pedig azzal méltatta, hogy a mozgalomnak a legelejétől kezdve része volt. Magyar hozzátette, hogy a húga felfüggeszti bírói tisztségét, és hogy a miniszter munkája a lehető legnyilvánosabb lesz, minden döntése átlátható. Ez tisztességes válasz — és pontosan a probléma. Az átláthatóság ígéret, nem szabály. Attól függ, ki ígéri. Az árulkodó nem a kinevezés, hanem az, hogy a védekezés a jóindulatra hivatkozik, nem egy eljárásra: az elejétől velünk volt. Ez patronális igazolás, annak az embernek a szájából, akit a paternalizmus felszámolására választottak meg, a második héten.

És van egy második adat is, amely nem jelent vádaskodást senki ellen. Az újonnan kinevezett gazdasági és energiaügyi miniszter, harminchét évet töltött a Shellnél többféle pozícióban, legutóbb globális ügyvezető alelnökként, 45 000 töltőállomásért felelve 85 országban.48 Első ránézésre pontosan az a kinevezés, amelyért ez az ország könyörgött: egy magyar, aki kiment Nyugatra, versenyzett egy globális cég csúcsán, és visszajött. A vagyonnyilatkozata alapján a legvagyonosabb kormánytag többek között mintegy 8,7 millió euró értékű részvényállománnyal rendelkezik. Bár a vagyonnyilatkozat nem sorolja fel tételesen a Shell-részvények számát,49 júliusban a Fidesz követelte, hogy adja el részvényeit, azzal vádolva őt, hogy majdnem egy milliárd forintot keresett az olajárak emelkedésén.50

Marad valami, és az érdekesebb, mint a vád. Harminchét évig olyan világban dolgozott, ahol ez a kérdés fel sem merülhetett volna. Minden nagy multinacionális cégnél van összeférhetetlenségi szabályzat; aki dolgozott ilyenben, évente aláírta a nyilatkozatot, rendszerint a korlátozott értékpapírok listájával együtt. Most egy ország energia- és üzemanyagpolitikáját alakítja, ismeretlen mennyiségű részvényt tart egy globális energiacégben, és semmi nem kötelezi arra, hogy eladja, vagyonkezelésbe adja, vagy akár csak megmondja, mennyi az.

Semmi okom feltételezni, hogy bármi helytelent tett. Nem állítom ezt. A lényeg szerkezeti, és ugyanaz, mint minden fentebbi: a magyar állam gyengébb összeférhetetlenségi mércét támaszt a gazdasági és energiaügyi miniszterével szemben, mint amilyet a korábbi munkáltatója támasztott vele szemben alkalmazottként. Egy londoni compliance-osztály ezt egy délután alatt lezárta volna, egy űrlappal. A mi szabályaink nem követelik meg, hogy egyáltalán lezárják — így nem is zárul le, a kérdés nyitva marad, és a válasz teljes egészében azon múlik, milyen ember tölti be éppen a hivatalt.

Így néz ki egy gyenge jutalmazási és ösztönző szabály belülről. Nem tesz senkit korrupttá. Egyszerűen nem hajlandó szerkezetivé tenni a tisztességet, és ránk hagyja a reménykedést.

Küllői derűlátóbban nézi az új kormányt, mint én, és talán ezért kalibrálta ezt pontosabban, mint ahogy nekem sikerülne:

„Történt az elején két hiba. Egy rokonnak a bevétele… meg egy olyan miniszter, aki túl sok ellenállást váltott ki, és mind a kettőben történt korrekció. Hogy ez azért történik, mert a hibázás kultúrája jó-e, vagy azért, mert nem akartak olyat, ami a közvéleményt borzolja — azt majd az idő eldönti.” — Küllői, 2026.

A lista

Minden ilyen írás ugyanúgy hal meg. Felépít egy rendszerszintű kritikát, eljut oda, hogy a rendszer a probléma, és kifinomult indokot ad az olvasónak arra, hogy ne csináljon semmit. Ez a befejezés nemcsak lehangoló, hanem kényelmes is — pontosan azoknak, akikről szól.

Legyek tehát konkrét a kijáratot illetően, mert van kijárat.

A jutalmazási szabály nem lelki állapot. Le van írva. Ott él a közbeszerzési értékhatárokban és az egyajánlatos eljárások tűréshatáraiban. Az állami hirdetések elosztását szabályozó rendelkezésekben. A közérdekű vagyonkezelő alapítványok irányítási szabályzataiban. Az adóátirányítási konstrukciók megtervezésében. A közmédia kinevezési eljárásaiban. Ezek dokumentumok. A dokumentumokat át tudja írni egy felhatalmazással bíró kormány, és ennek a kormánynak van a legnagyobb felhatalmazása, amit tizenhat éve bárki kapott.

A jobb elit nem kívánság kérdése. A kívánságot mérhető elvárásokká kell fordítani, azokat pedig ellenőrizni lehet. Egyelőre öt területet nyitnék, amelyekre vissza fogok térni:

A maradék négy azt méri, mi a válasz.

Az érvem konkrét előrejelzést tesz: a személyek cserélődnek, a szerkezet nem. Ezt nem kell hinni, ellenőrizni lehet. Ha 2028-ra az egyajánlatos eljárások aránya és a közbeszerzési kockázati mutatók érdemben csökkennek, közpénz kedvezményezettjei között a koncentráció is csökken— nemcsak a nevek változnak —, akkor az már egy nagy lépés lesz az ösztönző rendszerek megváltoztatására, és akkor én tévedtem. Én nagyon szeretnék tévedni.

Ha ez így lesz, akkor tényleg rendszerváltás zajlik majd!

Végszó

Az elitalku nem jelent mást, mint azt, hogy több jutalom jár több felelősségért. Magyarországon már harminchat éve ismételjük az első részét ennek a mondatnak, míg a második részt általában csendben kitöröljük. A legfontosabb kérdés előttünk nem az, hogy ezek az emberek jobbak-e az előzőeknél. A legtöbbjük valószínűleg jobb. Az igazi kérdés az, hogy szándékozik-e bárki átírni azt, amit ez az ország jutalmaz.

Ez a kérdés nyomot hagy, ezért végre egyszer ellenőrizni is lehet.

Magyar nyelvű változat — az eredeti, angol írás itt érhető el.

ABSZTRAKT

A tanulmány a politikai pártot vállalatként, vezetőjét vezérigazgatóként kezeli, és Orbán Viktornak a vereség után, a 32. Fidesz-kongresszuson mondott beszédét úgy értelmezi, mint a vezérigazgató beszámolóját a részvényeseknek egy katasztrofális évről. A teljes beszéd mondat szintű tartalomelemzése (252 állítás, 2 708 szó, 32 perc) minden egységet a marketingmix négy P-je és három további dimenzió mentén kódol: a mi–ők viszonyítás, a valencia (az előjele annak ahogy a párt önmagáról beszél), valamint az attribúció (a vereség okainak belső vagy külső elhelyezése) és a mélység. A beszéd érdemi idejének kétharmadát maga a párt kapja, a vereség tíz felsorolt oka közül mégis csak egy szól a termékről, és egyik sem állítja, hogy a termék rossz lett volna. A kudarc okaira adott magyarázatnak nagyjából a harmada-kétötöde kifelé mutat; a menedzsment által felvállalt okok között a végrehajtási hibák közel négyszeres túlsúlyban vannak a lényegi hibákkal szemben; a párt saját ajánlatát pedig kétszer annyi dicséret védi, mint amennyi önkritika éri. Részvényesi kommunikációként a dokumentum hozzáértő kampány-utóelemzés, amely azonban sosem vizsgálja meg a terméket vagy a márkát. A tanulmány mindezt a szemfényvesztés áraként értelmezi — egy elbeszélés-központú kormányzási modell áraként, amely a lényegi problémákat kommunikációs problémaként kezeli. Ez abban a pillanatban válik láthatóvá, amikor a modell kétszeresen is csődöt mond: a szemfényvesztés megszűnik hatni arra a választói körre, amelyre a legnagyobb szükség lett volna, szerzője pedig már nem képes a sajátjaként felismerni a kudarcot.

01

A vállalat, a vezérigazgató és az éves beszámoló

Képzeljük el a Fidesz pártot tőzsdei vállalatként. A tagok és a szavazók a részvényesek, a vezető a vezérigazgató, a parlamenti frakció az igazgatóság, a statisztikai hivatalok és a választási bizottság pedig a könyvvizsgálók, akik közzéteszik a beszámolót. A választás a közgyűlés, ahol a vezetői megbízatást megújítják — vagy megszüntetik. Ezúttal négy egymást követő kétharmad és tizenhat kormányzati év után a szerződést felmondták: a vállalat súlyos vereséget szenvedett, és ellenzékbe került. Az itt elemzett kongresszusi beszéd az, amit a vezérigazgató közvetlenül ezután a részvényeseknek mondott. Ez az éves beszámoló, amely a vállalat történetének legrosszabb éve után született.

A sorozat egyik korábbi tanulmánya amellett érvelt, hogy egy stabil, de alulteljesítő “vezérigazgatót” (kormányfőt) egy metaforikus piros lappal kellene kiállítani, ugyanúgy ahogyan az aktivista befektetők is távozásra kényszerítik azt a menedzsmentet, amely egy évtizeden át lemarad a szektorától. Erről írtam a Would You Red Card Your CEO? Beyond Stability — Benchmarking Orbán’s Government Against Its Regional Peers című tanulmányban. Az írás nyomán egy olvasói kérdés érkezett: készíts hibaelemzést — hogyan jutott idáig a vállalat? Ez a tanulmány éppen ezt a kérdést feszegeti: nem futtatja le újra az összehasonlító gazdasági adatokat, hanem azt a hibaelemzést vizsgálja, amelyet maga a vezérigazgató adott elő, és azt kérdezi, megüti-e azt a mércét, amelyet bármely igazgatóság elvárna egy ekkora kudarc utáni utóelemzéstől.

Van egy konkrét, előzetes elvárás, amelyet tesztelhetünk. Egy korábbi, a politikai márkaépítésről szóló írás egy mechanizmust vázolt fel: amikor az alaptermék meginog, a kommunikáció egyre hangosabbá válik, hogy ezt ellensúlyozza — erről szól a The Politics of Persuasion: Strategic Branding in Hungary's Electoral Landscape című írás. A 2026-os vereségbeszéd a természetes kísérlet. A termék immár kimutathatóan megbukott — a vállalat elveszítette a mandátumát. Vajon a menedzsment e verdikttel szembesülve végre a termék vizsgálatához fordul? Vagy inkább még több kommunikációhoz nyúl? Vagy ez már a Fidesz Nyrt. halotti beszéde?

02

Keret és módszertan

Az elsődleges nézőpont szándékosan üzleti: a marketingmix négy P-je, egy pártra alkalmazva. A Termék (Product) az ajánlat, amelyet a vállalat kínál és teljesít — a szakpolitikai program, a kormányzati teljesítmény, a vezetők és jelöltek, valamint a márkaidentitás. Az Ár (Price) az a nem pénzbeli költség, amelyet a szavazó a választásáért fizet — adók, ideológiai távolság, észlelt kockázat és a tett ígéretek. A Hely (Place) a disztribúció és az elérés — a médiacsatornák, a terepszervezet, a digitális jelenlét. A Promóció (Promotion) maga a kommunikáció. A keret azért hasznos, mert szétválasztja azt a két dolgot, amelyet a köznapi politikai kommentár összemos: annak bírálatát, amit a vállalat kínál, és annak bírálatát, ahogyan ezt az ajánlatot értékesíti.

A beszédet 252 mondat szintű állításra bontottuk; mindegyik egy domináns P-kódot kapott, a nem érdemi anyagra (köszöntések, ügyrendi mondatok, számozás, taps) pedig külön kategória szolgált. Mivel a forrás időbélyegzett átirat, a figyelmet három módon is mérjük — említések, szavak és a beszédidő másodpercei szerint. Ezután három további dimenziót kódoltunk: egy mi/ők címkét; egy valencia-címkét (a saját oldalról pozitív, önkritikus/negatív, vagy az ellenfél elleni támadás); és — a vereséget kifejezetten magyarázó állítások részhalmazán belül — az okok attribúcióját (belső vagy külső) és mélységét (végrehajtás, teljesítés vagy lényeg). A teljes vizsgálati alap, a lefedettség és az állításonkénti adatok a mellékelt módszertani adatlapon találhatók.

Három megkötés keretezi a következőket. A kódolás értelmező munka: egy másik kódoló néhány állítást máshová sorolna, az összkép azonban stabil marad. Ez egyetlen szöveg elemzése — az adatok egyetlen beszéd leíró arányai, nem mintavételen alapuló becslések —, ezért statisztikai következtetést nem vonunk le.

03

Mire figyel a beszéd?

Beszédidő szerint egy kategória dominál. A termék — a teljesítmény, az értékek, az átszervezés, a vezetés — az összes érdemi beszédidő nagyjából kétharmadát teszi ki. Naivan olvasva ez úgy fest, mintha a vállalat hosszasan önvizsgálatot tartana. Ez az olvasat abban a pillanatban összeomlik, amint a figyelmet a valencia szerint súlyozzuk, és az oksági (kauzális) szakaszon belül helyezzük el.

A vereség tíz megnevezett oka

Az elemzés szempontjából döntő rész szűkebb, mint a teljes beszéd: a vereség tíz felsorolt oka. Itt a termék — nagy összidejétől függetlenül — szinte eltűnik mint ok.

A tíz pontból hét a kampány végrehajtásáról szól — az üzenetről és a csatornákról (ami egyáltalán nem véletlen, hiszen néhány évnyi meggyőzésre épülő márkaépítés után Orbán kommunikációja propagandává keményedett — erről bővebben írtam itt: Beyond Branding: Us vs. Them Orbán’s Shift from Persuasion to Friend–Enemy Propaganda). Egy az Árról. Pontosan egy a Termékről — és az sem nevezi rossznak az ajánlatot; azt mondja, a növekedés elmaradt, ezt főként a háborúra és Brüsszelre hárítja, a párt célzott intézkedéseit pedig sikerként védi.

A teljes diagnózisban a vállalat egyetlen egyszer sem nevezi meg a szakpolitikáját, a teljesítményét, a vezetését vagy a tizenhat éves kormányzását a vereség okaként.

04

Mi és ők: miről szól a beszéd

A vereségbeszéd — nem meglepő módon — túlnyomórészt befelé fordul: a beszédidő mintegy 60%-a „mi”, mintegy 15%-a „ők”. A kifelé mutató anyag azonban nem egyenletesen oszlik el; két regiszterben sűrűsödik, és a szétválás szinte tiszta.

Amikor a vállalat a termékéről beszél, magáról beszél (92% „mi”). Amikor a költségről és a kockázatról (Ár), vagy amikor támadásba megy át (Promóció), az ellenfélről beszél (77%, illetve 59% „ők”). A minta világos: önmagunkat jellemezzük, amikor az ajánlatról van szó, az ellenfelet pedig akkor, amikor a költség, a kockázat és a magatartás kerül szóba.

05

Dicséret és bírálat: az önmagáról szóló beszéd előjele

A legárulkodóbb metszet a valencia — és ez borítja fel a naiv olvasatot. Amikor a vállalat a saját termékéről beszél, vizsgálja azt, vagy védi?

A termék a védőbeszéd kirakata: az ajánlatról szóló önjellemzés több mint kétszer annyira dicsérő, mint önkritikus — teljesítmény-ünneplés, az értékek megerősítése, a feddhetetlenség védelme. A termékre fordított beszédidő kétharmada túlnyomórészt az ajánlat védelme, nem a vizsgálata. Az Árat egyáltalán nem hibáztatja. A Hely és a Promóció a gyóntatófülke — de az itteni önkritika csekély terjedelmű, a Promóció beszédidejét pedig nem az önvizsgálat, hanem az ellenfél támadása uralja.

06

Az attribúció és a mélység: a mentség anatómiája

Ha az oksági (kauzális) részhalmazt aszerint kódoljuk, hogy hová helyezi a hibát és milyen típusú hibáról van szó, teljessé válik a kép.

A vereség magyarázatának minden öt szavából kettő a “vállalaton” kívülre helyezi az okot — a háborúra, Brüsszelre, az algoritmusokra, az ellenfélre. A menedzsment által felvállalt okok túlnyomó többsége pedig a végrehajtásról szól, nem a lényegről. A vékony „lényegi” szelet ráadásul gyengébb, mint amilyennek látszik: két állítás azt ismeri el, hogy a szavazók elutasították az ajánlatot — nem azt, hogy az ajánlat rossz volt —; egy erényként keretezi a túlígérés elutasítását; az egyetlen egyértelmű lényegi bírálat pedig az üzenetre vonatkozik, nem az ajánlatra.

A lefedettségi mátrix

Ha a marketingmix négy P-t aszerint állítjuk szembe, hogy a diagnózis melyiket hogyan kezeli, láthatóvá válik a hiányzó láncszem: egy cella üresen marad.

Az a cella, amely rögzítené annak lényegi elismerését, hogy a termék rossz volt, üres. A márka és a hírnév egyáltalán meg sem jelenik, mert nem termel oksági állítást: az egyetlen őszinte reflexió a márkára — hogy tizenhat kormányzati év fegyelmezett, hideg, „szinte katonai” gépezetté formálta a pártot — az átszervezés indoklása alá van sorolva, sosem a vereség okai közé.

A „vállalatvezető” hosszan és átéléssel beszél szinte mindenről, kivéve arról, hogy van-e még igény arra, amit árult.

07

Az audit: a poszt-mortem elemzés osztályzása

Térjünk vissza a részvényesi kerethez. Egy igazgatóság, amely a vezérigazgató beszámolóját olvassa egy katasztrofális évről, néhány próbát alkalmaz. A tartalomelemzés mindegyikre választ ad, és a válaszok következetesek.

A Wikipédia szerint az Argyris-féle szakadék a vallott elmélet (espoused theory) és a ténylegesen alkalmazott elmélet (theory-in-use) közötti ellentétet jelöli. Chris Argyris professzor szerint ez a szakadék azt mutatja, hogy az emberek és a szervezetek gyakran mást mondanak a céljaikról és értékeikről, mint amit a valódi cselekedeteik tükröznek. Ebben az esetben az Argyris-szakadék mérhetővé válik: a beszéd alázatot és felelősséget hirdet, miközben a kódolt viselkedés kétszeresen védi a terméket, a hibáztatás kétötödét pedig kifelé irányítja. A fordulat pedig Kotter-kérdés: az átszervezés a működési kultúrát és a szervezeti ábrát változtatja meg, nem az ajánlatot vagy a stratégiát. Azaz a menedzsment a gyárat javítja, nem a terméket.

Hol áll valójában a vállalat

A keret, amely a vállalat felemelkedését magyarázza, a szorult helyzetét is elhelyezi. Egy vesztes kormánypártnak az egyik vagy a másik tengellyel szembe kell néznie ahhoz, hogy őszintén diagnosztizálja magát.

A kongresszuson elhangzott elemzés egyik tengellyel sem néz szembe: a terméket sikerek együtteseként védi, a márka hírnevét pedig olyasminek tekinti, amit kívülről tettek a vállalattal.

08

A beigazolódó jóslat és a szemfényvesztés

Idézzük fel a vereség előtt felvázolt mechanizmust: amikor a termék meginog, a kommunikáció egyre hangosabbá válik. A 2026-os beszéd a próba, és tisztán átmegy rajta. A Termék immár a lehető legcáfolhatatlanabb módon megbukott — a vállalat elveszítette a mandátumát —, a menedzsment válasza pedig az, hogy kétszeres arányban védi a terméket, legnagyobb kifelé irányuló erőfeszítését pedig támadó kommunikációra összpontosítja: az ellenfél vagyonára, a luxusautókra, a koncepciós perekre. Termékkudarccal szembesülve a vállalat több Promócióhoz nyúl, nem a termékkel való szembenézéshez.

Ezt értjük azon, amikor a modellt szemfényvesztőnek nevezzük. A szemfényvesztés nem hazugság; az a szokás, hogy egy lényegi problémát kommunikációs problémaként kezelünk — abban bízva, hogy az, ahogyan egy dolgot bemutatnak, helyettesítheti azt, ami a dolog valójában. Tizenhat éven át kifizetődött ez a szokás, méghozzá bőségesen: négy kétharmadot nem gyenge kommunikátorok nyernek, és hiba volna a mesterséget puszta propagandaként lesöpörni. Ám a szemfényvesztés kétféleképpen bukhat meg, és a beszéd mindkettőt megmutatja. Az első: a trükk megszűnik hatni a közönségre — és épp ott mondott csődöt, ahol a látszatot a legnehezebb megrendezni: a fiatalok körében és a digitális térben, amelynek elvesztését a “vállalat” maga is elismeri. A második, csendesebb és veszélyesebb: a szemfényvesztő kezdi elhinni a saját trükkjét — az elbeszéléssel való kormányzás évei után a gépezet már nem tudja megkülönböztetni a történetet a lényegtől, ezért nem látja, hogy nem a bemutatás, hanem a termék bukott meg.

09

Következtetés

Annak alapján megítélve, ami valójában — a vezérigazgató beszámolója a részvényeseknek a vállalat történetének legrosszabb eredménye után —, ez a beszéd hozzáértő, sőt helyenként őszinte kampány-utóelemzés. Felvállalja a végrehajtási hibákat; a vezérigazgató személyes felelősséget vállal a stratégiai tévedésért; a megújítás valódi. De sosem vizsgálja meg a Terméket, sosem hibáztatja az Árat, sosem ismeri el a márkát, és a magyarázat minden öt szavából kettőt kifelé hárít. Az egyetlen dolgot, amelynek megállapítására egy utóelemzés létezik — hogy vajon a vállalat még mindig olyasmit gyárt-e, amit tényleg akarnak az emberek —, épp azt nem vizsgálja meg.

Ez a szemfényvesztés ára, és két részletben érkezik. Az első maga a vereség: elég sokáig kormányozz elbeszéléssel, és a történet meg a lényeg közötti rés addig tágul, amíg ott, ahol a legkevésbé tudod megrendezni, be nem tör a valóság. Az állítás őszinte változata szűk — a szemfényvesztés önmagában nem okozta a vereséget; a kormányzati fáradtság, egy ütőképes kihívó és a valós gazdasági időjárás egyaránt szerepet játszott. Amit a szemfényvesztés tett: hagyta, hogy egy lényegi probléma kezeletlenül halmozódjon, és késleltette a leszámolást, amíg a számla egyszerre érkezett meg. A második részlet az, amit ez a tanulmány valóban mér: a vállalat még most sem tudja megnevezni a problémát, pedig a számlát már kézhez kapta. A lehető legegyértelműbb lényegi ítélettel — az elveszített mandátummal — a kezében is még mindig marketingkudarcot diagnosztizál.

A szemfényvesztő elkezdte elhinni a saját trükkjét, márpedig egy cég, amely nem látja, miért bukott meg, nem is tudja kijavítani azt, ami megbukott.

Az, hogy egy ilyen dokumentum egyáltalán elhangozhat, és szerzője megtarthatja pozícióját, nem egyetlen beszéd furcsasága. Ez egy olyan rendszer kiszámítható terméke, amelyben a részvényesek négyévente egyszer üléseznek, az igazgatóság kézből vezérelt, a könyvvizsgálókat figyelmen kívül hagyják, és nincs visszahívási mechanizmus. Add a menedzsment kezébe saját kudarca történetének kizárólagos szerzőségét, és ezt a történetet fogja megírni. A gyógyír nem egy jobb beszéd, és nem egy jobb illúzió. A gyógyír az az elszámoltatási infrastruktúra — kötelező vállalások, nyilvános teljesítmény, valódi visszahívás —, amely rákényszeríti a vállalatot, hogy ránézzen arra a tengelyre, amelyre nem szívesen nézne. Enélkül minden utóelemzés végső soron sajtóközlemény.

Módszer és adatok

Orbán Viktor 32. Fidesz-kongresszuson mondott beszédének nyilvános átiratát (~32 perc, 2 708 szó) 252 mondat szintű állításra bontottuk, mindegyiket kódolva a marketing-P, a mi/ők viszonyítás és a valencia szerint; a vereséget kifejezetten magyarázó 34 állítást emellett a tulajdonítás és a mélység szerint is kódoltuk. A beszédidőt az átirat időbélyegeiből származtattuk. Az ábrák egyetlen szöveg leíró arányai, nem statisztikai minta; minden kódolás értelmező jellegű, és teljes egészében közzétéve a mellékelt módszertani adatlapon és a mesterkódtáblában, újraelemzésre nyitottan. Munkaanyag a Red Card sorozatban.

Függelék:

Nem értesz egyet? Remek. Nem azért írok, hogy igazam legyen — azért írok, hogy próbára tegyenek. Hozd a „tizedik ember” nézőpontodat, a legélesebb ellenérvedet, vagy akár egy csendes kételyt. Néha az a leghasznosabb kritika, amelyik a saját gondolkodásomat billenti ki.

Ne feledd, iratkozz fel a további Critical Hungary elemzésekért!

Share Critical Hungary

Leave a comment

Magyar nyelvű változat — az eredeti, angol írás itt érhető el.

Magyarországot ritkán vizsgáljuk szervezetként, pedig a stagnálása azonnal szembetűnővé válik, ha a diszfunkcionális intézmények diagnosztikai eszközeivel nézzük, és megfigyeljük, hogyan vezet az elitje. Minden nagy szervezetben a vezetők formálják a kultúrát: az egészséges kultúrák fejlődnek, illeszkednek a küldetéshez, bizalmat és együttműködést építenek; a beteg kultúrákat önérdekű vezetés tartja fenn, ezek sodródnak, korlátoznak, és csendben szabotálják a fejlődést. Magyarország ma egyre inkább az utóbbihoz hasonlít: elitvezérelt rövidtávúság, megfelelés-központú normák az kezdeményezéssel szemben, összeegyeztethetetlen értékek, alacsony bizalom, és egy túlélésre — nem növekedésre — épülő mitológia. Ez kevésbé nemzeti jellemhiba, inkább vezetési és kormányzási kudarc — annak eredménye, hogy az elit homályban tartja a küldetést, és a működési kultúrát kontrollra, nem kreativitásra optimalizálja. Amíg a „Magyarország szervezet” irányítói nem kezdik stratégiai eszközként kezelni a kultúrát, és nem köteleződnek el egy jövőbe néző küldetés mellett, az ország egy elavult operációs rendszeren fog futni tovább — amelyet túlélésre, nem pedig előrehaladásra terveztek.

Ritkán beszélünk Magyarországról mint szervezetről. Egyszer megtettem a Piros lapot adnál a vezérigazgatódnak? című ellentmondásos esszémben.

Nemzetként beszélünk róla, hosszú történelmi ívként, sérelmek és győzelmek történeteként. De ha meg akarjuk érteni, miért nem sikerül Magyarországnak modernizálódnia, talán egy másik szemüvegre van szükségünk — egyre, amelyet a szervezettudományból kölcsönzünk.

Olyan szervezetkutatók, mint Edgar Schein1, amellett érvelnek, hogy a kultúra nem absztrakció; ez bármely intézmény operációs rendszere. A kultúra vagy elősegíti a hatékonyságot, vagy lerombolja azt. Nincs semleges terep. És — ahogy Schein újra és újra hangsúlyozza — a vezetés a kultúra elsődleges forrása. A vezetők hozzák létre, erősítik meg és termelik újra azokat a normákat, amelyek meghatározzák a szervezet viselkedését.

Ha ezt a (ellentmondásos) logikát alkalmazzuk Magyarországra — és úgy vizsgáljuk, ahogy Schein vagy Gareth Morgan vizsgálna egy nagy, gyengén vezetett vállalatot —, az ország stagnálása sokkal könnyebben érthetővé válik. Magyarország egyre inkább egy legacy szervezetre (legacy organization) hasonlít, amelynek vezetői elavult rutinokat tartanak fenn, mert azok az ő érdekeiket szolgálják. A politikai kiigazítások nem tudják felülírni ezt a mélyebb kulturális-strukturális problémát.

Az alábbiakban Schein klasszikus kulturális diagnosztikáját használom — a szervezeti elemzésben széles körben alkalmazott tizenkét elemet —, hogy feltérképezzem Magyarország működési kultúráját. A kép kényelmetlen, de tisztázó erejű.

1. Megfigyelhető viselkedés: állandó túlélési üzemmód

Schein a megfigyelhető viselkedést a kultúra „felszíni szintjének” nevezi. Magyarországon ez a viselkedés egy rövidtávúságba zárt szervezetet jelez: túlélés a stratégia helyett, rögtönzés a tervezés helyett, konfliktuskerülés a koordináció helyett.

Ezek a viselkedésformák nem az emberek jellemvonásai; egy olyan vezetői osztály kimenetei, amely a megfelelést és a taktikai túlélést jutalmazza a hosszú távú gondolkodás helyett.

2. Csoportnormák: megfelelés a kezdeményezés helyett

Amy Edmondson2 szerint a pszichológiai biztonság az innováció alapja. Magyarországon ennek az ellenkezője igaz. Az informális normák hallgatásra, lojalitásra és a láthatóság kerülésére ösztönzik az embereket. A kezdeményezést gyakran büntetik; a kockázatvállalást naivitásként könyvelik el. Az innovációt csak akkor tűrik, ha nem zavarja meg az elit hálózatait.

Ez nem véletlen — ez egy vezetés által létrehozott normarendszer, amelyben a kiszámíthatóságot többre becsülik a kreativitásnál.

3. Kinyilvánított értékek: „Nagyra tartjuk a szorgalmat" — de tényleg?

Chris Argyris3 különbséget tesz a kinyilvánított értékek (amit a vezetők mondanak) és a használatban lévő elméletek (amit a vezetők jutalmaznak) között.

A magyar elit nyilvánosan dicséri a szorgalmat, a versenyképességet és az összetartást.

De a mindennapi élet a vezetői ösztönzők által formált tényleges értékeket tárja fel: gyanakvást, defenzív individualizmust, lojalitási hálózatokat és informális kiskapukra épülő viselkedést.

A retorika és a valóság közötti szakadék Magyarország egyik legmélyebb strukturális hibája.

4. Formális filozófia: egy elavult működési kézikönyv

Schein megjegyzi, hogy a szervezetek mögöttes filozófiákra támaszkodnak — mély történetekre arról, kik ők, és miért léteznek. Magyarország filozófiáját, ahogyan azt az elit ápolja, a sérelem, a történelmi trauma és a defenzív kivételesség gyökerezteti.

Ez a narratíva egykor segített megőrizni az identitást fenyegetettség idején. Ma úgy működik, mint egy elavult küldetésnyilatkozat, amelyet egyetlen vezérigazgató sem mer újraírni — hasznos a legitimációhoz, de katasztrofális a modernizációhoz.

5. A játékszabályok: elsősorban a lojalitás, a hozzáértés opcionális

Gareth Morgan4 metaforája a szervezetről mint politikai rendszerről itt fájdalmasan pontosnak bizonyul. Mindenki ismeri a valódi szervezeti szabályokat: a kapcsolatok felülírják a hozzáértést, a hozzáférés felülírja a teljesítményt, és a „ne kérdőjelezd meg a hierarchiát” felülírja a „oldd meg a problémát” elvet.

Ezek a szabályok nem spontán normák; vezetés által kikényszerített ösztönzők, amelyek zárva, kiszámíthatóan és irányíthatóan tartják a rendszert.

6. Légkör: állandósult, alacsony bizalmú környezet

A szervezeti légkör, mondja Schein, az az érzelmi atmoszféra, amelyet a vezetők ösztönzőkön és kommunikáción keresztül teremtenek. Magyarország légkörét alacsony bizalom, fáradtság, beletörődés és minimális elvárások uralják.

Ez a légkör nem kulturális végzet — annak természetes eredménye, hogy a vezetők sebezhetőségként kezelik az átláthatóságot, és fenyegetésként az elszámoltathatóságot.

7. Beépült készségek: a rögtönzés mint alapvető kompetencia

A magyarok rendkívül alkalmazkodóképesek. A rögtönzés — az ügyeskedés — Magyarország legmélyebben beépült készsége. Karl Weick5 rámutat, hogy amikor a formális rendszerek csődöt mondanak, az emberek rögtönzött gyakorlatokat fejlesztenek ki, hogy a szervezet tovább működjön. Erről írtam korábban a korrupciót mint társadalmi ellenálló képességet bemutató cikkemben.

A magyarok kiváló rögtönzők, mert a vezetés nem épített olyan rendszereket, amelyek csökkentenék a rögtönzés szükségességét.

A rögtönzés nem stratégia; megküzdési mechanizmus.

8. Gondolkodási szokások: pesszimista paradigmák

Schein hangsúlyozza, hogy a szervezeti paradigmák — a közösen vallott feltételezések — alakítják, mit tartanak az emberek lehetségesnek. Magyarországon az uralkodó paradigma: „Semmi sem fog változni, mert semmi sem változik soha.”

Ez a pesszimizmus nem nemzeti jellemvonás; egy olyan vezetés kiszámítható kognitív következménye, amely elbátortalanítja az autonómiát, a kísérletezést és a hosszú távú tervezést.

9. Közös jelentések: siker = túlélés

Weick sensemaking-elmélete megmutatja, hogyan definiálják a szervezetek a sikert. Sok társadalomban a siker teljesítményt jelent. Magyarországon a siker gyakran túlélést jelent: a kockázatok elkerülését, a láthatatlanságot, az exponáltság minimalizálását.

Miért? Mert az elitvezetés régóta a stabilitást jutalmazza a kezdeményezés helyett, a lojalitást a teljesítmény helyett.

10. Metaforák és szimbólumok: a romantikus múlt

Schein megjegyzi, hogy a szimbólumok fejezik ki egy szervezet legmélyebb feltételezéseit. Magyarország elit által vezérelt szimbólumai — hősök, mártíromság, elveszett területek, örök küzdelem — a múlthoz horgonyozzák az identitást.

Ez olyan, mintha egy vállalat vezetése folyamatosan azt ünnepelné, ami valaha volt, ahelyett hogy megfogalmazná, mivé akar válni.

11. Artefaktumok: időben megfagyott intézmények

Az artefaktumok a kultúra látható megnyilvánulásai. Magyarország kulcsintézményei — iskolák, bürokrácia, média — legacy rendszerekként viselkednek. Megőrzik a régi munkafolyamatokat, ellenállnak az újaknak, és stagnálást jeleznek.

Ezek az artefaktumok vezetési döntéseket testesítenek meg — nem a közvélemény preferenciáit —, amelyek a kontrollt, a centralizációt és a kiszámíthatóságot részesítik előnyben a modernizációval és a rugalmassággal szemben.

12. Mítoszok és történetek: elitvezérelt függőség az áldozatszereptől

Weick megmutatja, hogyan magyarázzák a szervezetek a világukat a történeteken keresztül. Ezért van minden szervezetnek belső mítosza. Magyarország uralkodó történetei az árulás, a külső fenyegetések, a hősies kudarc és az állandó sebezhetőség köré épülnek.

Ezek egykor erősítették az összetartást.
Ma a diszfunkcióhoz rögzítik az országot, mert az elit folyamatosan újratermeli őket, hogy igazolja a központosított kontrollt és az alacsony elszámoltathatóságot.

Alapdiagnózis: egy vezetői kultúra, amely nincs összhangban semmilyen modern küldetéssel

Ha Magyarország vállalat lenne, bármelyik Kotter–Schein keretrendszert használó tanácsadó ugyanazt a verdiktet hozná meg:

A vezetői kultúra már nem támogatja a küldetést.
Ellenben támogatja:

• a túlélést, nem a fejlődést

• a kontrollt, nem a kreativitást

• a lojalitást, nem a hozzáértést

• a homogenitást, nem az innovációt

Ez nem a lakosság kudarca — hanem a vezetői ösztönzők kudarca.

Mi kell hogy változzon: a vezetésnek stratégiaként kell kezelnie a kultúrát

A szervezeti változás szakirodalma — Scheintől Kotteren6 át Amy Edmondsonig— egyértelmű:

A kultúra nem alulról változik.

Akkor változik, amikor a vezetők újradefiniálják:

• a küldetést

• az ösztönzőket

• a normákat

• a történeteket

• a szimbólumokat

• az elvárásokat

Magyarország elitje — politikai, gazdasági, adminisztratív, kulturális, akadémiai — elkerülte ezt, mert a jelenlegi kultúra az ő érdekeit szolgálja.

De egy modern nemzet nem tud virágozni egy olyan vezetői kultúrával, amely egy 20. századi fenyegetési környezetre lett optimalizálva.

Zárógondolat

Magyarország stagnálása nem a népének erkölcsi kudarca.

Ez egy olyan vezetői osztály által előidézett szervezeti kudarc, amely elavult operációs rendszert tart fenn.

A kultúrák tudnak változni.

De csak akkor, ha a vezetők abbahagyják a múlt pajzsként való kezelését, és felelősségként kezdik kezelni a jövőt.

Magyarországnak nincs szüksége új ideológiára.

Új vezetői kultúrára van szüksége — és egy küldetésre, amely végre előre néz.

Nem értesz egyet? Remek. Nem azért írok, hogy igazam legyen — azért írok, hogy próbára tegyenek. Hozd a „tizedik ember” nézőpontodat, a legélesebb ellenérvedet, vagy akár egy csendes kételyt. Néha az a leghasznosabb kritika, amelyik a saját gondolkodásomat billenti ki.

Ne feledd, iratkozz fel a további Critical Hungary elemzésekért!

Subscribe now

Share Critical Hungary

Leave a comment

Magyar nyelvű változat — az eredeti, angol írás itt érhető el.

2015 után Orbán nem hibázta el a meggyőzés művészetét – túllépett a márkaépítésen. Amikor a növekedés lelassult és nőttek a fenyegetettségi jelek, a kampányfényt döntéstervezésre cserélte: a zajt egyetlen világos tétre sűrítette – mi vagy ők –, majd ezt kézzelfogható, megszámolható dolgokhoz kötötte: munkahelyek, utak, nyugdíjak, rezsi. Az eredmény nem hangosabb szlogenek lettek, hanem egy egyszerűbb választási keret, amely a félelmet védelemre, a beszédet pedig teljesítésre fordította le. A kritikusok szerint ez romboló hatású, és a demokratikus ár tekintetében nincs is igazuk nélkül. Az ellenzék azonban többnyire csak tükrözi ezt a kettősséget, gonosztevőnek állítva be Orbánt, anélkül hogy hasonlóan érthető ellentételezést kínálna. Egy olyan piacon, ahol a figyelem szűkös, a bizalom pedig adagolt, a nyerő húzás nem az, hogy „legyünk kedvesebbek” – hanem hogy túltisztázzuk és túlbizonyítsuk a másikat: egy mondat arról, mi forog kockán, egy hiteles biztonságcsomag, és olyan bizonyíték, amelyet az emberek a számláikban és a fizetésükben éreznek – ez az, ami, sajnos, a mi-vagy-ők játszmát folyamatosan nyerővé teszi.

A kortárs magyar politikában Orbán Viktor miniszterelnök egy sajátos retorikai stílust alakított ki, amely egyre inkább alapos figyelmet érdemel.

Egy korábbi esszémben — A meggyőzés politikája: stratégiai márkaépítés Magyarország választási terepén. Orbán úgy nyert, mint egy márka. Az ellenzék még mindig nem tanulta meg, hogyan — rámutattam, hogy 2010 és nagyjából 2015 között a Fidesz fegyelmezett politikai marketing, narratívaépítés és márkastratégia révén tartós dominanciát épített ki.

2015 körültől azonban úgy tűnik, elmozdult a marketing iránytűje: a túlzás, a félelemkeltés és a felülről vezérelt üzenetküldés kiszorította a párbeszédet. Ami meggyőző márkaépítésként indult, propagandává keményedett; a jövőkép átadta helyét a fenyegetettség felfújásának – különösen ahogy a gazdasági ellenszél erősödött, és a „termék” egyre nehezebben volt eladható.

A márkaépítéstől a propagandáig – és a barát/ellenség fordulat

2015-től kezdve a kormányzati kommunikáció egyre inkább egy ellenséges kettősséget vett fel – barát vagy ellenség. Orbán harmadik és negyedik ciklusára az üzenetépítés normalizálta a folyamatos, háborús jellegű pózt, szimulált konfliktusokat színre vivve „ellenségnek” bélyegzett szereplők ellen. A húzás erősen rezonál Carl Schmitt (1888–1985), a német jogász és politikai teoretikus munkásságával, és úgy tűnik, közvetlenül schmitti premisszákra épít.

Schmitt fogalmai szerint ez a fordulat a politikai intenzívebbé válását jelzi: elmozdulást a meggyőző márkaépítéstől az egzisztenciális pozicionálás felé, ahol a kollektív identitás egy ellenség megnevezése révén forr össze.

Schmitt szerint a politikai lényege a barát–ellenség megkülönböztetés: egy közösség akkor válik politikaivá, amikor egy másik közösséget lehetséges egzisztenciális ellenfélként ismer fel. Az ellenség nyilvános (nem személyes), és nem erkölcsi vétek, hanem a szembenállás intenzitása határozza meg, amely erőszakos konfliktusba torkollhat. A lényeg nem az, hogy háborúnak kell bekövetkeznie, hanem hogy ennek lehetősége adja a politikának a maga sajátos súlyát, és ez hívja életre a döntő vezetést. Ez a kritérium alapozza meg Schmitt szuverenitás- és „kivétel”-fogalmát is: a szuverén dönti el, konkrét körülmények között, ki számít ellenségnek, és milyen rendkívüli intézkedésekre van szükség a politikai egység megőrzéséhez. A gyakorlatban ez a logika hajlamos „kivételeket” gyártani – olyan pillanatokat, amelyeket rendkívüliként kereteznek (migráció, „Brüsszel”, az ukrajnai háború, rendbontás), és amelyek rendkívüli intézkedéseket igazolnak az üzenetküldésben és a politikában.

Schmitt hatása mélyreható a politikaelméletben és az alkotmányjogi gondolkodásban; náci kötődése és tekintélyelvű elkötelezettségei azonban beárnyékolják örökségét, sokak szemében olyan gondolkodóvá téve őt, akit nélkülözhetetlen olvasni, de veszélyes csodálni.

„Schmitt nyomot hagyott szülőföldje, Németország négy különböző inkarnációján: a vilmosi Németország abszolutista rendszerén, a weimari Németország bukott köztársaságán, a náci Németország tekintélyelvű és totalitárius rendszerén, valamint a Németországi Szövetségi Köztársaság konszolidált demokráciáján."1

Fontos, hogy fogalmait a politikai spektrum egésze átvette – a baloldal is adaptálja Schmittet (például Mouffe/Laclau baloldali populista „nép kontra elit” keretezése és Agamben „kivételes állapot”-fogalma) a progresszív törekvések előmozdítására.

Egy kortárs példa

A kommunikációs stílus, amely egykor kompetens márkaépítést mutatott fel, ma már nemcsak szembeszáll a riválisokkal, hanem retorikailag megsemmisíti őket. Ahelyett, hogy érdemben foglalkozna a politikával vagy az ideológiával, az ellenfeleket gyakran illegitim, fenyegető karikatúrákká redukálja.

Íme egy példa arra, ahogyan Orbán 2025 szeptemberi Facebook-bejegyzése ezt a stratégiát egy megrázó kettősségbe sűrítette:

„Az ő fegyverük az agresszió. A hazugság. A hencegés. A lázítás. És végül: a pisztoly. Most már nemcsak szavakban, hanem fizikai valóságában is…”

„…Nekünk nincs fegyverünk. Az erőnk a szavainkban és a tetteinkben rejlik. Az 1000 kilométernyi autópálya és gyorsforgalmi út, amit megépítettünk. A családtámogatási programok, amiket bevezettünk. Az egymillió új munkahely, amit létrehoztunk. A 13. havi nyugdíj, amit visszaállítottunk. Az Otthon Start program és a rezsicsökkentés. A béke, amiért nap mint nap kiállunk. És mindaz a sok terv, amellyel Magyarországot Európa legnagyobb, legélhetőbb és legbiztonságosabb országává tesszük…”

„…Mi a magyar emberek bizalmát hordozzuk. Ők pisztolyt hordanak a zsebükben. Ez a különbség köztünk. Búcsúzzunk hát el a fegyverektől. Legkésőbb jövő áprilisig.”

A kontextus számít. 2025 szeptemberének közepén Ruszin-Szendi Romulusz – a Honvéd Vezérkar korábbi főnöke, akkor már a TISZA Párt védelmi szóvivője – elismerte, hogy egy legálisan birtokolt lőfegyvert vitt magával egy nyilvános fórumra. Mint magas rangú korábbi katonai vezető, állítólag jogszerű fegyvertartási engedéllyel rendelkezett. Az eset politikai vihart kavart; a hatóságok később közbeléptek, és lefoglalták a fegyvert. A kormánypárti és az ellenzéki média egyaránt felerősítette azokat a képeket és felvételeket, amelyek több eseményről származtak, ahol állítólag fegyvert viselt. Bár a magyar jog nagyon szigorú szabályok mellett engedélyezi a lőfegyvertartást (ez az egyik – ha nem a – legszigorúbb szabályozás az Európai Unióban), gyűléseken vagy nyilvános összejöveteleken a fegyverviselés tilos; még az engedéllyel rendelkező tulajdonosok is felelősségre vonhatók emiatt.

Ebben a kontextusban Orbán bejegyzése narratív sarokkőként funkcionált. Egyértelmű: ez az esszé nem vitatja, hogy törvénytelen fegyvert vinni egy nyilvános gyűlésre; azt vizsgálja, hogyan instrumentalizálták ezt a valódi hibalépést egy szélesebb kampánynarratívává és az azonnali jellemgyilkosság eszközévé. A „pisztoly” keret mini-kivételként működik, egyetlen esetet alakítva át a fokozott, rendkívüli politikai nyelvezet általános felhatalmazásává.

Azonnali jellemgyilkosság: fogalom és mechanika

Az azonnali karaktergyilkosság egy olyan kommunikációs húzást jelöl, amely az érvelést elítéléssé sűríti. Metafora, eszkaláció és erkölcsi címkézés útján működik, nem pedig bizonyíték és vita révén.

A manőver nem egyszerűen a kompetenciát vagy a politikát kérdőjelezi meg, hanem érvényteleníti a személyt mint legitim politikai szereplőt. Egy polarizált környezetben, ha egy ellenfelet erőszakosként, becstelenként vagy nemzetellenesként kereteznek, a megfontolás szükségtelenné válik. A rivális programját nem kell mérlegelni – támogatóját már kizárták a legitim versengés köréből.

Működésileg ez a barát–ellenség határvonalat a személy szintjén alkalmazza, kizárva a rivális a legitim politikai szereplők köréből.

A sorozat: a szótól a fegyverig

Orbán 2025 szeptemberi bejegyzése egy retorikai létrát vázol fel:

1. Agresszió – Az ellenfél alapértelmezett módja az ellenségesség.

2. Hazugság – Az ellenfél nem téved, hanem alapvetően becstelen.

3. Túlzás – A beszéd felfújt; az igazságtartalma gyanús.

4. Lázítás – A nyelvezet célja a zavargás kiváltása.

5. Pisztoly – A pályaív fizikai erőszakba torkollik.

A „pisztoly” szimbolikusan és szó szerint is működik. Egymástól eltérő aggodalmakat – közrend, nemzeti trauma és a béke szentsége – sűrít egyetlen, élénk képbe. Így az ellenfelet egy olyan útra helyezi, amely az erkölcstelen szavaktól a bűnös tettekig vezet, igazolva a kivételes éberséget, és végül a kizárást.

A pozitív tükör: felhalmozott eredmények

Az ellenfél delegitimálása után a narratíva konkrét eredmények listájára vált: megépített autópályák, kibővített családtámogatás, létrehozott munkahelyek, visszaállított nyugdíjak, lakástámogatás és rezsicsökkentés, megvédett béke. Az eszköz a felhalmozás – kézzelfogható eredményeket halmoznak egymásra, hogy a kompetencia és a jóindulat aurája jöjjön létre. A kontraszt teljes: absztrakt fenyegetés (ők) versus anyagi teljesítés (mi). A politika a káosz és a rend közötti választássá válik.

Bináris erkölcsi kozmológia és populista szerkezet

Where Schmitt’s enemy is public and amoral, this rhetoric moralizes the enemy into evil—turning a Schmittian structure into a Manichaean moral frame:

Míg Schmittnél az ellenség nyilvános és amorális, ez a retorika erkölcsi értelemben gonosszá teszi az ellenséget – egy schmitti szerkezetet manicheus erkölcsi keretté alakítva:

• Ők: agresszió, hazugság, lázítás, fegyverek.

• Mi: bizalom, munka, építkezés, béke.

Ez illeszkedik egy ismerős populista szerkezethez – „a tiszta nép” versus „a korrupt/idegen elit” –, de a korrupciót erőszakká alakítja át. Az ebben a regiszterben visszatérő ellenfelek közé tartozik „Brüsszel”, a migrációs és határfenyegetések, a „Soros/NGO-k”, és 2022 óta egy „háborúpárti” ellenzék, szembeállítva a „béke” kormányával. Időnként az ellenzéki szereplők is tükrözik ezt a játékot, magát Orbánt kódolva rosszindulatú antagonistává – egy tekintélyelvű „gonosszá”, akinek eltávolítását erkölcsi imperatívuszként kereteznek –, ezzel a másik oldalról reprodukálva ugyanazt a manicheus megosztottságot. A választások ebben a nyelvezetben nem jövőképek versengései, hanem megtisztulási rituálék. Innen az a záró felhívás, hogy „búcsúzzunk el a fegyverektől… legkésőbb jövő áprilisig” – amely implicit módon a közelgő szavazást polgári lefegyverzésként keretezi újra.

Stratégiai funkció és demokratikus ár

Stratégiailag ez a megközelítés megszilárdítja a csoporton belüli kohéziót, biztonsági jelzésekkel telíti a napirendet, és kiszorítja az összetett szakpolitikai vitát. A demokratikus ár azonban magas: az ellenzéket delegitimálják, a politikát moralizálják, a pluralizmust pedig ellaposítják. A stabilitást fetisizálják; a megfontolás elsorvad.

Következtetés

Orbán 2015 utáni játékkönyve alapvetően schmittinek tűnik: tömeges közönségre méretezett barát–ellenség politika. A márkaépítést egy barát–ellenség keretre cserélni – beépített azonnali jellemgyilkossággal – megnyeri a választásokat, de átalakítja a demokratikus terepet. Az ellenzék ugyanazt az utat követi, részt vesz abban a logikában, amelyet elítél.

Egy ilyen keretben Orbánt nemcsak jelöltként, hanem a nemzeti túlélés garantőreként állítják be – egy olyan pozíció, amely biztosítja a hegemóniát, miközben aláássa a valódi demokratikus versengés feltételeit.

Először is, a nyilvános beszéd beszűkül: a biztonsági kódolású jelzések és az erkölcsi kettősségek kiszorítják a szakpolitikai érvelést, megemelve a másként gondolkodás árát, és a megfontolás helyett a performatív felháborodást jutalmazva.

Másodszor, a pluralizmus elvékonyodik: az ellenfeleket nem alternatívaként, hanem illegitimként állítják be, így a verseny megtisztulássá válik, nem meggyőzéssé.

Harmadszor, az intézmények a kivétel felé hajlanak: a rendkívüliként kereteződő jelenségek (migráció, „Brüsszel”, háború) normalizálják a rendkívüli intézkedéseket – az üzenetküldésben, néha a politikában is –, a szükségállapotot inkább szokássá, mint küszöbértékké téve.

Negyedszer, a médiaösztönzők a konfliktus-maximalizálás felé billennek, felerősítve a kettősséget és zsugorítva a középmezőnyt.

Végül az állampolgár autonómia leépül: a választási architektúra egyetlen erkölcsi tétre (rend kontra káosz) redukálja a komplexitást, a tájékozott beleegyezést kikényszerített igazodásra cserélve. Ebben a keretben Orbán nemcsak jelölt, hanem a túlélés garantőre – egy olyan előny, amely fenntartja a hegemóniát, miközben aláássa a demokratikus nézeteltérés és megújulás feltételeit.

Nem értesz egyet? Remek. Nem azért írok, hogy igazam legyen — azért írok, hogy próbára tegyenek. Hozd a „tizedik ember” nézőpontodat, a legélesebb ellenérvedet, vagy akár egy csendes kételyt. Néha az a leghasznosabb kritika, amelyik a saját gondolkodásomat billenti ki.

Ne feledd, iratkozz fel a további Critical Hungary elemzésekért!

Subscribe now

Share

Leave a comment

A lojalitás nem tűnt el – csak átalakult. A klasszikus márkahűség gyengülésével párhuzamosan új, érzelmi és értékalapú kötődések jelennek meg. Ez az esszé a fogyasztói lojalitás új formáit, társadalmi kontextusát és a marketing felelősségét vizsgálja egy folyamatosan változó világban.

Az alábbi írás a 2006-ban, a Marketing és Menedzsment folyóiratban (XI. évf. 2–3. szám, 32–38. oldal) megjelent esszém gondolati ívét követi. Akkoriban kritikus, sokszor a fősodorral szembehelyezkedő nézőpontból vizsgáltam a marketinget, különösen a fogyasztói és márkahűség természetét. Közel két évtizeddel később érdemes újra ránéznünk: mi változott, mi maradt meg, és merre tart ma ez a téma?

Lojalitás 2.0 – Siratóének vagy újjászületés?

A fogyasztói hűség évtizedek óta a marketing egyik alappillére – és annak is tűnik maradni. Mégis, a klasszikus lojalitásformák, mint például az ismételt vásárlás, egyre kevésbé jellemzőek. Ugyanakkor a háttérben egy másik, mélyebb lojalitásforma kezd kibontakozni: az érzelmi és értékalapú kötődés.

Ez a változás nem pusztán trend, hanem szélesebb társadalmi átrendeződés része. A kapcsolatok, a közösségek, sőt, az identitások is új keretek közé kerülnek – és mindez a lojalitás értelmezését is újraírja.

Digitális zajban elveszett hűség?

A „lojalitás” kulcsszóra ma több mint egymilliárd találatot ad a kereső – ezek közel harmada valamilyen marketingtémához kötődik. Ennek ellenére a kutatások azt mutatják, hogy a klasszikus értelemben vett márkahűség folyamatosan csökken. Míg 2022-ben a lojalitási mutatók még 77%-on álltak, 2024-re már csak 69%-ot értek el.

A fiatalabb generációk – különösen a Z generáció – még kevésbé ragaszkodnak a márkákhoz. A jelenség mögött komplex okok húzódnak: túlkínálat, információs túlterheltség, állandó technológiai váltások. Minden elérhető, minden cserélhető – miért is maradnánk hűségesek?

De a kép nem ennyire leegyszerűsíthető.

Új lojalitásformák: értékek, kapcsolatok, közös célok

Miközben a viselkedésalapú lojalitás (visszatérő vásárlás, gyakori használat) gyengül, más típusú kötődések erősödnek. A 2021 és 2024 közötti időszakban:

• az érzelmi lojalitás 26%-kal nőtt (35%-ra),

• az etikai lojalitás pedig 25%-kal (30%-ra).

A fogyasztók egyre inkább azokhoz a márkákhoz kapcsolódnak, amelyek megszólítják értékrendjüket, emberi hangon kommunikálnak, és társadalmilag is állást foglalnak.

Ma már nem elég csupán jó terméket kínálni. Fontos, hogy ki áll mögötte, hogyan viselkedik, és milyen ügyeket képvisel.

Marketingesek: siratóasszonyok vagy terapeuták?

A szakma reakciója megosztott. Egyesek szerint a lojalitás elavult fogalom: a fogyasztók egyre inkább hűtlenek, a márkák közötti mozgás kontrollálhatatlan. Mások viszont úgy látják, hogy a lojalitás nem tűnt el – csupán átalakult. Mélyebb, személyesebb szinten van jelen, mint valaha.

Ez a különbség nem pusztán retorikai játék.

A "siratóasszony" típusú marketinges a régi sémákhoz ragaszkodik: tranzakciós adatok, forgalmi statisztikák, konverziók. Ezzel szemben az „érzelmi terapeuta” felismeri, hogy a lojalitás nem csak vásárlási döntésekben, hanem kapcsolati dinamikákban is megnyilvánul.

Lojalitás ≠ megtartás

Sokan hajlamosak összekeverni a lojalitást az ügyfélmegtartással. Pedig ez alapvető hiba. Attól, hogy egy vásárló rendszeresen visszatér, még nem biztos, hogy valóban hűséges – lehet, hogy csak nincs jobb alternatíva.

A lojalitás: érzelem.
A megtartás: viselkedés.

Ezért fontos különbséget tenni a funkcionális lojalitás (praktikus okokból való visszatérés) és az érzelmi lojalitás (mély kötődés, azonosulás) között.

A marketing „machismo” problémája

A marketing sokáig a dominancia logikájára épült. „Megfogni” a fogyasztót, „hűségessé tenni”, mintha a vásárló egy megszerzendő trófea lenne.

Csakhogy ez az attitűd szembemegy a szabad piac lényegével. A fogyasztó autonóm, választani akar – és fog is. A lojalitás így nem lehet elvárás, legfeljebb következmény.

Ha értelmes lojalitást akarunk építeni, akkor a kapcsolat felől kell közelítenünk – ahol a bizalom válik az új alapértékké.

A bizalom, mint kötőanyag

Lojalitás csak ott létezhet, ahol létezik az árulás lehetősége is. Vagyis: ahol a bizalom jelen van.

A fogyasztók nem vakon ragaszkodnak, hanem ösztönösen keresik azokat a márkákat, amelyek:

• következetesek,

• kiszámíthatóak,

• emberi méltósággal kezelik őket.

Nem véletlen, hogy a vásárlási élmény – a figyelem, a személyesség – legalább olyan fontos lett, mint maga a termék.

Érzelmi lojalitás: hosszútávú előny

Az üzleti döntéshozók gyakran lebecsülik az érzelmek szerepét. Pedig a valódi, hosszútávú lojalitás innen fakad. Aki kötődik egy márkához, az:

• többet költ,

• ritkábban vált,

• és másoknak is ajánlja.

Az érzelmi lojalitás nem statisztika – sokkal inkább egyfajta érzelmi térkép. Egy bolt, ahol a vásárlót nevén szólítják. Egy gesztus, amelyről érezzük: figyeltek ránk.

Ez az, amit az algoritmusok csak tanulnak – de amit az emberi jelenlét már most is képes megteremteni.

Társadalmi dimenzió: a lojalitás túlmutat a piacon

A lojalitás nemcsak gazdasági fogalom. Ugyanilyen fontos a családi, közösségi és társadalmi kapcsolatokban.

Ha ezekben a tereken gyengül a hűség – ahogy az egyre gyakrabban látható –, az bizalomvesztéshez, elidegenedéshez, sőt apátiához vezethet.

Ezért a marketingnek – ha valóban értékalapú kapcsolatokban gondolkodik – felelőssége is van. Nem elég eladni. Kapcsolódni kell.

Zárszó: új hűségformák ideje

A lojalitás nem halt meg – csak átalakult.

A mai fogyasztó nem azért hűséges egy márkához, mert az „ott van régóta”, hanem mert kapcsolódik hozzá. Mert érzi, érti, és bízik benne. Mert a márka értékei összecsengenek az övéivel, vagy egyszerűen csak valódi emberi kapcsolatot tapasztal.

Azok a cégek, amelyek ezt felismerik, nem csupán ügyfeleket tartanak meg – közösségeket építenek. Ezek a közösségek pedig hosszabb távon többet érnek, mint bármely konverziós ráta.

A lojalitás története nem zárult le. Épp most írjuk újra.

Nem azért írok, hogy igazam legyen—hanem hogy megkérdőjelezzék. Írd meg kommentben a saját tizedik ember álláspontod, a legélesebb ellenérved, vagy akár a halk kételyedet… feltéve, hogy adatokra és tényekre épít, nem pusztán véleményre.

Ne felejts el feliratkozni a további Kritikus Magyarország elemzésekért!

Subscribe now

Share

Leave a comment

Az inflációt a közgondolkodás válságként kezeli — valami olyasmit lát benne, amit a kormányok minden eszközzel igyekeznek leküzdeni. Ám a tények azt sugallják: sok állam csendben profitál az inflációs környezetből — a megemelkedett költségvetési bevételeken és az átrendeződött gazdasági viszonyokon keresztül. Ez az elemzés Magyarország 2020 és 2023 közötti tapasztalatait használja esettanulmányként, hogy megvizsgálja: milyen mértékben működött az infláció egyfajta rejtett fiskális eszközként. Az adóstruktúrák, bérpolitikák és költségvetési adatok elemzésével ez az írás megkérdőjelezi a megszokott narratívákat — és arra világít rá, hogyan kedvezhetett az infláció az államnak, miközben a háztartások és a kisvállalkozások viselték a terhet.

Mindig is vonzottak azok a megközelítések, amelyek képesek felülírni a megszokott gondolkodást — különösen, ha a tét nagy, és a hivatalos történet túlságosan egyszerűnek tűnik.

Nagyjából tíz éve láttam a Z világháború című filmet. Az egyik jelenet különösen megmaradt bennem. Egy volt hírszerző tiszt elmagyarázza a „Tizedik Ember Szabályt”:

„Ha kilencen ugyanarra a következtetésre jutunk, a tizedik ember feladata, hogy ellentmondjon — bármilyen valószínűtlennek is tűnjön.”

A tizedik ember dolga nem az, hogy öncélúan mást mondjon, hanem az, hogy megvédjen a veszélyes csoportgondolkodástól. Ő az, aki felteszi a kérdést:

Mit nem veszünk észre?

Most ezt a szűrőt alkalmazom a magyar inflációs történetre — különösen a 2020–2023 közötti időszakra. És minél mélyebben ástam bele magam, annál erősebben fogalmazódott meg bennem a kérdés:

Mi van, ha a magyar állam nemcsak harcolt az infláció ellen — hanem közben csendben profitált is belőle?

Az infláció hivatalos narratívája

2020 és 2023 között Magyarország rekordmértékű inflációt produkált az Európai Unión belül. A kormány szerint ennek okai csak külső tényezők voltak: Covid, ukrajnai háború, energiaárak, globális ellátási láncok, profithajhász multik. A kormány „háborús inflációról” beszélt, ársapkát vezetett be, “megbüntette” a kereskedőket, bővítette a szociális transzfereket. De ezek az intézkedések többnyire későn jöttek.

A számok viszont így néznek ki:

2020 és 2023 között Magyarországon a kumulált infláció elérte a megdöbbentő 41%-ot – ez az Európai Unió legmagasabb értéke volt ebben az időszakban. Ha ezt összevetjük az eurózónában mért, körülbelül 17%-os inflációval, a különbség nem csupán jelentős, hanem drámai. Ez a szám önmagáért beszél: három év alatt a magyar pénz értéke sokkal gyorsabban romlott, mint az uniós átlagé — és ez a mindennapi megélhetés minden szintjén érezhetővé vált.

Ez a hatalmas különbség nemcsak statisztikailag jelentős — hanem politikailag is sokatmondó.

És ha ez nem a teljes kép?

Mi van, ha ebben az inflációs drámában az állam nemcsak elszenvedője vagy megmentője volt a helyzetnek?

Mi van, ha több is forgott kockán számára?

Mi van, ha a magyar kormányt nem érte teljesen váratlanul az infláció — sőt, csendben haszonélvezőjévé vált, talán egy rejtett részvényesévé ennek a folyamatnak?

Ellenvélemény: Mi van, ha az állam nyert az infláción?

Az inflációról általában azt gondoljuk, hogy ártalmas a kormányokra nézve: nőnek a költségek, dühösek a választók, nő a politikai kockázat.

De mi van, ha Magyarország esetében az infláció valójában… kényelmes volt?

Próbáljuk meg alkalmazni a tizedik ember logikáját:

Infláció mint fiskális eszköz — vagy legalábbis mint túl hasznos mellékhatás ahhoz, hogy visszafogják.

Figyeljük meg az alábbi tényezőket:

• 27%-os áfa: A világ egyik legmagasabb fogyasztási adója → árakkal együtt nő a költségvetési bevétel

• Egységes (flat) jövedelemadó + emelkedő nominálbérek → több adóbevétel, akkor is, ha a reálérték csökken

• Hiányzik a sávos indexálás → az emberek valójában több adót fizetnek, miközben kevesebbet tudnak vásárolni

• Forintgyengülés: formálisan az export támogatása, de valójában inflálja az importárakat és növeli a nominális GDP-t

• Célzott béremelések: Nem átfogó bérrendezés történt, hanem szelektív, ami a minimálbérhez kötött járulékbevételeket stabilizálta

Ha az infláció valóban csak „válság” lenne, ezek csupán kellemetlen mellékhatások. De ha a mögöttes ösztönzőket nézzük — akkor már inkább tűnnek „funkcióknak”, nem hibáknak.

Az infláció nyertesei: a háztartások és a KKV-k nincsenek közöttük

Nézzük meg a KSH (Központi Statisztikai Hivatal) hivatalos adatait a bevételnövekedésről vállalatméret szerint, valamint az általános és élelmiszer-infláció alakulásáról 2020 és 2023 között. Ezt követően, összehasonlításként, vessük össze ezeket az államkincstár adóbevételeivel. Magyarország adómodellje nagymértékben támaszkodik a közvetett, fogyasztásalapú adózásra — különösen az áfára, amely természeténél fogva erősen érzékeny az inflációra.

A KSH hivatalos adatai a 2020–2023 közötti időszakról az alábbi mintázatot mutatják:

• Nagyvállalatok: +74% nominális árbevétel → ~34% reálnövekedés

• Magyar állam: +51% teljes adó- és járulékbevétel

• Áfa-bevétel önmagában: +50%

• Élelmiszeripar: különösen jól járt a +65%-os élelmiszerinflációval

Eközben:

• Bruttó bérek: ~42%-kal nőttek → alig követték az inflációt

• Reálbér-növekedés: mindössze +0,42% (!)

• Mikrovállalkozások: nominális bevételük nem tartotta a lépést az inflációval → reálértékben csökkenés

• KKV-szektor: lassabban nőtt, mint az állami adóbevételek

Összefoglalva: A nyertesek a nagyvállalatok és az állam. A vesztesek: háztartások és kisvállalkozások.

És ha a kormány tényleg „válságként” kezelte volna az inflációt — miért nem hozott olyan intézkedéseket, amelyek saját fiskális nyereségét korlátozzák?

A számok alapján a sokak által elvárt „gondoskodó állam” inkább tűnt önmaga felé gyakorolt paternalistának, mintsem a társadalom felé.

Infláció mint csendes fiskális eszköz?

Ez a logika emlékeztet a dohányipar klasszikus stratégiájára:

Ha nem tudod növelni a keresletet, emeld az árakat. Még ha kevesebben is vásárolnak, a bevétel így is szinten maradhat — feltéve, hogy valamilyen módon kordában tudod tartani a fogyasztás visszaesését.

Az infláció – akárcsak a jövedéki adók – működhet egyfajta csendes elvonási eszközként: olyan módszerként, amellyel az állam adóemelés bejelentése nélkül növelheti a bevételeit.

Sőt, még a Laffer-görbe szabályait is képes lehet felülírni — azt a klasszikus közgazdasági modellt, amely az adókulcsok és az állami bevételek közötti egyensúlyt mutatja be.

Normál esetben:
Ha az adó alacsony → az állam alulfinanszírozott marad
Ha túl magas → megfojtja a gazdasági aktivitást

De az inflációval:

• Az áfabevételek nőnek anélkül, hogy az adókulcsokat emelnék

• A jövedelemadó-bevétel nő a nominálbérek emelkedésével

• A reáladóteher csendben emelkedik

Nincs parlamenti vita. Nincsenek utcai tiltakozások. Csak… szépen, csendben duzzadó állami bevételek.

De minden játszmának ára van

Természetesen ez a „stratégia” — ha valóban annak tekinthető — nem fenntartható. Az infláció ugyan képes bevételt termelni, de komoly kockázatokat hordoz:

• A reálbérek és megtakarítások elértéktelenednek

• Nőnek az államadósság kamatterhei

• Zuhan a háztartások fogyasztása (egy főre vetítve az egyik legalacsonyabb az EU-ban)

• Megroppan az intézményekbe vetett bizalom

• Tovább nő a társadalmi egyenlőtlenség

• Fokozódik a politikai bizonytalanság

Ha ez valóban fiskális stratégia, akkor az egy penge élén egyensúlyoz.

Részvényes, résztvevő… vagy mindkettő?

Milyen szerepet játszik ebben a magyar állam?

• Tulajdonosként elvileg a stabilitás őre kellene hogy legyen: védi az állampolgárokat, és harcol az infláció ellen.

• Részvényesként viszont profitálhat a helyzetből: az inflációval felduzzasztott bevételekből, az elértéktelenedő reáladósságból, és az olyan árfolyami környezetből, amely kedvez az exportőröknek.

Az igazság valószínűleg valahol a kettő között húzódik.

De az elmúlt négy év tapasztalatai alapján a mérleg inkább csendes részvényesi szerep felé billen, mintsem a hangos, védelmező állam irányába.

És éppen ezért van szükség kritikus, eltérő gondolkodásra.

Ez nem összeesküvés-elmélet — hanem annak a kérdésnek a felvetése, amit a közmegegyezés hajlamos elfelejteni:

Kinek áll érdekében a status quo fenntartása?

Zárógondolat: Kövesd a pénzt

Az infláció nem pusztán gazdasági mellékhatás. Időnként politikai és fiskális eszközzé válik.

A kis- és középvállalkozások és a háztartások számára: egy lassú, láthatatlan prés.
Az állam számára: egy aranytojást tojó tyúk — ami sosem kotkodácsol.

Szóval legközelebb, amikor egy miniszter „háborús inflációra” vagy a „globális piacokra” hivatkozik, kapcsold be a benned élő Tizedik Embert.

Ha mindenki egyetért az okokkal —állj meg, és tedd fel a kérdést:

Kinek éri meg, ha ez így marad?

Nem azért írok, hogy igazam legyen—hanem hogy megkérdőjelezzék. Írd meg kommentben a saját tizedik ember álláspontod, a legélesebb ellenérved, vagy akár a halk kételyedet… feltéve, hogy adatokra és tényekre épít, nem pusztán véleményre.

Ne felejts el feliratkozni a Kritikus Magyarország blog további írásaira itt.

Subscribe now

Share

Leave a comment

Ahogy Magyarország politikai és gazdasági narratívái egyre inkább szerkesztetté és irányítottá válnak, úgy lesz egyre kevesebb a valódi, érdemi vizsgálat.

A Marketingország | Kritikus Magyarország Blog egy olyan tér, ahol strukturált ellenvélemények kaphatnak helyet — adatokra, szakpolitikai belátásra és intézményi elemzésekre építve. Arra keressük a választ, hogyan kommunikálják, igazolják és tartják fenn a hatalmat különböző szektorokban — hogy őszintébb vitát indíthassunk az ország pályájáról és a mögötte álló feltételezésekről.

Magyarország tele van véleményekkel — de alig akadnak őszinte kérdések. A válaszokról nem is beszélve!

A Marketingország | Kritikus Magyarország Blog frusztrációból született — és reményből.

Frusztrációból a kiüresedett, újra és újra felmelegített narratívák miatt, amelyek erőltetve folyamatosan meghatározzák a közbeszédet. És reményből fakadóan, hogy élesebb kérdésekkel, adatokkal és kritikai gondolkodással közelebb juthatunk a társadalom és gazdaság valódi megértéséhez — és hasznosabb értelmezéséhez.

Ez a blog nem pártpolitizál, nem partizán, de nem is „semlegesnek” álcázott közhelygyűjtemény.

Szándékosan konfrontatív — de nem öncélú provokációból.

Kritikai abban az értelemben, hogy megpróbálja feltárni azokat a struktúrákat, érdekeket és rejtett feltevéseket, amelyek kollektív történeteink mögött húzódnak — és felteszi a kérdést:

Kinek az érdeke ez az egész?

A cél nem a rombolás, hanem a vakfoltok megvilágítása, a diszfunkciók feltárása, valamint ezek megkérdőjelezése, és egy igazságosabb, emberibb működés lehetőségeinek felvillantása.

Minden héten megosztok majd olyan adat- vagy insightvezérelt, gondolatébresztő esszéket, amelyek megkérdőjelezik a domináns narratívák által fenntartott status quo-t Magyarország különböző területein:

• Kulturális identitás és mítoszgyártás

• Gazdasági stagnálás

• Torz sikertörténetek

• Kormányzati és szakpolitikai zavarok

• Hatalmat védő, az alternatívákat ellehetetlenítő mechanizmusok

• Elnyomó társadalmi narratívák

• Polgári jogok és társadalmi igazságosság kihívásai

Itt olyan mintázatokkal, bizonyítékokkal és ötletekkel találkozhatsz, amelyek gyakran kimaradnak a nyilvános diskurzusból — vagy szándékosan el vannak fedve.

Magyarországra koncentrálunk, de közben folyamatosan kitekintünk a régióra, az EU-ra, vagy a jelenünket formáló történelmi visszhangokra is.

Miért pont most?

Magyarország egyre mélyebbre süllyed az irányított narratívák világába — függetlenül attól, hogy épp ki van hatalmon vagy ellenzékben, és hogy a kormányzás mennyire teljesít vagy nem.

Eközben a valóságos emberek napi szinten élnek meg súlyos ellentmondásokat.

Kiknek szól a blog?

Hétköznapi embereknek, önálló gondolkodóknak, felelős állampolgároknak.

Azoknak, akik szakpolitikában, tudományban, újságírásban vagy netán politikában dolgoznak, és adat- és tényalapú kritikákra vágynak

Olyan értelmiségieknek, szakembereknek, kis- és nagyvállalkozóknak, akiket untat a stagnálást takargató „sikertörténet”

Akik politikailag hajléktalannak érzik magukat — kételkednek minden oldalon, de keresik a tisztánlátást

Külföldieknek, akik a magyar valóságot nem klisékből, hanem árnyaltan szeretnék megérteni.

A Kritikus Magyarország Blog nekik szól!

Mit kapsz majd itt?

•Heti elemző esszéket

•Heti rövid jegyzeteket

•Alkalmanként adatokat, ábrákat, adatvizualizációkat

•Mindig független, mindig kritikus, mindig konfrontatív tartalmat

A magyar nyelvű verzióra iratkozz fel itt: Kritikus Magyarország

Subscribe now

Share

Leave a comment

Mi van, ha Magyarországon a korrupció nem pusztán probléma, hanem túlélési stratégia? Ez az esszé nem erkölcsi kudarcként, hanem az adaptív reziliencia egyik formájaként tekint a korrupcióra – rendszerszintű működési zavarokra adott pragmatikus válaszként. Egy rossz, túlszabályozott, kirekesztő és merev bürokráciában az informális megoldások sokszor a legracionálisabb módjai annak, hogy a dolgok egyáltalán előrehaladjanak. Talán nem magával a jelenséggel kell még elszántabban harcolnunk, hanem inkább azzal a rendszerrel, amely létrehozza és elkerülhetetlenné teszi az ilyen informalitást.

Ha kilenc ember azt mondja, a korrupció megkérdőjelezhetetlenül gonosz, én leszek a tizedik, aki megkérdezi — mi van, ha mégsem az?

1. tétel: A korrupció újraértelmezése

Az egyik legelterjedtebb meghatározás szerint a korrupció a rábízott hatalommal való visszaélés személyes haszonszerzés céljából. Ez megjelenhet a köz- és a magánszférában egyaránt, társadalmi szinttől függetlenül, és gyakran magában foglalja a vesztegetést, sikkasztást, csalást, nepotizmust, haveri rendszert vagy zsarolást.

A főáramú narratívák a korrupciót kizárólag romboló erőként mutatják be: aláássa a bizalmat, gyengíti az intézményeket, torzítja a piacokat, és akadályozza a fejlődést. Ez a szemlélet uralja a nemzetközi diskurzust – és joggal.

De mi van, ha ez a nézet, bár erkölcsileg megnyugtató, analitikusan hiányos?

2. tétel: A korrupció mint racionális válasz a rendszerhibákra

A mainstream narratívák elsősorban a közszférában és a politikai elit köreiben tapasztalható korrupcióra összpontosítanak. Ezt nevezem a „kevesek korrupciójának” vagy „elitista korrupciónak”.

Magyarország ebben nem kivétel: a jelenség világszerte jelen van, a legfejlettebb demokráciáktól a legszegényebb országokig.

Ami azonban sajátos, hogy – ellentétben sok nyugat-európai demokráciával, ahol a korrupciós botrányok kormányok bukásához vagy intézmények legitimitásvesztéséhez vezetnek – a mindenkori magyar politikai elit meglepően ellenálló az ismétlődő vádakkal szemben. Pártállástól függetlenül.

Egyetlen jelentős politikai szereplő sem vesztette el hatalmát korrupció miatt. Ez nem kivétel, hanem maga a szabály. Maga a rendszer. Egy rendszerhiba.

De van a korrupciónak egy másik oldala is, amelyről a mainstream ritkán beszél. Amikor a jogi és gazdasági keretek nem biztosítanak hatékony működést, nem nyújtanak igazságos hozzáférést és nem teremtenek valós lehetőségeket – miközben a rendszer túlszabályozott és a bürokrácia túlburjánzott –, egy másfajta korrupció tölti be az űrt.

Ez a korrupció túlélési mechanizmussá válik – informális megoldássá egy olyan merev rendszerben, amely strukturálisan kirekeszt nagy társadalmi csoportokat. Ezt nevezem a „sokak korrupciójának” – vagy, ha úgy tetszik, a „többség korrupciójának”.

Magyarország társadalmi-gazdasági ökoszisztémájában ez a jelenség kevésbé erkölcsi aberráció, sokkal inkább pragmatikus válasz mély, rendszerszintű működési zavarokra. Ez a második – és az előzőnél jóval kiterjedtebb – rendszerhiba.

3. tétel: Korupció Érzékelési Index egy szubjektív tükör, nem mikroszkóp

A Transparency International (TI) évente kiadott Korrupció Érzékelési Indexe (Corruption Perceptions Index – CPI) az állami szektor korrupciójának megítélésén alapuló rangsort állít fel.

Magyarország folyamatos CPI-romlása az igazságszolgáltatás függetlenségével, az állami elfoglaltsággal és az átláthatatlan kormányzással kapcsolatos növekvő aggodalmakat tükrözi.

Csakhogy a CPI nem a tényleges korrupciót méri, hanem annak megítélését – főként üzletemberek és szakértők körében. Ez több problémát vet fel:

• Az állami elit láthatóságát rögzíti, nem a hétköznapi társadalmi tapasztalatokat.

• Erkölcsi ítéletet közvetít, nem funkcionális elemzést.

• A „kevesek korrupcióját” érzékeli – amelyet a vagyon- és hatalomfelhalmozás hajt.

• Figyelmen kívül hagyja a „sokak korrupcióját” – amelyet pusztán a túlélés motivál.

Olyan országokban, ahol az informális rendszerek gyakran hatékonyabbak a formálisaknál, a korrupció nem feltétlenül számít negatívnak – különösen azok szemében, akik számára ez a túlélés eszköze.

Ez az alternatív valóság nemcsak Magyarországon létezik, hanem több, hasonló strukturális problémákkal küzdő uniós tagállamban is.

4. tétel: Gazdasági alulteljesítés és strukturális romlás

Lehet vitatkozni a különböző regionális gazdasági teljesítményekről, de egy tény vitathatatlan: Magyarország nem tartozik a közép- és kelet-európai éllovasok közé. Ennek számos rendszerszintű oka és következménye van – ezekről korábban már írtam itt.

Hamarosan egy összehasonlító elemzéssel is jelentkezem, amely rangsorolja a térség országainak elmúlt tíz évben nyújtott gazdasági teljesítményét.

Egyes adatok szerint világos összefüggés mutatkozik a gazdasági kulcsindikátorok és a Transparency International CPI-jelentésében szereplő figyelmeztető jelek között:

• Magyarország az EU-tagállamok között a GDP/fő és a tényleges egyéni fogyasztás tekintetében is az alsó régióban van.

• Románia – amelyet évtizedekig gazdasági alulteljesítőként tartottak számon – nemrég megelőzte Magyarországot a háztartási fogyasztás terén: az EU-átlag 88%-át éri el, míg Magyarország mindössze 70%-át.

Ez nem pusztán gazdasági történet, hanem a rosszul összehangolt kormányzás állandó példája – ahol a formális rendszer fenntartásának ára a társadalom jelentős része számára egyszerűen megfizethetetlen.

5. tétel: Kisvállalkozások mint az informális szükségszerűség esettanulmánya

A magyar KKV-k, amelyek a nemzetgazdaság gerincét adják, nehéz környezettel néznek szembe, és a gazdaság egyik legelhanyagoltabb szegmensét képviselik. Ha vállalkoznak, azt széllel szemben, hegynek felfelé teszik. Nem csoda, hogy sokuk kénytelen részben az informális szférába szorulni (amiről a jövőben szintén írni fogok). Erről írtam korábban A nullszaldó hazugsága blogban – itt.

Íme néhány példa a „hegymenet” természetére:

• Világrekorder, 27%-os általános forgalmi adó.

• Havi ÁFA-előlegfizetés, miközben a vevők késlekednek.

• Az egykori KATA eltörlése és az új rezsim kiszámíthatatlansága.

• Felügyeleti szervek büntetésorientált, aránytalan gyakorlata.

• Túlszabályozás és ebből fakadó versenyhátrány.

• Banki bizalmatlanság és irreálisan magas pénzügyi költségek.

• Korlátozott hozzáférés a közbeszerzésekhez.

• Bonyolult és lassú engedélyeztetési eljárások.

• Krónikus tőkehiány.

• Célzott állami támogatások szinte teljes hiánya.

Ebben a környezetben a korrupció nem a meggazdagodásról szól, hanem a túlélésről. A KKV-k hamar megtanulják, hogy a siker nem a szabálykövetésen, hanem a kapcsolatokon múlik. Aki mereven konformista, az veszít.

Így alakul ki egy párhuzamos gazdaság – saját, informális szabályrendszerrel.

6. tétel: Latin-Amerikai modell Magyarországon mint egy (nem túl népszerű) hipotézis története

A ’90-es évek végén, amikor megszereztem az MPhil-fokozatomat az ország egyik nemzetközi egyetemének politikatudományi tanszékén, egy merész hipotézissel álltam a vizsgabizottság elé: azt állítottam, hogy Magyarország posztkommunista átmenete inkább hasonlít a latin-amerikai országokéhoz, mint az Európai Unió akkori tagállamaiéhoz.

Érvelésem lényege az volt, hogy a korábbi kommunista hatalmi struktúrákhoz kapcsolódó informális hálózatok a privatizáció során fillérekért szerezték meg az állami vagyon jelentős részét, így gyorsan hatalmas magánvagyonokat halmoztak fel. A magyar történelem legnagyobb vagyonátadása rekordidő alatt zajlott le, állami kézből magánkézbe.

A társadalomtudományok már akkor is vizsgálták a közép- és kelet-európai rendszerváltások különböző modelljeit, köztük a latin-amerikai összehasonlításokat is. Magyarországon azonban erről a párhuzamról nemigen akartak hallani. Hipotézisem nem aratott osztatlan sikert, főleg egy olyan intézményben, ahol Rawls Justice as Fairness számított az értelmiségi normának. Akkoriban magam is szerettem volna hinni abban, hogy egy amerikai típusú piacgazdasági modell valósulhat meg itthon.

Azóta eltelt több évtized, amelyet részben nemzetközi nagyvállalati, részben hazai KKV-környezetben töltöttem, mindig szoros kapcsolatban piaci adatokkal, versenykörnyezetekkel, gazdasági valóságokkal. Ma is tartom az eredeti hipotézisemet.

Ahogy sok latin-amerikai gazdaság, úgy Magyarország működése is jelentős mértékben támaszkodik az informalitásra. Így zajlott a posztkommunista privatizáció – és sok tekintetben így működnek ma is a dolgok. A formát leszámítva kevés bizonyítékot látok arra, hogy a német vagy amerikai típusú intézményi modellek érdemben gyökeret vertek volna Magyarországon.

7. tétel: A de Soto-tézisek

Ez az informalitásról szóló nézőpont összhangban áll Hernando de Soto A tőke rejtélye (2000) című könyvének téziseivel.

De Soto szerint azokban a környezetekben, ahol a formális rendszerek merevek vagy kirekesztők, az informalitás nem pusztán a kormányzás kudarca, hanem racionális, adaptív válasz a rendszerszintű zavarokra.

A szerző olyan fogalmakat vezet be, mint például a „holt tőke” – olyan termelő eszközökre utal, amelyek (kisvállalkozások, otthonok, földterületek) kívül rekednek a hivatalos jogi és gazdasági struktúrákon, mivel azokhoz való hozzáférés túl költséges, bürokratikus vagy bonyolult. Ezek az eszközök így nem használhatók fedezetként, nem lehet velük szabadon kereskedni, és nem vonhatók be hatékonyan a formális gazdaságba.

De Soto gondolatmenetét követve ez segíthet megérteni, miért kényszerül a magyar kisvállalkozások jelentős része félformális, vagy akár félig illegális működésre. Parafrazálva a köznyelvet: mindenkinek van (vagy lesz) valami vaj a füle mögött!

Ilyen helyzetekben a korrupció és az informalitás nem rendellenesség, hanem a túlélés racionális eszközei – kényszerből kialakult társadalmi válaszreakciók. A probléma tehát nem elsősorban az emberekben rejlik, hanem magában a rendszerben.

8. tétel: A korrupció mint társadalmi reziliencia

A társadalmi reziliencia azt a képességet jelenti, hogy egy közösség képes túlélni, átvészelni és alkalmazkodni társadalmi, gazdasági vagy politikai válsághelyzetekhez — akár formális, akár informális eszközökkel.

Mivel a magyar társadalom a rendszerváltás óta szinte folyamatos krízisállapotban él, ellenálló- és alkalmazkodóképessége — azaz rezilienciája — állandó nyomás alatt áll.

Magyarországon az informális cserék, a pártfogási rendszerek és a „szürke zónás” ügyletek nem feltétlenül elítélendők; sokszor ezek az egyetlen működőképes eszközök a dolgok előmozdítására:

• Egy tanár nem kapzsiságból fogad el ajándékot, hanem mert a fizetése nem elegendő a megélhetéshez.

• Egy kisvállalkozó „kapcsolatokat” mozgósít, hogy megkerülje a hónapokig húzódó engedélyezési folyamatokat.

• Egy startup kikerüli a hivatalos közbeszerzést, mert a tenderek sorsa előre eldőlt.

Ezek nem a gonoszság történetei, hanem a funkcionális alkalmazkodásé. A társadalom párhuzamos rendszereket épít ott, ahol a formális intézmények működésképtelenné váltak. Ezt nevezzük rezilienciának — még ha a kifejezést hagyományosan csak morálisan elfogadható válaszokra alkalmazzuk is.

9. tétel: A rendszerrel kellene foglalkozni, nem a tünetekkel

Azok a játékszabályok, amelyek betarthatatlanok, nem jó szabályok. Ennek kellene lennie az alapelvnek — a szervező elvnek. Magyarországon azonban, a jurisztokrácia keretei között, ez nem így működik.

A korrupció büntetése anélkül, hogy kezelnénk a rendszerszintű vagy szerkezeti okokat, amelyek korrupcióra kényszerítik az embereket, olyan, mintha a lázat próbálnánk csillapítani, miközben a fertőzést magát nem gyógyítjuk.

Ha Magyarország valóban vissza akarja szorítani a korrupciót, a politika nem moralizálhat tovább. Ehelyett a következő lépésekre lenne szükség:

• A bürokratikus folyamatok egyszerűsítése és a túlszabályozás csökkentése.

• Tisztességes hozzáférés biztosítása a hitelekhez, közbeszerzésekhez és állami forrásokhoz.

• A versenyfeltételek kiegyenlítése a KKV-k és a politikailag kapcsolt vagy nemzetközi nagyvállalatok között.

• Az informális gyakorlatok formalizálása — jogi védelem és támogatás biztosítása a már működő, produktív viselkedésformák számára.

• A bizalom újraépítése, nem csupán a szabályok kikényszerítése.

És ami talán a legfontosabb: Magyarországon a korrupció nem »kulturális sajátosság«, hanem kormányzati rendszerhiba. A rendszerhibák pedig — megfelelő politikai akarattal — orvosolhatók.

10. tétel: Nem botrány, hanem rendszer

A magyarországi korrupció nem az egyéni erkölcs hanyatlásának története, hanem egy diszfunkcionális rendszer logikus következménye.

Az igazi botrány nem az, hogy az emberek kiskapukat keresnek — hanem az, hogy a rendszer erre kényszeríti őket. Nem a szabálykerülés a kivétel, hanem maga a túlélés eszköze.

A korrupciót adaptív túlélési stratégiaként értelmezni nem mentegetés — hanem diagnózis. Minden valódi reform diagnózissal kezdődik. Nemcsak büntetni kell, hanem átalakítani.

Ha Magyarország valóban el akar mozdulni a túlélés logikájától a jólét struktúrája felé, le kell számolnia azzal a rendszerrel, amely a korrupciót nemcsak eltűri, hanem újratermeli.

Nem azért írok, hogy igazam legyen—hanem hogy megkérdőjelezzék. Írd meg kommentben a saját tizedik ember álláspontod, a legélesebb ellenérved, vagy akár a halk kételyedet… feltéve, hogy adatokra és tényekre épít, nem pusztán véleményre.

Ne felejts el feliratkozni további Kritikus Magyarország elemzésekért!

Subscribe now

Share

Leave a comment