Volt egy rendszerváltás, de a rendszer működési szabályai a felszín alatt nem sokat változtak. Magyarország elsősorban nem azért teljesít tartósan a képességei alatt, mert rossz emberek vezetik. Hanem mert rossz a juttatások és elismerések szabályrendszere. Ezt a szabályt pedig az elit írja. Az 1989 előtti periódus most nincs a fókuszban. A rendszerváltás nem ártatlan, csak adott, ami persze több külön írást is érdemelne, hiszen a nomenklatúra jelentős része megőrizte elitstátuszát, a vagyon pedig többnyire kapcsolati úton cserélt gazdát, nem piacon. Az Orbán-korszakot sem vesézem ki. Azért nem, mert éppen az az érvem, hogy nem az a magyarázat. Az Orbán vagy a NER nem a rendszer okozója, hanem a legkövetkezetesebb kihasználója, a legsúlyosabb tünete. Ha a probléma 2010-ben kezdődött volna, korábban nem lennének ugyanezek a jelenségek. Pedig vannak, és a bizonyítékaim többsége 2010 előtti időszakra vonatkozik. Ezért nem pártügy ez. Aki csak az egyik oldalt keresi benne, csalódni fog.
“A magyar elit dominánsan taker... Ez egy rossz minőségű elit.” — Küllői Péter, befektetési bankár, filantróp, aki saját meghatározása szerint a rendszerváltás egyik nyertese
Számok és szakadékok
Két szám, és a közöttük húzódó távolság. Erről szól ez az esszé.
Ilonszki Gabriella 2009-es monográfiája szerint a magyar képviselői elit már a kilencvenes évek közepétől kezdve folyamatosan „besimul az európai elit átlagába”.1 Az országgyűlési képviselők körében ez az arány meghaladja a 90 százalékot, ami magasabb, mint számos nyugat-európai parlamentben. A magyar elit 92–96 százaléka rendelkezik egyetemi diplomával. Látszólag az elitünk egyáltalán nem tűnik iskolázatlannak!
Ezzel szemben a magyar munkatermelékenység körülbelül 30 százalékkal alacsonyabb az Európai Unió átlagánál. Az egy főre jutó GDP az uniós átlag 77 százalékán áll. Exportunkban a hozzáadott érték nagyjából felét itthon állítják elő; például Csehországban ez az arány majdnem 60 százalék, Romániában pedig több mint 70 százalék. Kutatás-fejlesztésre a GDP 1,5–1,7 százalékát fordítjuk, miközben az unió átlagában ez meghaladja a 2 százalékot, és még mindig mintegy 17,9 milliárd eurónyi uniós forrás várakozik befagyasztva.2
Bár látszólag a régió egyik legképzettebb diplomás elitje irányítja, ez a gazdaság mégis az egyik leggyengébben teljesítő. Ezt az ellentmondást értelmezni kell. A magyarázat nem az, hogy ostobák lennének. Bármi is a probléma, az nem abból fakad, hogy az ország vezetői ne lennének iskolázottak.
A magyarázatot abban kell keresni, hogy mi az, amit a rendszerünk ösztönöz és jutalmaz.
A szó, amit használhatatlanná tettünk
Egy 2025-ös esszémben — “Vezetői kultúra, amely visszahúz” — már érintettem, hogy komoly, több évtizedes elitproblémánk van, és hogy ez az ország működési zavarai közül többet is magyaráz. Ez az írás annak a folytatása.3
Küllői Péter jó kiindulópont, nemcsak azért, mert egy vele készült Forbes-interjú elitről szóló részei adtak inspirációt ehhez az íráshoz, hanem azért is, mert annak a rendszernek a nyertese, amelyet bírál. Eredetileg építőmérnöknek tanult, majd a lehető legjobb pillanatban nyergelt át a pénzügyi szektorra. Társalapítója volt egy tanácsadó cégnek, amelyet részben felvásárolt a Coopers & Lybrand4; közreműködött a MOL, a Richter és a Matáv tőzsdei bevezetésében, végül egy befektetési bank londoni működését vezette. Harmincegy évesen eldöntötte, hogy negyvenévesen visszavonul, és elkezd visszaadni a társadalomnak — és pontosan ezt tette. 2001 óta a Bátor Tábor Alapítvány elnöke. Amikor arról kérdezték, a rendszerváltás egyik nagy nyertesének tartja-e magát, nem kertel: “Abszolút. Én jókor voltam, jó helyen.”5
A rendszerváltás egyik nyertese elmagyarázza, miért volt nagy lehetősége Magyarországnak 1990-ben, és miért nem élt vele jól. Amikor a magyar elittel kapcsolatban a „takerekről” beszél, Grant Adam6 szervezetpszichológus ismert felosztását használja. Ez a felosztás az emberek három csoportját különbözteti meg: adakozók („givers”), viszonzók („matchers” — Küllői szóhasználatában „dealerek”) és kihasználók („takers”). Az adakozók anélkül adnak, hogy elvárnák a viszonzást. A viszonzók annyit adnak, amennyit kapnak. A kihasználók elsősorban kapni akarnak. Innen jut el a következtetéshez: “A magyar elit dominánsan taker... Ez egy rossz minőségű elit.”.
Igaza van. Ebben a formában viszont használhatatlan a rendszer megértéséhez.
Használhatatlan, mert erkölcsi címke, az erkölcsi címkék pedig nem magyarázzák el a különbségeket. A mindenkori elit mindenütt elvesz vagy kihasznál valamit. Ha a kihasználás egyszerűen általános emberi hajlam, akkor nem magyarázza meg, hogy miért állunk az uniós átlag 77 százalékán, miközben a csehek nem. Azért is használhatatlan, mert csak egyetlen gombot nyom be: “de hát minden elit ilyen”. Ezért a jellemre épített magyarázatnak nincs érdemi válasza. És azért is, mert nem kínál igazi kiutat. Ha a magyar elit azért taker, mert egyszerűen ilyen jellemű emberekből áll, akkor ezen nem lehet semmit változtatni, és ezt az írást akár itt is be lehetne fejezni.
Ezért a fogalomnak pontosabb jelentést kell adnunk:
A taker nem feltétlenül lelkiismeretlen ember. A takerek olyan kisajátító pozíciókat foglalnak el, ahol jövedelmük, státuszuk vagy befolyásuk nem az általuk létrehozott értéktől függ, hanem attól, amit másoktól kisajátítanak.
Ez már nem a személyiségre, hanem egy pozícióra vonatkozó állítás. Mérhető is. Mihályi Péter és Szelényi Iván7 egy egész könyvet szenteltek annak, hogy megkülönböztessék a “járadékból” származó jövedelmet – amely monopóliumokból, engedélyekből, politikai kapcsolatokból vagy szabályozási kiváltságokból ered – attól a jövedelemtől, amely versenyben megszerzett profitból vagy munkabérből származik. Ez országonként eltér, és épp ezért lehet Magyarországról állítást megfogalmazni. A meghatározás a személycseréket is túléli, mert a pozíció tovább él, mint az, aki éppen betölti. És — ahogy látni fogjuk — megmagyaráz valamit, amit a jellemvonásokra épülő magyarázat nem tud: hogy ugyanazok a magyarok miért kezdenek teljesen másképp viselkedni, amint átlépik a határt.
Ha ebből a nézőpontból tekintünk rá, az állítás nem sértésnek, hanem diagnózisnak hat. Magyarországon a magas jövedelemhez és társadalmi státuszhoz jellemzően nem a versenyben létrehozott értéken keresztül, hanem kiosztott járadékok (én olvasatomban kisajátítások) megszerzésével vezet az út. Az évek során e járadékok forrásai változtak: a kilencvenes évek elején az állami vagyon privatizációja, később a bankkonszolidáció, az uniós csatlakozás után a kohéziós források, 2011 után az adórendszerből kinyerhető előnyök, miközben a közbeszerzések mindvégig meghatározó szerepet játszottak. Az alapvető ösztönzőrendszer azonban változatlan maradt. Ennek következtében az elitnek kevés személyes érdeke fűződik a nemzeti termelékenység8 növeléséhez, ami részben megmagyarázza annak tartósan alacsony szintjét.
Az egyoldalúan felmondott alku
Mire való az elit? Ha lehántjuk róla a szociológiai fogalmakat, az elitstátusz valójában egy társadalmi alku, amely alapján aránytalanul nagyobb jutalom jár aránytalanul nagyobb felelősségért cserébe.
Ez az alku legitimálja az elit státuszát, nemcsak tényszerűvé teszi. A történelem minden működő elitje megfizette pozíciója árát — katonai szolgálattal, kockára tett tőkével, közigazgatási felelősséggel vagy valamilyen erkölcsi színvonal őrzésével. A noblesse oblige nem üres frázis és nem romantikus eszmény. Ez a kiváltság ára. A jutalom, fizetség azért, hogy valaki olyasmit visz a hátán, ami nem az övé: egy intézményt, egy ágazatot, egy ország működőképességét. Ez az alku, és ezt az alkut mondták fel egyoldalúan. A kisajátító (taker) elit az, amelyik a jutalmat megtartotta, a felelősséget pedig magáról lerázta.
Ennyi a definíció, és ez adja az írás további érvelésének gerincét.
És itt nem is az én értelmezésemről van szó. 2011-ben jelent meg az Elitek a válság korában című kötet, az MTA Politikatudományi Intézete, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete és az Argumentum Kiadó gondozásában.9 A kötet a magyar politikai, gazdasági és kulturális elit körében 2009–2010-ben végzett felvételsorozat eredményeit közli — annak a kutatásnak a legfrissebb hullámát, amely 1992–93-ban indult Szelényi Iván és Donald Treiman hatországos vizsgálatával, és amelynek magyar folytatásai 1997-ben és 2001-ben is lezajlottak. A kötet előszavában Kovách Imre szerkesztő így fogalmazza meg azt a kérdést, amellyel a kutatók szembesültek:
Ez ugyanaz a következtetés, amit Küllői mond a hazai elitről, csak éppen egy akadémiai kötet előszavában, empirikus adatokra támaszkodva, olyan kutatásból, amelynek adatfelvétele egy évvel a 2010-es kormányváltás előtt zajlott.10
Ugyanezen kötet két másik szerzője tovább árnyalta a képet. Girst Noémi és Keil András11 a 2009-es adatok elemzése alapján arra jutottak, hogy a politikai elitnek csupán 36 százaléka sorolta magát az elitbe, szemben a kulturális elit 76 százalékával.
Az az elit, amely nem tekinti magát elitnek, már eleve visszautasította az alkut. Nem akar felelősséget vállalni olyasmiért, aminek a birtoklását sem ismeri el.
A kisajátítás öt módja
Ami következik, nem botránykrónika, hanem tipológia — a saját olvasatomban. Nem az időrend rendezi, hanem az, hogy mit sajátít ki az elit. Az öt mód egyszerre létezik, de minden korszaknak megvan a maga uralkodó változata.
I. A közvagyont átváltó
Pozíciót vagyonná alakítani. A vállalatigazgató, akiből a vállalat tulajdonosa lesz. A KISZ-titkár, akiből a kereskedőcégé.
A legszembetűnőbb ebben az, amit David Stark amerikai szociológus 1990-ben publikált, Privatization in Hungary: from Plan to Market or from Plan to Clan (Privatizáció Magyarországon: a tervtől a piacig, vagy a tervtől a klánig?) címmel. A rendszerváltás után nem sokkal, már arra figyelmeztetett, hogy Magyarországon nem piac formálódik, hanem klánszerveződés. Ez a vállalatigazgatók és pártfunkcionáriusok sűrű hálózata, amely „annyiban klánszerű, hogy sűrűsége és kiterjedtsége koordináló központ nélkül is lehetővé teszi az összehangolt cselekvést” (saját fordítás).12 Ezért lett az, hogy a pozícióval és információval rendelkező bennfentesek vagyont szereztek, a régi hierarchiák pedig új tulajdonformák keretében maradtak fenn. Mindez húsz évvel azelőtt íródott, hogy megalakult volna az a 2010-es második Orbán-kormány, amelyet ma mindenki a klientelizmussal és nepotizmussal kapcsol össze.
A számok csak később érkeztek, és Starkot igazolták. Az 1992–1993-as, hat országra kiterjedő kutatásban Szelényi és munkatársai13 megtalálták azt a mintázatot, amely azóta szinte minden komoly vitát meghatároz: a politikai elit cserélődött, a gazdasági elit pedig újratermelődött. Kolosi Tamás és Sági Matild14 1997-es, 331 fős felmérése a nagyvállalkozókról (legalább 500 millió forint akkori éves árbevételű cégek tulajdonosai, ami mai értéken inflációval korrigálva 2.3 milliárd forint bevételküszöb lenne)15 azt találta, hogy háromnegyedük vezető pozíciókat foglalt el a rendszerváltás előtti gazdaságban: állami gazdasági vezetőként, önálló vállalkozóként, a második gazdaság szereplőjeként, vagy a kettős gazdasági struktúra mindkét szegmensében. Kolosi külön hipotézist is megfogalmazott arról, melyik réteg emelkedett fel. Kolosi ezzel Szalai Erzsébet technokratamenedzser-modelljét16 utasította el: szerinte az adatok nem igazolják. Ő „az osztályvezető-helyettesek forradalmáról” beszélt.
Itt szót kell adnom Küllőinek, mert nem ért egyet velem — és ő ott volt. Ragaszkodik hozzá, hogy ez nem fosztogatás volt:
Éretlenség és a szakmaiság hiánya, nem lenyúlás. Ok. De ettől még a közvagyon a tervből a klánba került Stark után szabadon. A kisajátító klánnak a vagyont kiosztották, és nem versenyben nyerte el. A szándék irreleváns a rendszerszintű juttatás és ösztönző szabály szempontjából. A szabályt nem érdekli, milyen indítékból működteted.
II. A tocsikoló vámszedő
A második kisajátítási mód semmit sem állít elő. Csak ott áll a kapuban. A tanácsadó, a pályázatíró, a kijáró, a sikerdíjas közvetítő vagy a bértömegen keresztül pénzt mosó: egyikük sem gyárt, épít vagy szolgáltat semmit. Azért kapnak pénzt, mert nélkülük nem lehet átmenni.
A nagyságrendet nem én találom ki. A Közbeszerzések Tanácsa 2009-ben a GKI Gazdaságkutatóval végezte el a saját területének felmérését. Az eredmény: a korrupció a hazai közbeszerzési eljárások mintegy kétharmadát–háromnegyedét befolyásolja, és nagyjából 25 százalékkal emeli az árakat.17 Érdemes hozzátenni, hogy a kutatás a nála is súlyosabb, 90 százalékos becslést kifejezetten túlzottnak minősítette — vagyis ez az óvatosabb, lefelé korrigált szám. A kutatók egy teljes fejezetet szentelnek annak bemutatására, hogy a valós arány minden bizonnyal ennél is alacsonyabb.18 Még az ő óvatos becslésük szerint is legfeljebb minden harmadik–negyedik eljárás tekinthető tisztának.
A kapupénz nem áll meg a közbeszerzésnél.
Fazekas Mihály 2010-es diagnózisa19 szerint a pártok súlyosan túllépik a kampányköltési plafonokat, a többletforrások pedig az üzleti szférából érkeznek, amely a választások után különféle kedvezményeket és előnyöket vár cserébe. A tanulmány egy másik mechanizmust is azonosít: a pártok olyan alapítványokat hoznak létre, amelyek jogszerűen fogadhatnak el névtelen adományokat, így a finanszírozás nyomon követhetetlenné válik. Aki egy kampány finanszírozásában részt vesz, jó eséllyel később is kedvező pozícióból fér hozzá a politikai döntéshozókhoz. A tanulmány pedig egyértelműen megnevezi, kik élnek ezekkel a módszerekkel:
“… semmi nem támasztja alá azt, hogy a parlamenti pártok közül bármelyik kevésbé lenne korrupt, mint a többi.” — Fazekas, 2010; saját fordítás.
Ez az a mondat, amelynek minden magyar politikus emlékiratában ott lenne a helye.
Fazekas később a közbeszerzésekhez egy másfajta bizonyítékkal is visszatért: egy objektív korrupciós kockázati mutatóval, amelyet a közbeszerzési adatokból épített fel. Nem interjúkban elhangzott állításokra támaszkodott, hanem olyan mérhető jelenségekre, mint a korlátozott verseny vagy ugyanazon vállalatok ismétlődő pályázati győzelmeire. A kép nem lett kedvezőbb. A mutató szerint magas korrupciós kockázatú cégek nyereségesebbek voltak, a szerződéses érték a becsült árhoz képest nagyobb felárral alakult, és nagyobb valószínűséggel rendelkeztek politikai kötődésű tulajdonosokkal vagy vezetőkkel, illetve offshore bejegyzéssel.20
A korszak emblémája az 1996-os Tocsik-ügy, a privatizációs tanácsadói botrány, amely az MSZP–SZDSZ-koalíció kormányzása alatt robbant ki. Ami utána maradt, többet mond, mint maga az ügy: a nyelv befogadta, és igét csinált belőle. Ez lett a tocsikolás.21 Az a társadalom, amely egy bevett gyakorlatra igét alkot, azt üzeni, hogy a gyakorlat már rutin.
Gazdasági értelemben ez a legrombolóbb az öt mód közül. A tőkeátváltó a végén legalább működtet valamit, és akár jól is működtetheti. A vámszedő semmihez nem tesz hozzá. Minden forintja tiszta holtteher.
III. A piacot kapó koncessziós
A harmadik mód nem ragad meg vagyont, és nem szed díjat a kapuban. Piacot kap — olyat, amelyet az állam kifejezetten erre a célra gyártott. Neki. A trafikkoncessziók, az állami hirdetési piac, az online pénztárgépek kötelező bevezetése: mindhárom esetben a kereslet nem létezett, amíg jogszabály nem teremtette meg, és a kínálati oldalt is jogszabály jelölte ki.
Scheiring Gábor22 ezt a berendezkedést felhalmozó államnak nevezi, amelynek alapfunkciójává a nemzeti burzsoázia tőkefelhalmozása válik.
A háttér mérhető, még ha a mérőeszközzel vitám is van. A Transparency International korrupcióérzékelési indexét szubjektívnek, valamint a média és a politikai légkör által befolyásolhatónak tartom, hiszen csak percepciót mér. Mégis beszédes, hogy a 2025-ös index Magyarországot negyven pontra tette, sorozatban negyedik éve az Európai Unió utolsó helyére (Bulgáriával holtversenyben), tizenöt ponttal lejjebb, mint 2012-ben. Ez az összes tagállam közül a legmeredekebb visszaesés.23
„A szervezett közpénzlopásban megmutatkozó rendszerszintű korrupció a fő oka a gazdaság immár tartós mélyrepülésének.” — Transparency International Magyarország, CPI 2025.
Egy dologban viszont vitatkoznék velük. A tartós hanyatlás oka nem maga a lopás. Az ok az a szabályrendszer, amelyben a lopás a racionális stratégia, és amely ugyanezzel a logikával fogja kiválasztani a következő kedvezményezettet is.
IV. A támogatott producer
A negyedik mód a legkifinomultabb, és erről írnak a legkevesebbet. Itt a kisajátító elit valóban előállít valamit — egy musicalt, egy futballakadémiát, egy stadiont. Csakhogy a finanszírozás nem függ a termék sikerétől. Amint ez a kapcsolat elszakad, a gyártás és a kisajátítás megkülönböztethetetlenné válik. Kockázat nélkül gyárt.
A nagyságrendet nehéz felfogni. 2011 és 2024 között Magyarország 4416 milliárd forintot fordított a sportra, ebből 1411 milliárd a TAO-rendszeren keresztül jutott a kedvezményezettekhez,24 ami lehetővé tette a cégeknek, hogy társasági adójukat az általuk választott kedvezményezetthez irányítsák. A legtöbbet a Magyar Labdarúgó Szövetség gyűjtötte be 2011 és 2025 között: 600,2 milliárd forintot, amelyből 186,4 milliárdot az utánpótlással összefüggő feladatokra fordított. A Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány 2019-ig több mint 27 milliárd forintot kapott25. A pénz nagyrészt a MOL-hoz tartozó cégektől, valamint Mészáros Lőrinc és üzlettársai vállalkozásaitól érkezett — a felajánlók kilétét éveken át titkolták.
És akkor jöjjön az, ami helyettem is bizonyít. A Magyar Olimpiai Bizottság megrendelésére készült egy közel 300 oldalas tanulmány a magyar sport két évtizedéről. A sportvilág, amint saját magát auditálja. Azt találta, hogy a tizenhat kiemelt sportágból kilencnél romlott az eredményesség azután, hogy a támogatás a sokszorosára nőtt. A kézilabda nagyjából százszoros pénzből a 2010 előtti eredményességi szint huszonegy százalékára esett vissza. A tanulmány máig nem nyilvános. A MOB honlapján csak a módszertani fejezet érhető el; a szöveg újságírói úton került nyilvánosságra.26 A kedvezményezett intézmény tehát megvizsgálta önmagát, megtalálta a választ — és megtartotta magának. Ha ez a rutin, kritikusra nincs is szükség.
Az előadó-művészeti változat párhuzamosan futott, és 2019-ben ért véget. Helyébe 37,4 milliárd forintnyi közvetlen költségvetési támogatás lépett,27 amelynek elosztási szabályai a döntés idején nem voltak világosak — a Magyar Narancs akkori címe egyenesen azt kérdezte, jön-e a kézivezérlés a színházaknál. A válasz megérkezett: több pénzt kapnak a színházak, de ez együtt jár a politikai függőséggel.28 Ez a lényeges részlet. A rendszer önmagát reformálta politikaivá. Az átirányítás megszüntetése nem állította helyre a függetlenséget, csak lerövidítette a láncolatot.
Amikor a finanszírozás elválik az eredménytől, még a valódi gyártás is járadékká válik. A kérdés soha nem az volt, hogy jó volt-e a musical. A kérdés az, hogy senkinek nem kellett kiderítenie.
V. A diplomás potyautas
Ezzel visszatérünk az említett két számhoz: több mint 90 százalék a diplomások aránya a magyar elitben, és 30 százalékkal alacsonyabb az ország termelékenysége.
Fényes Hajnalka elemzése ez, ugyanabból a 2009–2010-es adatfelvételből; ő maga úgy összegzi, hogy az iskolai végzettség és a státus között erős az összefüggés. Papíron tehát az elitünk pontosan az, amit egy modernizálódó országnak kívánnia kellene.29
Most állítsuk mellé azt, amit ugyanennek a kötetnek a szerkesztője írt le az előszóban, néhány száz oldallal korábban:
„Az eliteken belüli hierarchia világosan megmutatkozik: a magasabb státushoz az eliten belül is a nagyobb kapcsolati háló társul, és azt nem a teljesítmény határozza meg, mint ahogyan az egy legitim működő intézmény- és szabályrendszerben elvárható.”30 — Kovách, 2011: 11.
Ugyanaz a kutatás, ugyanaz a kötet, két különböző fejezet. Az egyik azt mutatja, hogy a diploma bejuttat. A másik azt, hogy odabent már nem a teljesítmény rendez. A kérdezés 2009-ben indult, a kötet 2011-ben jelent meg. Vagyis a mérés azelőtt készült, hogy felépült volna az Orbán-rendszer, amelyet ma mindenki ezért hibáztat.
Olvassuk össze a kettőt, és a diploma jelentése megváltozik. Belépőjegy, de nem termelőképesség. A magyar elit nem alulképzett — egy olyan versenyre képzett, amelyen nem kell elindulnia.
Ezért kell kihúzni ebből a vitából az „alkalmatlan” szót is, a Küllői-változatból is. Nem azért, mert hamis. Azért, mert ugyanaz a hibája, mint a „taker” morális olvasatának: emberekről szól, nem pozíciókról, ezért nem mérhető és nem cáfolható — aki hozzányúl, könnyű győzelmet ad az ellenfelének. A pontosabb fogalmak: kontraszelektált, járadékfüggő, kapcsolat alapján kiválasztott. Nehezebb kimondani őket. És sokkal nehezebb válaszolni rájuk.
Két kisajátítás, amely a pénznél is többet számít
A fenti öt mód a látható kisajátítást írja le. Van azonban két másik, láthatatlan kisajátítás is, amely mindegyiknél tartósabb kárt okoz. Nem pénzről szólnak, hanem arról, hogy ki kerülhet be egyáltalán, és hogy mi számít jónak. És éppen ezek teszik az elitet elitté, nem pedig pusztán gazdag emberek csoportjává.
Az első a belépés. Az elitet az különbözteti meg, hogy kiválaszt — eldönti, ki juthat még be. Ez a legsúlyosabb következményekkel járó hatalma, és ez az, amelynek gyakorlását a legritkábban látjuk. A 2009-es felvétel szerint a mai Magyarországon az alacsonyabb társadalmi osztályokból csekély az esély az elitbe kerülésre; a rekrutációs bázis a középosztály és a felső középosztály.31 Ennél is rosszabb az irány, amelyet Kovách rögzít:
“Az elitek bezárulással válaszolnak a válságkorszak kihívásaira” — Kovách Imre, 2011:11.
Emelkedő átlagéletkor, lassuló beáramlás a fiatalabb generációkból. A három közül a kulturális elit a legzártabb: ide a legnehezebb fiatalon vagy alulról bejutni. A kötet mintavételi fejezete pedig kimondja azt is, amit ebből következtetni lehet: az alacsonyabb társadalmi osztályokból ma Magyarországon csekély az esély az elitbe kerülésre, mert az elit rekrutációs bázisa a középosztály és a felső középosztály.
És van a kötetben egy részlet, amely többet ér a körülötte álló statisztikáknál. 2009-ben, számolnak be a kutatók, összehasonlíthatatlanul nehezebb lett rávenni az elit tagjait a válaszadásra. Sokan intoleránsnak bizonyultak; többen a felkérés és a kérdések miatt a kutatásvezetőknél és hivatali vezetőiknél tiltakoztak. A korábbi három időpontban erre egyszer sem volt példa. Az az elit, amely egy szociológiai kérdőívre úgy válaszol, hogy felhívja a főnöködet, mindent elmondott a saját viszonyáról az elszámoltathatósághoz — és ezt 2009-ben mondta el.
A második a mérce. Az elit azt is eldönti, mi számít jónak. Ez a csendes, szerkezeti funkciója: hatalomtól független mércét tartani, hogy a kudarcot ki lehessen mondani. Erre a feladatra a kultúra elitje van kijelölve — és ugyanez a felvétel róluk ezt állapította meg:
“Kiszolgáltatottak az állami forrásoknak és az azok felosztása fölött diszponáló döntéshozóknak” — Kovách Imre: Előszó, 2011: 11.
Egy ilyen helyzetben lévő kulturális elit nem tud független minőségi mércét tartani. És amikor nem tud, a jó csendben azt kezdi jelenteni: támogatott.
Ez — és nem a véleményem bármelyik konkrét előadásról — a magyar kultúra támogatási korszakának valódi vádirata. Nem az, hogy rossz dolgok készültek. Hanem hogy az ország elvesztette a képességét, hogy ezt kimondja.
Tedd egymás mellé a kettőt, és megkapod az újratermelődés mechanizmusát. Vedd el a belépést, és új nem érkezik. Vedd el a mércét, és senki nem mondhatja, hogy nincs ott helyed. A pénz az, amit egy kisajátító elit elvesz. A belépés és a mérce az, amelyekkel biztosítja, hogy holnap is elvehesse.
A nép megérdemli a vezetőit és ez miért nem igaz
Van ennek az érvelésnek egy lusta változata, amelyben az egész társadalom bűnrészes, és ezért senki nem felelős. A nép megérdemli a vezetőit, tartja a mondás. Érdemes pontosan kimondani, miért téves.
Szervezeti nézőpontból Edgar Schein32 válasza az, hogy a kultúra nem valamiféle köd, amely az intézmény fölött lebeg. Annak felhalmozódott lenyomata, amit a vezetés jutalmazott. Abban ölt testet, hogy a vezetők mire figyelnek, hogyan osztják a státust, és hogyan viselkednek válsághelyzetben. Ezen az alapon az elit és a kultúra nem ugyanaz. Az elit állítja elő a kultúrát. Az a vezető, aki a lojalitást jutalmazza a teljesítmény helyett, nem passzívan tükröz egy bizalomhiányos kultúrát. Gyártja azt.
Chris Argyris és Donald Schön33 ezt olyan formába élezi, amely ténylegesen ellenőrizhető. Megkülönböztetik a vallott elméletet — amit a vezetők mondanak arról, mi vezérli őket — a használt elmélettől: attól, amit valójában jutalmaznak.
In Hungary, unusually, both halves have been measured. On the espoused side, a 2008 survey coordinated by György Lengyel and Gabriella Ilonszki questioned eighty members of parliament and forty senior business leaders (heads of major companies, banks and employers’ associations). It found support for competition running through the whole elite. The same elite was more sceptical about the EU than its European counterparts, but on competition there was no ambiguity. On the theory-in-use side, the elite survey a year later found that within this same stratum, higher status went with a larger network of connections, not with better performance.
Magyarországon, szokatlan módon, mindkettőről van mérésünk. A vallott oldal: a Lengyel György és Ilonszki Gabriella koordinálta, 2008-ban publikált vizsgálat nyolcvan országgyűlési képviselőt és negyven gazdasági felsővezetőt kérdezett meg — nagyvállalatok, bankok és munkaadói érdekvédelmi szervezetek vezetőit.34 Eredménye szerint az egész elitre jellemző a versenypártiság. Ugyanez az elit európai összevetésben inkább szkeptikus volt az EU-val szemben — a verseny megítélésében azonban nem volt kétértelműség. A használt oldalról nézve az egy évvel későbbi elitfelmérés azt mutatta, hogy ugyanezen a társadalmi rétegen belül a magasabb státusz nem a jobb teljesítménnyel, hanem a kiterjedtebb kapcsolati hálóval járt együtt.35
Két külön kutatás, átfedő, de nem azonos mintán — ezt be kell számítani. A kép mégis nehezen félreérthető: versenyt vallanak, és kapcsolatot jutalmaznak. Pontosan az a rés, amelyet Argyris és Schön leír, csak nem egy szervezetben, hanem egy ország vezető rétegében.
És van egy harmadik mérés is, amely a felelősségvállalásról szól. Mint láttuk, a politikai elit tagjainak csak 36 százaléka tartja magát a politikai elit tagjának.36 Az az elit, amelyik nem ismeri el, hogy elit, nem is fogja vállalni az elit felelősségét.
Ezért kell a társadalom többi részének viselkedését következményként olvasni, nem párhuzamos bűnként. A TÁRKI 2009-es zárójelentése37 közvetlenül megmérte a magyar társadalom értékszerkezetét — a tanulmány címe önmagában is diagnózis: bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus. Az utóbbi azt a várakozást jelenti, hogy nem a piac és nem az egyén, hanem az állam a megélhetés forrása. Ebben a szerkezetben a hatalomhoz fűződő személyes kapcsolat ápolása nem jellemhiba. Ez a domináns stratégia. A hálapénz, a kijátszott szabály, az ügyeskedés, amelyre nemzeti leleményként szoktunk büszkék lenni — ezek racionális alkalmazkodások egy olyan ösztönző szabályhoz, amelyet máshol írtak, méghozzá azok, akik hasznot húznak belőle.
Simon Gächter és Jonathan Schulz38 kísérleti becsületesség-mérést vetettek össze a szabályszegés elterjedtségének intézményi mutatóival, és azt találták, hogy az egyéni becsületesség mérhetően gyengébb ott, ahol a szabályszegés általános — az intézmények alakítják a jellemet, nemcsak fordítva. A vizsgálatuk nem tartalmazta Magyarországot, ezért mechanizmusként vegyük, ne rólunk szóló mérésként. De itt épp a mechanizmus a lényeg: a felelősség azé, aki a szabályt írja, nem azoké, akik igazodnak hozzá.
A teszt, amely eldönti: a határ
Ezen a ponton az olvasónak joga van gyanakodni, hogy mindez csak egy bonyolult módja annak, hogy azt mondjuk: a magyarok már csak ilyenek. Van rá döntő válasz, és több mint húsz éve ott van a szemünk előtt, rossz címszó alatt iktatva: „agyelszívás”.
Magyar orvosok, ápolók, mérnökök, kutatók vagy egyéb magasan képzett szakemberek elmennek. Münchenben, Bécsben, Manchesterben és Koppenhágában nem tűnnek ki semmivel. Nem hősök lesznek — normálisak. Sorban állnak. Dokumentálnak. Nem tesznek semmit borítékba. Nincs róla felvételem, csak annyi, amennyit bárki lát, akinek van kint dolgozó ismerőse.
Ugyanazok az emberek. Ugyanaz az iskola. Ugyanaz a himnusz, ugyanazok a nagymama-történetek, ugyanazok a viccek arról, hogy a világ összeesküdött ellenünk. Más viszont a jutalmazási szabály — és más a viselkedés. Nem azért, mert ott tiszta minden; nem az. Hanem mert miután átlépték az országhatárt, megváltozik, hogy mi éri meg a legjobban.
Ami tehát Magyarországgal baj, az nem a magyarokban van, hanem azokban a pozíciókban, amelyeket Magyarország kínál nekik — a pozíciókat pedig azok alakítják, akik eldöntik, mit jutalmaznak. Ez magyarázza azt is, miért nem épül fel soha igazán a nyomás a szabály megjavítására: azoknak van a legerősebb okuk működő rendszert követelni, akik a legkönnyebben el tudnak menni, és elmenni könnyebb, mint megjavítani. Ahogy Hirschman leírta, a kivonulás helyettesíti a tiltakozást39 — és minden távozás csökkenti annak politikai költségét, hogy minden maradjon a régiben.
Három dolog, amiben tévedhetek
Nem vagyunk egyedülállóan rosszak, és az összehasonlító adatok ezt világosan kimondják.
Az 1992–93-as kutatásban „minden elitcsoportra igaz, hogy Magyarországon volt a legnagyobb mértékű a cirkuláció”, és „az elit kiválasztódása korábban is meritokratikusabb volt, mint a másik két vizsgált országban” (Lengyelország és Oroszország).40 Jacek Wasilewski lényegében azonos nómenklatúra-pozícióőrzést talált Magyarországon, Lengyelországban és Oroszországban — a nyugdíjba vonulókat leszámítva nagyjából kétharmaduk megőrizte elitstátusát.41 Higley és Lengyel György szerint mindhárom átmenet az elitcirkuláció klasszikus példája volt: békés és fokozatos, ugyanakkor kellően mélyreható ahhoz, hogy kiszorítsa az elit szerepeire alkalmatlan szereplőket.42 A 1992–93-as kutatás eredményeihez korlátot maguk a szerzők tettek hozzá: az 1993-as adatok túlbecsülték a cirkuláció mértékét, mert az első kormányzati ciklus adminisztratív úton erőltetett elitcseréje után visszarendeződés következett.
A cseh kuponos privatizáció pedig, amelyet Küllői jobb modellként állít elénk, nem működött jobban. A kuponok kiosztása után jött az, amit a csehek tunelovánínak (csatornázás) neveznek, ami a befektetési alapok módszeres kifosztását és a kisrészvényesek kiszorítását jelentette a cégekből. Legismertebb figurája Viktor Kožený, aki tízszeres hozamot ígért, és a kampányával rávette a cseh háztartásokat, hogy a kuponjaikat az ő alapjaiba tegyék, majd kiszivattyúzta belőlük a pénzt. Egy cseh pénzügyi elemző 2005-ben úgy becsülte, hogy a csehek mintegy háromnegyede már kedvezőtlenül ítélte meg a kuponos privatizációt.43
Az én érvem egy jutalmazási szabályról szól, nem nemzeti alacsonyabbrendűségről, és épp ez az a bizonyíték, amely kikényszeríti a különbségtételt.
Valami tényleg megváltozott, és nem tehetek úgy, mintha nem.
Csite András, Himesi Zsuzsa és Kovách Imre44 kutatása szerint 2001-re a politikai tőke csökkenő szerepet játszott az elitbe jutásban, és a hazai magáncégek alapítói lettek a gazdasági elit legnépesebb csoportja. Következtetésük: az ezredfordulóra a magyar gazdaságban véget ért a posztszocializmus. Ha ez igaz (és ez az ő adatuk, nem az enyém), akkor 2010 volt a politika visszatérése, egy valódi törés. Nem állítom egyáltalán azt, hogy soha semmi nem változott. Hanem az, hogy ami 2010 után visszatért, azért tért vissza ilyen könnyen, mert a kiválasztási norma közben egy pillanatra sem mozdult el. A piaci közjáték azt változtatta meg, hogy ki jár jól. Azt nem, hogy mit jutalmaznak.
Nem vagyunk tekintélytisztelő társadalom.
Magyarország Hofstede-féle hatalmitávolság-pontszáma 46 — mérsékelt, inkább alacsony.45 A Hogan Assessments 2025-ös, több mint 350 magyar középvezetőt és felsővezetőt vizsgáló mérése szerint a Megfelelési Készség (Dutiful) skálán tizenkét percentilisponttal a globális benchmark alatt vannak — a leírás szerint önálló gondolkodásúak, és hajlandók megkérdőjelezni a tekintélyt.46 Ugyanez a mérés az Elismerést (Recognition) találta a legerősebb motivációjuknak, az Ambíciót (Ambition) jóval a globális átlag felett, az Altruizmust (Altruism) pedig a leggyengébbnek. Több forrás is jelzi, hogy nem nagyon tisztelünk tekintélyt, és hogy a vezetőink látszani akarnak, nem elrejtőzni.
A kép tehát nem egy engedelmes népességet mutat a hierarchia alatt. Valamivel keményebben fogalmazva, Magyarország nem szervilis társadalom. De az együttműködésben nem jeleskedik. Alacsony tekintélytisztelet, alacsony altruizmus, nagyon magas versengő teljesítményorientáció, alacsony engedékenység. Nem alattvalók nemzete — egyénileg magabiztos emberek nemzete, gyenge közösségi normákkal, akik mind egy olyan játszmát játszanak, amelyről meg vannak győződve, hogy zéró összegű.
Küllői észrevette a tünetet anélkül, hogy megnevezte volna az okát: „valahogy itt mindig zéró összegű játszmát játszottunk.” Ami azt jelenti, hogy az elit nem idegen kaszt, amely fölöttünk ül, hanem egy eloszlás nyerő vége, amely végigfut az egész társadalmon. Attól viszont, hogy ugyanabban az eloszlásban vagyunk, még nem lesz közös a felelősség: az eloszlásnak csak az egyik vége írja a szabályt.
Az első száz nap még nem ítélet
2026 áprilisában a magyar választók tizenhat év után leváltották az Orbán-kormányt. Felemelő dolog látni, hogy a társadalom, amikor kell, tud lépni, és minden érvelés, amely ezt nem tudja befogadni, téves. Nem tudom, mit épít majd az új kormány az első száz nap után. Senki nem tudja. Egyelőre csak jelek látszanak. Ezek a jelek egyelőre nem túl biztatóak.
Amit ma el lehet mondani, hogy az eszközöket még nem szerelték le, csak gazdát cseréltek. A közmédia irányítása, az állami hirdetések elosztása, az egyetemi alapítványi kuratóriumok, a közbeszerzési mérlegelés — mind megvan, mind használható. Hogy használják-e, az a személyekről szóló kérdés. Hogy rendelkezésre állnak, az a rendszerről szóló kérdés — és erre már megvan a válasz.
Van pár példa, amit csak óvatosan szeretnék előadni, mert tudom, hogy egyetlen kinevezés vagy egy hiba még nem rendszer.
Az egyik: 2026. április 30-án, tizennyolc nappal a földcsuszamlás után, a leendő miniszterelnök a sógorát jelölte igazságügyi miniszternek.47 Másnap megvédte: elismerte, hogy a rokoni kapcsolat „komoly dilemmát” jelentett, és hogy a kritika érthető, a jelöltet pedig azzal méltatta, hogy a mozgalomnak a legelejétől kezdve része volt. Magyar hozzátette, hogy a húga felfüggeszti bírói tisztségét, és hogy a miniszter munkája a lehető legnyilvánosabb lesz, minden döntése átlátható. Ez tisztességes válasz — és pontosan a probléma. Az átláthatóság ígéret, nem szabály. Attól függ, ki ígéri. Az árulkodó nem a kinevezés, hanem az, hogy a védekezés a jóindulatra hivatkozik, nem egy eljárásra: az elejétől velünk volt. Ez patronális igazolás, annak az embernek a szájából, akit a paternalizmus felszámolására választottak meg, a második héten.
És van egy második adat is, amely nem jelent vádaskodást senki ellen. Az újonnan kinevezett gazdasági és energiaügyi miniszter, harminchét évet töltött a Shellnél többféle pozícióban, legutóbb globális ügyvezető alelnökként, 45 000 töltőállomásért felelve 85 országban.48 Első ránézésre pontosan az a kinevezés, amelyért ez az ország könyörgött: egy magyar, aki kiment Nyugatra, versenyzett egy globális cég csúcsán, és visszajött. A vagyonnyilatkozata alapján a legvagyonosabb kormánytag többek között mintegy 8,7 millió euró értékű részvényállománnyal rendelkezik. Bár a vagyonnyilatkozat nem sorolja fel tételesen a Shell-részvények számát,49 júliusban a Fidesz követelte, hogy adja el részvényeit, azzal vádolva őt, hogy majdnem egy milliárd forintot keresett az olajárak emelkedésén.50
Marad valami, és az érdekesebb, mint a vád. Harminchét évig olyan világban dolgozott, ahol ez a kérdés fel sem merülhetett volna. Minden nagy multinacionális cégnél van összeférhetetlenségi szabályzat; aki dolgozott ilyenben, évente aláírta a nyilatkozatot, rendszerint a korlátozott értékpapírok listájával együtt. Most egy ország energia- és üzemanyagpolitikáját alakítja, ismeretlen mennyiségű részvényt tart egy globális energiacégben, és semmi nem kötelezi arra, hogy eladja, vagyonkezelésbe adja, vagy akár csak megmondja, mennyi az.
Semmi okom feltételezni, hogy bármi helytelent tett. Nem állítom ezt. A lényeg szerkezeti, és ugyanaz, mint minden fentebbi: a magyar állam gyengébb összeférhetetlenségi mércét támaszt a gazdasági és energiaügyi miniszterével szemben, mint amilyet a korábbi munkáltatója támasztott vele szemben alkalmazottként. Egy londoni compliance-osztály ezt egy délután alatt lezárta volna, egy űrlappal. A mi szabályaink nem követelik meg, hogy egyáltalán lezárják — így nem is zárul le, a kérdés nyitva marad, és a válasz teljes egészében azon múlik, milyen ember tölti be éppen a hivatalt.
Így néz ki egy gyenge jutalmazási és ösztönző szabály belülről. Nem tesz senkit korrupttá. Egyszerűen nem hajlandó szerkezetivé tenni a tisztességet, és ránk hagyja a reménykedést.
Küllői derűlátóbban nézi az új kormányt, mint én, és talán ezért kalibrálta ezt pontosabban, mint ahogy nekem sikerülne:
A lista
Minden ilyen írás ugyanúgy hal meg. Felépít egy rendszerszintű kritikát, eljut oda, hogy a rendszer a probléma, és kifinomult indokot ad az olvasónak arra, hogy ne csináljon semmit. Ez a befejezés nemcsak lehangoló, hanem kényelmes is — pontosan azoknak, akikről szól.
Legyek tehát konkrét a kijáratot illetően, mert van kijárat.
A jutalmazási szabály nem lelki állapot. Le van írva. Ott él a közbeszerzési értékhatárokban és az egyajánlatos eljárások tűréshatáraiban. Az állami hirdetések elosztását szabályozó rendelkezésekben. A közérdekű vagyonkezelő alapítványok irányítási szabályzataiban. Az adóátirányítási konstrukciók megtervezésében. A közmédia kinevezési eljárásaiban. Ezek dokumentumok. A dokumentumokat át tudja írni egy felhatalmazással bíró kormány, és ennek a kormánynak van a legnagyobb felhatalmazása, amit tizenhat éve bárki kapott.
A jobb elit nem kívánság kérdése. A kívánságot mérhető elvárásokká kell fordítani, azokat pedig ellenőrizni lehet. Egyelőre öt területet nyitnék, amelyekre vissza fogok térni:
1. Hoz majd a kormány olyan szabályokat, amelyek őt magát is kötik?
Ez az, amely a többi kérdést is előrejelzi, és ez az egyetlen, amit nem lehet megjátszani. Az a kormány, amely meg akarja javítani a rendszert, olyan korlátokat épít, amelyek miatt maga is szenvedni fog. Az a kormány, amely örökölni akar egy rendszert, korlátozza az elődeit, és kivételezi önmagát. Egy sajtótájékoztatón a kettő megkülönböztethetetlen. Egy törvényszövegben azonnal szétválasztható, mert a különbség mindig ugyanazon a két helyen bukkan fel: kire vonatkozik és mikor lép hatályba.
Tehát: az új összeférhetetlenségi és vagyonbevallási szabályok ezt a kormányt kötik-e, ebben az évben, beleértve a gazdasági és energiaügyi minisztert is — vagy kényelmesen a következő választás után lépnek hatályba? Visszaáll-e valódi ereje annak a néhány intézménynek, amelyek nemet tudnak mondani a kormánynak: az Alkotmánybíróság, az Ombudsman, az Állami Számvevőszék, az ügyészség függetlensége, az információszabadság? Elfogad-e ez a kormány olyan rögzítést, amelyről tudja, hogy egy jövőbeli ellenfele ellene fordíthatja? Nyilvánosságra hoz-e bármit, amit nem köteles? Válaszol-e minden kormánytisztviselő és kormánypárti képviselő a sajtó kérdéseire, függetlenül attól, milyen politikai beállítottságú az adott szerkesztőség?
És van egy árulkodó jel, amely bármely törvényhozás előtt rendelkezésre áll, ma is, ingyen, bárkinek, aki figyelmesen hallgatja, hogyan beszél a kormány az elmúlt tizenhat évről. Az a kormány, amely azt mondja, „Orbán korrupt volt”, arra készül, hogy birtokba vegye a gépezetet. Az a kormány, amely azt mondja, „ez a gépezet járadékot oszt, és mi szétszereljük”, arra készül, hogy tényleg szétszedje. A diagnózis semmibe nem kerül — épp ezért árulkodó. Aki nem mondja ki, az nem azért hallgat, mert drága lenne.
A maradék négy azt méri, mi a válasz.
2. Leszerelik-e a járadékszedő eszközöket — a közmédia irányítását, az állami hirdetések elosztását, az egyetemi alapítványi kuratóriumokat, a közbeszerzési mérlegelést, stb. —, vagy csak új embereket ültetnek beléjük?
3. Csökkennek-e az egyajánlatos eljárások és a haveri kapcsolatokra utaló mutatók a közbeszerzési adatokban 2027–2028-ra, vagy csak a kedvezményezettek neve változik?
4. Kialakít-e a kormánypárt belső demokráciát — valódi jelöltállítást, platformokat, olyan kongresszust, amely képes nemet mondani —, vagy egyetlen ember eszköze marad, mint mint amilyen a Fidesz volt?
5. Amikor a 17,9 milliárd euró felfüggesztett uniós forrás felszabadul, megreformált csatornákon halad-e át a pénz, vagy a régieken?
Az érvem konkrét előrejelzést tesz: a személyek cserélődnek, a szerkezet nem. Ezt nem kell hinni, ellenőrizni lehet. Ha 2028-ra az egyajánlatos eljárások aránya és a közbeszerzési kockázati mutatók érdemben csökkennek, közpénz kedvezményezettjei között a koncentráció is csökken— nemcsak a nevek változnak —, akkor az már egy nagy lépés lesz az ösztönző rendszerek megváltoztatására, és akkor én tévedtem. Én nagyon szeretnék tévedni.
Ha ez így lesz, akkor tényleg rendszerváltás zajlik majd!
Végszó
Az elitalku nem jelent mást, mint azt, hogy több jutalom jár több felelősségért. Magyarországon már harminchat éve ismételjük az első részét ennek a mondatnak, míg a második részt általában csendben kitöröljük. A legfontosabb kérdés előttünk nem az, hogy ezek az emberek jobbak-e az előzőeknél. A legtöbbjük valószínűleg jobb. Az igazi kérdés az, hogy szándékozik-e bárki átírni azt, amit ez az ország jutalmaz.
Ez a kérdés nyomot hagy, ezért végre egyszer ellenőrizni is lehet.
Ilonszki, Gabriella (2009): Képviselők és képviselet Magyarországon a 19. és 20. században. Idézi: Kristóf Luca (2011): Elitkutatások Magyarországon 1989–2010. In: Kovách Imre (szerk.): Elitek a válság korában. Magyarországi elitek, kisebbségi magyar elitek. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Argumentum Kiadó, 231-252.
Gizińska, Ilona (2026): Stable stagnation: Hungary’s economic standing after 16 years of Orbán’s rule. OSW Commentary No. 719. Centre for Eastern Studies, 2026, március 20. Online: https://www.osw.waw.pl/en/publikacje/osw-commentary/2026-03-20/stable-stagnation-hungarys-economic-standing-after-16-years
Bodó Zoltán (2025): Vezetői kultúra, amely visszahúz. Magyar valóság diagnózisa a szervezeti diszfunkció szemüvegén keresztül. criticalhungary.hu. 2025, november 20. Online: https://www.criticalhungary.hu/p/vezetoi-kultura-amely-visszahuz
A Coopers & Lybrand a nemzetközi könyvvizsgálói és tanácsadói piac akkori „nagy hatjának" egyike volt; 1998-ban egyesült a Price Waterhouse-szal, így jött létre a PricewaterhouseCoopers (PwC).
Forbes Deal 2036 (2026): Küllői Péter: Nincs meg az a fajta bátorság, ami nemzetközi világra való nyitottságot jelenti. Forbes.hu, 2026, június 6. Online: https://www.forbes.hu/podcast/forbes-deal2036-kulloi-peter-bator-tabor-filantropia/
Grant, Adam M. (2013): Give and Take: Why Helping Others Drives Our Success. New York: Viking.
Szelényi, Iván – Mihályi, Péter (2026): Az egyenlőtlenségek új formái. Magyarország az Orbán-korszakban, 2010–2025. Budapest: TÁRKI.
Mihályi, Péter – Szelényi, Iván (2019): Rent-seekers, profits, wages and inequality: The top 20%. Cham: Palgrave Pivot.
Ez sokkal több figyelmet érdemelne, mint egy lábjegyzet. A külföldi tulajdonú multinacionális cégek már 2019-ben a magyar GDP több mint felét adták (lásd: https://ec.europa.eu/eurostat/web/products-eurostat-news/-/ddn-20190411-1), és nemcsak hazai, hanem nemzetközi mércével is hatékonyak és termelékenyek. A lemaradás tehát a hazai szektorban van — és nem azért, mert a hazai tulajdonosok rosszabbul végzik a dolgukat. Az adózás, a szabályozás és a hazai piac mérete gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy kis méretben nyereséges legyen valaki — és amiből nem lesz nyereség, abba nem is fektet be senki. Ez is jutalmazási szabály. Azt jutalmazza, ha valaki kicsi marad, ha szürkében marad, vagy ha a kapcsolataiból él — nem azt, ha termelékennyé válik. A számokat itt vezetem le: The Brake-Even Lie.
Kovách, Imre (szerk.) (2011): Elitek a válság korában. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Argumentum.
NER – a Nemzeti Együttműködés Rendszere; Orbán Viktor 2010 májusában nevezte így a 2010 után kiépítendő politikai rendszert. Azóta a kifejezést elsősorban a rendszer és patronázshálózatának rövid megjelöléseként használják, főként kritikusai.
Girst, Noémi – Keil, András (2011): Zavar a fejekben? – A magyarországi elitek és a politika 2009-ben. In Kovách Imre (szerk.), Elitek a válság korában: Magyarországi elitek, kisebbségi magyar elitek. Budapest: MTA PTI–ENKI / Argumentum, 315–336.
Stark, David (1990). Privatization in Hungary: from Plan to Market or from Plan to Clan? East European Politics and Societies, 4(3), 351-392.
Szelényi, Szonja – Szelényi, Iván – Kovách, Imre (1995): The making of the Hungarian postcommunist elite: Circulation in politics, reproduction in the economy. Theory and Society, 24, 697–722. Online: https://doi.org/10.1007/BF00993403
Kolosi, Tamás – Sági, Matild (1997): Nagyvállalkozók és társadalmi környezetük. Budapest: Tárki.
Lásd www.inflationtool.com
Szalai, Erzsébet (1994): Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után; Budapest-Szombathely: Pesti Szalon Könyvkiadó/ Savaria University Press
Szalai, Erzsébet (1998): Az elitek átváltozása. Budapest: Új Mandátum Kiadó.
GKI Gazdaságkutató Zrt. (2009): A korrupció és a közbeszerzési korrupció Magyarországon, I. kötet. Szerk. Papanek Gábor. Budapest: GKI. A kutatás a Közbeszerzések Tanácsa megbízása alapján készült. 1., 3. o.; az ár-hatásra a részletes becslés 23–26%, 20. o.
Uo. 3.3.1. fejezet, „A 90%-nál alacsonyabb értéket alátámasztó érvek”, 224–225. o.: „a korrupció valós hazai gyakoriságát a fenti 90%-os becslésnél mindenképp kisebbre kell tennünk.” — Fazekas (2010: 4) ezeket az adatokat úgy adja tovább, hogy „corruption fees… 22-26% of the procurement contract value involving 70-90% of all public procurement procedures”. Mindkét szám eltér a forrástól: a 22–26% a GKI becslése arra, mennyivel lenne több közbeszerzés, ha mindent kiírnának, nem pedig a korrupciós felár; a jelentés saját gyakorisági becslése pedig 65–75%, a 90% éppen az, amivel vitatkozik.
Fazekas, Mihály (2010): A Diagnosis of Corruption in Hungary. ERCAS Working, Working Paper No. 7, 1-18.
Fazekas, Mihály – Tóth, István János – King, Lawrence Peter (2016): An Objective Corruption Risk Index Using Public Procurement Data. European Journal on Criminal Policy and Research, 22(3), 369–397. Online: https://doi.org/10.1007/s10610-016-9308-z
Hvg (2003): Tocsikolás. Hvg.hu, 2003, április 8. Online: https://hvg.hu/itthon/00000000004B659D
Scheiring Gábor (2019): Egy demokrácia halála. Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Budapest: Napvilág Kiadó (Társadalomelméleti Műhely).
Transparency International (2025): Corruptions Perceptions Index 2025. trasparency.hu. Online: https://transparency.hu/hirek/cpi-2025-eredmenyek-jelentes/
Horn, Andrea (2026): Milyen sporteredményeket hozott az utánpótlásra öntött közpénzeső?hvg360, 2026. április 2. Online: https://hvg.hu/360/20260428_utanpotlas-sport-forrasok-latvany-csapatsportok-ner
Jávor, Bence (2019): 658 milliárd forint jutott taóból a látványsportok támogatására — Index, 2019. április 25. Online: https://index.hu/sport/2019/04/25/658_milliard_tao_tamogatas_felcsut_labdarugas_kezilabda_latvanysportag_kozpenz/
Ághassi, Attila (2023): A magyar sport két évtizede (2000–2020) a számok tükrében — MOB-tanulmány, Telex, 2023. február 11. Online: https://telex.hu/sport/2023/02/11/magyar-sport-adatok-2000-es-2020-elemzes
Magyar Narancs (2019): Jön a kézivezérlés a színházaknál? Magyar Narancs. 2019. január 29. Online: https://magyarnarancs.hu/szinhaz2/tao-szinhaz-finanszirozas-116869
Czenkli, Dorka (2019): Több pénzt kapnak a színházak, de ez együtt jár a politikai függőséggel. Magyar Narancs. 2019, április 26. Online: https://magyarnarancs.hu/szinhaz2/szinhazi-tao-helyett-119245
Fényes, Hajnalka (2011): A magyarországi elit kulturális és anyagi tőkéi és társadalmi mobilitása. In: Kovách Imre (szerk.): Elitek a válság korában. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Argumentum Kiadó, 177–206.
Kovách, Imre (2011): Előszó – Elitek a válság korában. In: Kovách, Imre (szerk.): Elitek a válság korában. Magyarországi elitek, kisebbségi magyar elitek. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Argumentum Kiadó, 11.
Csurgó, Bernadett – Megyesi, Boldizsár (2011): Elit-meghatározások és elitcsoportok — A 2009-es magyarországi elitkutatás mintáiról. In: Kovách, Imre (szerk.): Elitek a válság korában. Magyarországi elitek, kisebbségi magyar elitek. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Argumentum Kiadó, 173.
Schein, Edgar H. – Schein, Peter A. (2016): Organizational Culture and Leadership. 5th ed. Hoboken, NJ: Wiley.
Argyris, Chris – Schön, Donald A. (1974): Theory in Practice: Increasing Professional Effectiveness. San Francisco: Jossey-Bass.
Szabó, Károly (2008): A gazdasági elit egyes csoportjainak EU-képe: Bankárok, menedzserek és a gazdasági érdekvédelmi szervezetek vezetői. In Lengyel, György (szerk.) (2008): A magyar politikai és gazdasági elit EU-képe. Budapest: Corvinus Egyetem. 137–161. Online: https://unipub.lib.uni-corvinus.hu/1002/1/LengyelGy_EUkep_elit.pdf
Jáger, Krisztina (2008): Különbségek az Európai Unió megítélésében – attitűd vagy pozíció? A kormánypárti és ellenzéki képviselők nézetei. In Lengyel, György (szerk.) (2008): A magyar politikai és gazdasági elit EU-képe. Budapest: Corvinus Egyetem. 120–136. Online: https://unipub.lib.uni-corvinus.hu/1002/1/LengyelGy_EUkep_elit.pdf
Kovách, Imre (2011): Előszó. In Kovách, Imre (ed.): Elitek a válság korában. Magyarországi elitek, kisebbségi magyar elitek. Budapest: MTA PTI – MTA ENKI – Argumentum Kiadó, 11.
Girst, Noémi – Keil, András. (2011). Zavar a fejekben? – A magyarországi elitek és a politika 2009-ben. In Kovách Imre (szerk.), Elitek a válság korában: Magyarországi elitek, kisebbségi magyar elitek. Budapest: MTA PTI–ENKI / Argumentum, 315–336.
Tóth, István György (2009): Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom értékszerkezetében. A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei című kutatás zárójelentése. Budapest: TÁRKI. Online: https://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult/gazdkult_elemzeszaro_toth.pdf
Gächter, Simon – Schulz, Jonathan. F. (2016): Intrinsic honesty and the prevalence of rule violations across societies. Nature, 531, 496–499.
Hirschman Albert O. (1995): Kivonulás, tiltakozás, hűség. Hogyan reagálnak vállalatok, szervezetek és államok hanyatlására az érintettek? Ford. Mezei, I. György. Osiris Kiadó, Budapest. 171.
Lásd Kristóf Luca (2011): Elitkutatások Magyarországon 1989–2010. In: Kovách Imre (szerk.): Elitek a válság korában. Budapest: MTA Politikatudományi Intézet – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Argumentum Kiadó, 40, 41.
Wasilewski, Jacek (1998): Hungary, Poland and Russia: The Fate of Nomenklatura Elites. In: Dogan, Mattei – Higley, John (szerk.): Elites, Crises and the Origins of Regimes. Lanham, MD: Rowman & Littlefield, 147–168. Idézi: Kristóf Luca.
Higley, John – Lengyel, György (szerk.) (2000): Elites after State Socialism: Theories and Analysis. Lanham, MD: Rowman & Littlefield. Idézi Kristóf 2011: 40–41.
Willoughby, Ian (2005): Why do most Czechs regard early 90s voucher privatisation as unfair? Radio Prague International, 2005, június 1. Online: https://english.radio.cz/why-do-most-czechs-regard-early-90s-voucher-privatisation-unfair-8099520
Csite, András – Himesi, Zsuzsa – Kovách, Imre (2001): A gazdasági elit szociológiai összetételének és jellemzőinek empirikus vizsgálata. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete – Rurális Európa Ház Kutatóközpont
Hofstede, Geert – Hofstede, Gert Jan – Minkov, Michael (2010): Cultures and organizations: Software of the mind — Intercultural cooperation and its importance for survival (3rd ed.). New York: McGraw-Hill.
Hogan Assessments (2025): Personality trends of emergent Hungarian leaders. Online: https://www.hoganassessments.com/news-events/updates/personality-trends-of-emergent-hungarian-leaders/
Tanács, Gábor (2026): Hungary’s Péter Magyar defends appointing brother-in-law as justice minister. Euronews, 2026. május 1. Online: https://www.euronews.com/my-europe/2026/05/01/hungarys-peter-magyar-defends-appointing-brother-in-law-as-countrys-justice-minister
Krász, Zsombor (2026): Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter kinevezése. Telex.hu. 2026, április 20. Online: https://telex.hu/gazdasag/2026/04/20/kapitany-istvan-gazdasagi-es-energetikai-miniszter-kinevezes-tisza-kormany
Kontroll (2026): Hatmilliótól a hatmilliárdig — a magyar kormány első vagyonnyilatkozatai. Kontroll.hu, 2026. június 9. Online: https://kontroll.hu/cikk/belfold/2026/06/09/hatmilliotol-a-hatmilliardig-terjed-a-skala-itt-vannak-a-magyar-kormany-elso-vagyonnyilatkozatai
Contextus (2026): Kapitány István Shell-részvényei. Contextus.hu, 2026. július 20. Online: https://contextus.hu/kapitany-istvan-shell-reszvenyei-fidesz/